„Szeretem a rendet. Szeretném a rendet a közéletben, a fejekben, a műtermemben, a műalkotásokban, a menetrendek megvalósításában, az aktatáskában. Hiszek a műveltség megtartó erejében, a barátságban, a szerelemben, a család fontosságában. Hiszek a minden terrort nélkülöző emberi kapcsolatokban. Hiszek az individuum végtelen szabadságában. Hiszek az ember elkötelezettségében társai és önmaga iránt. Hiszek a pillanat nagyszerűségében” – hirdette kiáltványszerű nyilatkozatában – 1980-ban – az akkor még csak 42 éves Erdős János a pécsi hónap művésze cím kapcsán.

Azóta eltelt 43 év, és Erdős János magatartásában, művészi hitvallásában, eltökéltségében, kitartásában, hallatlan következetességében, mestersége iránti elköteleződésében, igényességében, humanizmusában semmi sem változott. Kevés olyan kortárs képzőművészt ismerek, aki hozzá hasonlóan szerette dokumentálni, rendben, rendszerezve látni anyagokban testesülő szellemi életművét. Szinte minden munkáját lefotózta vagy fotóztatta és adatolta. Legutóbbi találkozásunkkor is beavatott 2016-tól keletkezett újabb festményeinek számítógépes adattárába. Mindent előkészített ahhoz, hogy a 2015-ben megjelent közös könyvünk, a róla írt monográfiám (Erdős János munkái 1955–2014, Patak Képzőművészeti Egyesület, Szigetszentmiklós) műtárgyállománya zavartalanul folytatódhasson, s esetleg egy újabb kiállításban realizálódhasson. Valóban készült erre drámai erejű, a kínai tust egészen sajátos, csak rá jellemző módon alkalmazó, egyszerre konkrét és sejtelmesen fluid természetű, valamint szfumátós hatású vegyes technikás műveiben. Filozofikus számvetésű, döbbenetes életbölcseletről, kertelés nélküli őszinteségről tanúskodó, a szivárvány színeit inkább csak visszafogottan, leszűkített „párosításokban”, „metafizikus” spektrumokban, többnyire szimbolikus jelentéssel használó, megrendítő „őszikéiben”.

Itt minden stilizált motívuma – legyen az kapu, ablak, tájrészlet, szakadék, vertikális vagy horizontális egyenes, út, oszlop, kormos ég vagy szennyezett föld, zaklatott, szaggatott fekete terület-kontúr, sötét füstgomolyag vagy vészjósló felhőboltozat, szabálytalan négyzet, téglalap, háromszög vagy indoklás nélküli (értsd mítoszi, mélytudati, netán tudat alatti) alakzat – emberi történeteket jelenít meg, tár elénk. Másképpen fogalmazva. Ennek a nagy és változatos fordulatokban gazdag életműnek körülbelül tizenöt évnyi (kontrasztokba, közelségekbe és távolságokba sűrített, aggodalmakba foglalt) esszenciális végjátéka nem szól másról, mint az üres székek, lombkorona nélküli csupasz fatörzsek, magányos kerítéslécek és oszlopok, emlékező kavicsok, plasztikus égitestek, árva holdak és hasadt tudatú napkorongok, láthatárok, éjszakák és nappalok érzelmes geometriákba, mítoszokba, biblikus reminiszcenciákba, „jánosi jelenésekbe” csomagolt históriájáról. Vagyis Erdős János sorsáról éppúgy, mint egyenkénti és kollektív élet- és léttörténetünkről.

Ám ebben a kegyeleti helyzetben a művész életrajzával kapcsolatban legyünk kicsit konkrétabbak és parányit részletezőbbek!

Erdős János 1938. május 12-én született Debrecenben, ám hatéves korától fogva (egy rövid budapesti közjátéktól eltekintve) 2017-ig Pécsett és Zókon élt, s csak nyugdíjas éveinek végén költözött Budapestre egy pályázat útján elnyert és felújított Rákóczi úti műterembe.

Fiatalkorában a pécsi építőipari technikumban Bizse János szárnyai alatt folytatta tanulmányait. Itt komoly rajzoktatás folyt, aktot, tájképet, csendéletet, portrét is készítettek a műszaki rajz mellett. A tanulók addig nem kaphattak érettségi bizonyítványt, amíg a gyakorlatban nem adtak számot a tudásukról. Meszesi házakon tetőt fedtek, falat vakoltak, cserépkályhát építettek, vizet szereltek, ólomcsövet forrasztottak, mindent elvégeztek, amit kellett. A ranglétrán a szakipari építésvezetőségig vitte. Közben mindvégig rajzolt, s akinek a szakmai véleménye fontos volt számára, azoknak meg is mutatta műveit.

Tehát legfőképp Bizse János, no meg a ’60-as évek két másik Pécsett élő kiváló konstruktív szürrealista és organikus nonfiguratív művésze, Martyn Ferenc és Lantos Ferenc határozta meg látásmódját és a modernitás iránti elköteleződését. Azután a művészi pályán elindulva – gondoljunk csak bele, Erdős már 19 éves korától kiállító művész! – olyan mestereket tekintett példaképének, mint Vajda Lajos, Barcsay Jenő, Bálint Endre és Piet Mondrian. Az állandó önképzés mellett azonban hat éven át (1956–1962) építésztechnikusként dolgozott, így nem véletlen, hogy racionális képépítő habitusát ezek az előtanulmányok és az ide kapcsolható urbanisztikai élményei is alakították, befolyásolták.

1963–66-ban elvégezte a Pécsi Tanárképző Főiskolát, de már 1962-től meghívást kapott az akkor alakult Pécsi Művészeti Gimnáziumba, ahol a grafika szak vezetését bízták rá, s ahol egészen 1998-ig tanított. Oktatómunkája és képzőművészeti munkássága mellett egyre jelentősebbé vált reklámgrafikai tevékenysége is: plakátokat és kiadványokat készített, majd bábszínházi tervezőként, rendezőként, sőt, előadóként is dolgozott. 1972-től kezdődően pedig az előbbiek mellett szobrászattal, színházi produkciók és tévéjátékok díszlettervezésével is foglalkozott. Rakott mozaikot Szekszárd Egészségügyi Szakiskolájában (1975), később applikált reliefeket készített a pécsi postavölgyi Szent László-templom részére (1981), majd falképet festett a szintén pécsi Középiskolai Kollégium számára (1991–92), de állított köztéri szobrot, s tervezett játszótéri mászókát külföldi helyszínekre is…

Jelentős változást hozott szemléletében két dániai ösztöndíja: 1966-ban egy, 1968-ban pedig két hónapot töltött a herningi akadémia ösztöndíjasaként a helyi főiskolán. Az itt megélt hónapok tapasztalatai alapján szűrte le magának azt a következtetést, hogy az „izmusok” átvétele helyett csak az lehet szuverén európai alkotó, aki mindent elölről kezd és a saját kultúrájára alapozza művészetének szemléletét: „Paradox módon dániai tanulmányutam során döbbentem rá arra, hogy amit csinálok, attól lesz európai, ha magyar gyökerekből táplálkozik. S lám ősi bútordarabunk, az ácsolt láda, a szuszék faragásai, vagy a mángorló lapickák meg a hímes kapatisztítók geometrikus ornamentikája pontosan beleillett kompozícióim sajátos rendjébe” – fogalmazta egyik visszatekintő vallomásában 2013-ban.

Tehát új példák jelentek meg számára, olyan alkotók, akik tradicionális értékeik felé fordulva újították meg és tették korszerűvé művészetüket, mint például Bartók, Stravinsky vagy Gershwin. Erdős tehát erre az újrakezdésre inspirációs motívumait a magyar folklórban találta meg. Megmaradt ugyan konstruktív szemlélete, de most már a hazai népművészetből, a tárgyi és szellemi néprajzból, a mesék és mítoszok világából merítette motívumait és inspirációit. Innen építkezett: szabadon és tiszta leleménnyel.

Az 1970-es évek elejétől képei egyre inkább monokrómmá váltak, és új, izgalmas felfedezés következett: az, hogy a fehér is szín! Azután a különböző faktúrájú fehérek mellett lassan megjelentek művein a tárgyi applikációk is, így a képek még egyértelműbben kiléptek a harmadik dimenzióba. E periódusában készült munkáinál meghatározóvá vált a fény és az árnyék mint plasztikai képalkotó elem. Akárcsak Mondrian Fa sorozatánál, lassan nála is eltűntek a még felismerhető motívumok. Ez a természetből eredeztethető absztrakt, duális formaképző szemlélet azóta lett egyik legfőbb jellegzetessége művészetének.

Az 1996-os mintegy 120 válogatott munkájából rendezett visszatekintő és összegző pécsi kiállítása után azonban úgy érezte, hogy minden eddigi eredményét megtartva tovább kell lépnie. Tudniillik a fehér képek már nem adtak számára szellemi izgalmat, s a „színhiánya” is egyre erősebbé vált. Ebben az időben cserélt lakhelyet, és a Pécs közeli Zók faluba költözött. Az itt húzódó dimbes-dombos táj hatására az addigi geometrikus síkokból épített képei légifelvétel-szerű domborzatokká, hangsúlyozott, dekoratív színmezőkön megjelenő, egymást kísérő görbült vonalakká, nemeuklideszi térré alakultak.

A 2007-es években pedig újra felfedezte a tusrajz adta lehetőségeket. A fehér papírtól a gazdag szürkéken keresztül a feketéig és alig-színekig. Tehát a művészetről vallott gondolkodásán nem változtatva, egy eleddig általa nem gyakorolt technikával – a keleti típusú kalligrafikus tusrajzzal, s annak atmoszferikusan továbbfejlesztett festészeti változatával – igyekezett még több életbölcselettel tömören vallani arról, ami körülveszi őt.

Ugyanakkor Erdős János eddigi életútja közéleti tevékenységben is gazdag, alig feltárt kincsesbánya. Például ő az az ember, aki mindig is hasznosnak és fontosnak tartotta a művésztelepek tapasztalatszerzésre és tájékozódásra módot adó intézményeit, ezért maga is szorgalmazta létesítésüket. Így lett alapító tagja a Siklósi szimpóziumnak is. Ösztöndíjakkal és meghívásokkal számos hazai és külföldi, főként a környező országok művésztelepein ő is sokat dolgozott. 1972-től aktívan részt vett a Magyar Képzőművészek Szövetsége területi szervezetének munkájában. 1981–1984 között a Dél-dunántúli Területi Szervezet vezetőjévé választották, majd a Pécs és Baranya Művészei Társaságának 2002-ben történő megalakulása után két évig első alelnöke volt. És csaknem másfél évtizeden át (1995–2009) a pécsi Csoport – Horda Galéria kiállításait is szervezte. Erdős János 1957-től szerepelt csoportos kiállításokon, 1965-től pedig rengeteg egyéni tárlatot rendezett Magyarországon és számos európai városban egyaránt, de művei amerikai galériákba is eljutottak. Alkotásait hazai és külföldi közgyűjtemények őrzik Pécstől Nagykanizsáig, Várpalotától Paksig, Graztól Oslóig, Lahtitól Grožnjanig, Herningtől Clevelandig…

„Azt hiszem, ma jobb képet csináltam, mint tegnap, de gyengébbet annál, amit majd holnap alkotok” – fogalmazta meg alkotói hitvallását Erdős János. Ez volt a jelmondata, a vezérelve, s április 27-én a Semmelweis Pulmonológiai Klinika invazív légzésterápiai osztályán váratlanul letette a lantot, kiejtette kezéből az ecsetet… Én meg most érzem csak igazán annak a súlyát, és állok értetlenül, hogyan lehetséges az, hogy ez a kiváló művész ekkora erejű életművel a háta mögött semmilyen középdíjban, semmilyen állami kitüntetésben soha nem részesült. 84 éves volt. Béke poraira!

Isten veled, János!

(Bélyegkép: Tóth László)