Sipos Gyula (1935‒2023) barátom halálhírének vételekor néhány búcsúzó mondatot szeretnék megfogalmazni. A szonáta tételeiből előbb az Abwesenheitot ragadom ki, minthogy az Albert Pál néven publikáló szerző mostani végső távozását távollétek sora előzte meg. Előbb itthonról távozott el, a fiatal magyar expat(rióta) kritikusi munkásságának kezdetétől, 1959-től pedig a magyarországi irodalmi nyilvánosságtól került távolra. „Huszonkettedik évünkben jártunk, amikor 1957 januárjában megérkeztünk Franciaországba, egy hónapra rá Párizsba, a régen vágyott és elképzelt városba, hol szinte »otthonosan«, térkép nélkül vágtunk neki az utcáknak, megcélozva persze a segélyszerveket és az ösztöndíjosztó bizottságokat.” Emberi sorsát a száműzetés tudata, valamint annak a körülménynek a kettőssége alakította, hogy olyankor került az európai és a francia kultúra egyik legelevenebb centrumába, amikor ebből a kontinens keleti felét kirekesztette a történelem. Mindez sem vigasznak, sem elégtételnek nem volt elegendő számára. Mi, kortárs olvasói azonban a hatvanas-hetvenes évektől kezdve kivételes helyzetbe kerültünk azáltal, hogy tehetségét, képességét, ízlését, affinitásait, tudását, műveltségét éppen azokon a „vágyott” helyszíneken pallérozhatta. Sipos Gyula olyan értekezői opusszal gazdagította a magyar kritikatörténetet, amely a személyesen megszenvedett históriai sodortatása nélkül a 20. század második felében magyar nyelven másutt létre sem jöhetett volna. A kor emberi alaphelyzete az „itt is, ott is, itt sem, ott sem, csupán a szintén imaginárius »köztesben«”: ennek tudatával élt, dolgozott, fürkészett, kutatott, ismertetett, bírált, elutasított, elemzett, rajongott, mindvégig lankadatlanul figyelve a világ dolgaira s mindarra, ami a magyar kultúrában történik.

Független alkotóként, szabad szellemként, konzekvens kritikai értékrend alapján, kíméletlen nyíltsággal beszélt művekről, jelenségekről, színházi, képzőművészeti, irodalmi produkciókról. Önálló kritikusi világát és eszköztárát élő megszólalásaiban és a nyugati magyar orgánumokban publikált írásaiban egy semmi mással össze nem téveszthető beszédmód, diktus, hanghordozás, stílus jellemezte. A zsigerekig hatoló elemző megközelítéseiben érvényesülő tudás, sokoldalúság, tájékozottság önmagában is iskolát jelentett. Iróniája, csapongása, követhetetlen tágasságú asszociatív hálója akár el is tántoríthatta volna az érdeklődőket, ha az adott időben eljutott volna hozzájuk.

Kivételes sorsadománynak tekintettem azt, hogy Jugoszláviában a legfiatalabb éveimtől kezdve figyelhettem Sipos Gyula hangjára. Ezért volt a legtermészetesebb az 1980-as, első találkozásunkkor neki szegezett kérdésem, vajon miért nincs még saját köteted. A kapacitálás, erőltetés, kibúvó, védekezés, hárítás, erősködés, elutasítás sok-sok éve után megérkezett hozzám, Pécsre az összegyűjtött kritikai opus. „Az, ami egy életnek jószerivel végéig, eddig nem ment, most talán két szülő-anyával. S elvégre már nekem is mindegy: törődöm bele az elmúlásba.” Az 1996-os levél az 1997-ben és 2012-ben Alkalmak címen megjelent gyűjteményes kötetek anyagára vonatkozik. A levél az én régi, noszogató, rábeszélő szerepem mellett Mátis Lívia kiadói, szerkesztői igyekezetére utal. Minthogy a párizsi Albert Pál kritikai tevékenysége a maga kibontakozásában nem volt követhető Magyarországon, az életművet összefoglaló kötetek szintézisként kínálják fel fél évszázad magyar és európai irodalmi tapasztalatát. Helyük és jelentőségük a magyar kritikatörténetben vitán felül áll. Ezért merem egyesíteni az első és az utolsó szonátatételt, a Das Lebewohlt és a Das Wiedersehent. Sipos Gyula elment, Albert Pál munkássága maradt. Őrzése a mi dolgunk.

(Fotó: Mátyássy Miklós. Forrás: Litera)