A magyar neoavantgárd művészet vissza-visszatérő hasonlata a búvópatak. Ennél a képnél maradva azt is írhatnám, hogy április 4-én a pécsi Művészetek és Irodalom Házában tartott kötetbemutatón keresztül a jelenlévők ráláthattak erre a földalatti – hol tengernyinek, hol már-már elapadt érnek tűnő – víztömegre. Tavaly december elején jelent meg Kőhalmi Péter könyve Erdély Miklósról, a magyar neoavantgárd egyik legfontosabb szereplőjéről a Seleris Project gondozásában. A könyv monográfiaként van megjelölve, és valóban olyan monumentális munkáról van szó, amely Erdély Miklós művészeti gondolkodásának szétszálazására és annak filozófiai, művészetelméleti kontextusba ágyazására vállalkozott. Aki azonban ezt a könyvet könyvesboltok polcain keresné, annak csalódnia kell; az Erdély Miklós – így, címként – ugyanis sajátos kiadói koncepcióban jött létre. Czeizel Balázs különleges könyvtárgyat tervezett, a limitált példányszámú munkát pedig a szerző által létrehozott weboldalon lehet előjegyezni. A könyv tehát a neoavantgárd számos kiadványához hasonlóan – egyelőre – exkluzív, nehezen hozzáférhető anyag, éppen ezért különösen fontos, hogy K. Horváth Zsolt társadalomtörténész közreműködésével és Havasréti József irodalomtörténész, médiakutató moderálásával sor került Pécsett is a bemutatására.

A beszélgetés elején Havasréti József röviden ismertette a könyv tematikus egységeit. Ez alapján olyan munka rajzolódott ki, amely szerteágazó értelmezési hálót nyújt Erdély Miklós művészeti gondolkodásához. Az Erdély művészetében kiemelt helyen szereplő montázselmélet és a jelentéskioltás eljárásának feltérképezése mellett a könyvben megjelenik az alkotó művészetpedagógiai munkája a korabeli kreativitáselméletek tükrében; a zen buddhizmus, a kereszténység, a zsidóság és a természettudományos felfedezések megjelenése a műalkotásokban, valamint a pop art és a konceptuális művészet magyarországi formái. Ezután Kőhalmi Péter elmondta, hogy nagyjából tizenöt éven keresztül készült a könyv, ez az időszak azonban nem pusztán írással telt. Az életmű nehezen hozzáférhető, Erdély performanszainak, előadásainak és műalkotásainak jelentős része nem lett rögzítve, vagy egyszerűen elkallódott, így gyakran csupán visszaemlékezések alapján lehet őket rekonstruálni. Ennek megfelelően hosszú időbe telt az életmű recepciójának felgöngyölítése, illetve annak a kiderítése, egyáltalán mi tartozik Erdély Miklós műalkotásai közé. A monográfia – a művész életműve mögötti gondolatkör minél teljesebb feldolgozása mellett – éppen ezért egyfajta archiválói munkaként is olvasható; a kötet lábjegyzeteiben megtalálhatjuk az összes olyan szöveg hivatkozását, amelyek relevánsak lehetnek Erdély életműve kapcsán.

K. Horváth Zsolt a szerző kanonikus helyének anomáliáira hívta fel a figyelmet. Történeti keretbe ágyazva kifejtette, hogy a rendszerváltás időszaka kulturális váltást is hozott, amely során az addigi, a kultúrpolitika által jóváhagyott művészeti eljárásokkal szemben felértékelődtek a különféle szubkultúrák gyakorlatai, például a neoavantgárd művészet. Akkoriban Erdély Miklóst Kassák Lajoshoz hasonlóan e közeg központi figurájaként, szellemi vezetőjeként értékelték, miközben a kiterjedt legendáriumán túl csak nagyon kevés konkrét műalkotás volt elérhető a kutatók és a szélesebb közönség számára. A hozzáférhetőség nehézségei miatt a kétezres évekre Erdély mellett egyre több szó esett Hajas Tibor, Ladik Katalin, Maurer Dóra és Tót Endre művészetéről, akik a neoavantgárd témájú kiállítások állandó szereplői lettek. K. Horváth Zsolt szerint ez azt is mutatja, hogy a neoavantgárd kanonizációját nem művészettörténészek, kritikusok, esztéták és irodalmárok végezték el, hanem galériák kurátorai, akik az anyagok hozzáférhetőségéhez és a nyugat-európai művészeti piac elvárásaihoz igazodva definiálták a magyar neoavantgárd központi alkotóinak körét. A társadalomtörténész szerint azért is fontos Kőhalmi Péter monográfiája, mert egy ilyen átfogó munka segíthet abban, hogy újragondoljuk ennek a nagyon bizonytalan körvonalakkal rendelkező művészeti közegnek a főbb hangsúlyait.

A kanonizáció problémájára a beszélgetés többi résztvevője is reflektált. Havasréti József utalt arra, hogy Erdély interpretáció-ellenességével, illetve azáltal, hogy a művészetet egzakt módon nehezen megragadható „állapotkommunikációként” gondolta el, saját munkáiba önkéntelenül is belekódolta az értelmezés akadályoztatását. Ráadásul az elméleti írásai is inkább csak alkotói gyakorlatával összhangban, annak kiegészítőiként értelmezhetők. Ennek bizonyítékaként hozta fel, hogy az életművön belül központi helyet elfoglaló, szemiotikai alapokról kiinduló Marly téziseket Erdély nem tudta megvitatni e tudományterület jelentős képviselőivel, például Horányi Özsébbel, mert a tudományosság igényével íródott szövegeit az akadémiai diskurzus szabályaihoz mérve komolytalannak tartották. Müllner András Erdély Miklós kollapszus orv. című kötetéről írt kismonográfiáján, valamint néhány gyűjteményes köteten kívül (Művészeti írások [1991], A filmről [1995]) nem jelent meg olyan reprezentatív munka, amely megalapozhatta volna az életműnek a széles körű, nemzetközi bemutatását. Ennek kapcsán Kőhalmi Péter Erdély művészetének interdiszciplinaritását és gondolkodásának holisztikus szemléletét emelte ki. Egy olyan művészről van szó, aki a különböző mediális felületeket keverte, irodalmi munkássága, képzőművészete, akciói és filmjei gyakran egymást értelmezik, az egyre szűkebb tudományterületeket kijelölő tudományos kutatómunka azonban nem képes egyben kezelni ezt az életművet. Kiemelte továbbá, hogy Erdély kutatása nemcsak a művei miatt érdekes, hanem kirajzolja a korabeli művészeti élet kapcsolati hálóját is. Ennek szemléltetésére egy anekdotát hozott: Erdély Miklós édesapja kiadta a házuk szobáit. Az egyiket Csurka István vette ki, éppen azt, amelyet a szerződés értelmében hetente egyszer el kellett hagynia a bérlőnek, mivel azt Erdély édesanyja, Óriás Aranka médium használta a szeánszaihoz, amelyeken a résztvevők a holokausztban elhunyt hozzátartozóikkal kapcsolatba léphettek.

A beszélgetés vége felé közeledve Havasréti József arra kérdezett rá, miként lehetne kijelölni Erdély terjedelmes életművének főbb hangsúlyait. K. Horváth Zsolt megjegyezte, hogy az életmű darabjainak szoros összefüggése, mediális sokszínűsége miatt valóban nehéz csupán egy-két alkotást kiválasztani. Kőhalmi Péter szintén a válogatás nehézségeiről számolt be. Legnagyobb kihívásként azt emelte ki, hogy a kulcsművek kijelölése előtt meg kell találni egy olyan kutatói perspektívát, amely képes eltávolodni a nyugat-európai műkereskedelem elvárásaitól, miközben – tehetjük hozzá – Erdély és a neoavantgárd irodalmának megítélését és értékelését a posztmodern magyar irodalom recepciója takarja ki. Elmondta, hogy a rendszerváltás idején nagy hangsúly került az alkotások politikai felforgatóerejére, ami a művek értelmezésének leegyszerűsödéséhez vezetett, miközben a hatvanas-hetvenes évek konceptuális alkotásai különösen összetett értelmezői perspektívát igényelnek.

Az este utolsó kérdése az Erdély Miklós-könyv utolsó tanulmányára vonatkozott, amely a pop art magyarországi megjelenési formáival és a neoavantgárd politikumával foglalkozik két alkotó, Erdély Miklós és Szentjóby Tamás kapcsán. Kőhalmi Péter kifejtette, hogy az eredetileg a fogyasztói kultúrából és a médiából építkező pop art fogalma egészen más társadalmi-gazdasági kontextusba helyeződött át a magyarországi megjelenésével. Ráadásul nem is lehetett egyértelműen beazonosítani ezt a stílust, hiszen a neoavantgárd körébe tartozó képzőművészek munkáiban a pop art más, különféle irányzatok megoldásaival keveredett. Ennek példájaként a könyv szerzője megemlítette Erdély Szelídség medencéje című alkotását. Az installációban felhasznált szovjet tejkonzervek – Warhol Campbell’s leveskonzervjeire emlékeztetve – akár értelmezhetők lennének a keleti blokk pop artra adott ironikus válaszaként, ám a macesz, a gáz, illetve az installáció címe mégis egy összetettebb értelmezési keretet kívánnak meg, amelyben feltűnik a holokauszt emlékezete, valamint az arab–izraeli háború következtében fellángoló kelet-európai antiszemitizmus is.

Kőhalmi Péter Erdély-monográfiája valóban hatalmas lépés, az egyik legfontosabb tanulsága mégis az volt a beszélgetésnek, hogy egy ilyen könyv az életmű feldolgozásának csupán az egyik pillére: a másik az életmű elérhetővé, kutathatóvá tétele lenne. Az idővel elhalványuló, egyre érdektelenebbé váló legendákon, valamint e monográfiához hasonló, alapos és széles látókörű munkákon túl ahhoz, hogy ez az életmű a helyére kerüljön, láthatóvá és befogadhatóvá kell tenni. Máskülönben: közönségkérdések, válaszok, függöny.

(Fotó: Orosz Fanni)