„körbe nézve / lassan / minden pillanat megrendítő, // csak mi nem vagyunk már / alkalmasak a megrendülésre” – többek között ilyen sorok olvashatók Simon Márton új verseiben, amelyek a februári lapszám élén állnak. Nagy lélegzetű, közérzeties, tűnődő, önvizsgáló versek ezek, melyek ebben a korai pillanatban – ha minden igaz, Simon folyóiratban először mutat részleteket a készülő ötödik kötetéből – szintetizálni látszanak e költészet eddigi erényeit és eredményeit. „hiába próbáljuk, / a versek semmire se jók, / pedig véget érhetne tőle legalább az egyik / örökké tartó háború”. Ahogy a fenti, úgy ez az idézet is az Amíg a rizs megfő című opusban szerepel – ám ez az utóbbi részlet mintegy kijelöli a lapszám egyik súlypontját is.

Pár hét múlva, február 24-én lesz egy éve, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát. Ha arra gondolok, hogyan telt el ez az év, talán valóban nem vagyunk már alkalmasak a megrendülésre. Ám aki mégis érez magában képességet, vagy aki visszanyerné e képességét, olvassa el Jászberényi Sándor haditudósítói élményéből írt, velőtrázó elbeszélését. Vagy a Nagy Tamás műfordító hangján megszólaló Andrij Ljubka esszéjét, amelyből nemcsak az derül ki, mit jelent a frontvonalban egy csésze minőségi kávé, de az is, mit, mi mindent tehet egy költő a háborúban álló hazájáért. S a háború témája – ha csak mellékzöngeként is – Szűcs Teri naplórészleteiben szintén megjelenik. A szerző édesanyjának demenciáját, s annak stádiumait dokumentáló szövegek ismerősek lehetnek például a Literáról. Most azonban az egyik bejegyzésben a háború is témává válik, szokatlan, sajátos fénytörésben: a szerző ugyanis édesanyja révén orosz származású, s ezen a félorosz perspektíván keresztül tekinthetünk rá a háború távoli eseményeire, vagy tűnődhetünk a beszélővel együtt a származás kérdésein, miközben arról olvasunk, hogyan próbált segíteni a Budapestre érkező menekülteken – s a darabos, erős akcentussal beszélt orosz (anya)nyelv miként volt egyszerre a segítségnyújtás eszköze, valamint a lelepleződés és az önvizsgálat kiváltója.

Az orosz agressziót mintegy történelmi távlatba helyezi Darvasi László készülő nagyregényének új fejezete, amelyben egy kupleráj történetébe nyerünk bepillantást, s e történet egyik kulcsmozzanata, amikor az ÁVO is megérkezik. Ennek mintha ellenpontját adná Ungváry Rudolf újabb analitikus, már-már korboncnoki aprólékosságú elbeszélése, melynek mindenekelőtt a címe beszédes a vázolt kontextusban: Szerelem a bolsevizmus idején. Ugyanakkor az új Ungváry-próza érdekessége, hogy több szereplő is rejtjelesen, mintegy fedőnéven szerepel, s e nevek főleg mitológiai háttérűek: Kárisz, Hektór, Írisz stb. Ez pedig jó apropó a motívumvadász ajánlóíró számára, hogy innen elrugaszkodva legalább három további, a mitologémákra és a történetiségre szintén építő közleményre is kitérhessen.

Először is Seres Lili Hanna jelenkoros debütálását kell említeni. A szerző érlelődő második kötete felé mutató izgalmas iránynak tűnik a versek mitológiai keretezésű szociológiai-szociográfiai érzékenysége. Ráadásul a Mert Ariadnénak bújnia kell, amíg él – miként az a címéből is kihallatszik – hexameterekben íródott, ebben a vonatkozásban pedig üde színfolt a szabadversre hangolt kortárs magyar költészetben. Szintén most szerepel először a Jelenkorban André Ferenc. Az idei költészetnapra megjelenő kötetéből egy nagy ívű verset közöl Királytükör címmel, melynek alcíme: Sarolt intelmei Imre herceghez. A címadás alighanem magáért beszél, és sejteti a történelmi díszletet, s akár a közéletes vonatkozást is. S harmadikként hadd említsem itt Hangay Nikolett versét, ám kis csalással, csúsztatással – mivel a kulturális utalás, amelyre támaszkodik, nem olyan régi, mint Seres és André szövegeié, csupán a múlt évezred végéről származik. A művet a cím ismét maradéktalanul jellemzi: Sylvia Plath nem hagy aludni.

Természetesen a Hangay-vers beszédmódját elsősorban az alanyiság, a vallomásosság határozza meg, valamint az ön- és metareflexió is – de hát az ajánlóírónak valahogyan át kellett és át kell kötnie mondandóját. Mert az ajánlóírónak említenie kell még például Peer Krisztián versét, valamint a legutóbbi – szintén alanyi, metaleptikus, autopoetikus – Peer-kötetről, a Bizonyról szóló kritikát is, amelyet én írtam. Az említés megtörtént, lépjünk tovább.

A kritikarovat egyik közleményének címe kapóra is jön a folytatáshoz. Weiss János Márton László A kárpótlás című kisregényéről ír, annak műfaját latolgatva. A kritika címe Családi „idillek”. S ez a cím a lapszám több írását is bevilágítja, az eddig említettek közül Jászberényiét, Ungváryét, Szűcs Teriét. És hasonlóképpen párbeszédbe lép a Visky András Kitelepítés című regényéről szóló Kisantal Tamás-kritikával, hiszen Viskyé nem csupán láger-, hanem családtörténet is.

De ugorjunk vissza a kritikák elé, a tanulmányrovathoz. Pongrácz Tibor jeremiádát zeng a romló akadémiai élet, a tudomány felett. Problémaérzékeny és vitaindítónak is beillő írása részletekbe menően ábrázolja a tudományos szféra hanyatlását a bölcsészet perspektívájából. Ez után Szemes Botond a digitális filológia eszközkészletével közelít Déry Tibor opus magnuma, A befejezetlen mondat hasonlatainak képi világához. Amellett, hogy izgalmas és az egyszerű (tehát a digitális bölcsészet vívmányait nem használó) értelmező számára nehezen vagy egyáltalán nem elérhető eredményekre jut, az írás – a Pongrácz-szöveg kontrasztjában különösen – a bölcsészet egyik lehetséges jövőjét villantja fel, ha van még a bölcsészetnek és a tudományoknak jövője. (Ennek kapcsán jut eszembe: amíg még van tudomány, valaki igazán elvégezhetné azt a kvantitatív keresést, hogy hányszor szerepel hűtő a kortárs magyar versekben. Ez azóta foglalkoztat, amióta Simon Márton Ez a dal arról szól, hogy nem tudok énekelni című versében azt olvastam: „Hűtők vagyunk mindannyian. Hűtők. / Csak az él bennünk, / amit bennünk hagytak.”)

Nehéz lenne tagadni, hogy a Jelenkor napsárga borítói közé ezúttal se került túl sok derűs közlemény. Ugyanakkor valamelyest mégiscsak eloszlathatja a borút, ha mondjuk aszerint járunk el, mint az a Wirth Imre által készített Takács Zsuzsa életútinterjú újabb részében olvasható: „Mostanában magyar népdalok hallgatásával vigasztalom magamat, hogy ne csak szégyenkezzem amiatt, hogy magyar vagyok.” Vagy legyinthetünk Thomka Beáta Ali Smith-kritikájának címével összhangban: Válság van? Na és? Netán belemenekülhetünk Mesterházy Balázs olaszországi verseibe, hogy azokon keresztül minket is átjárjanak a mediterrán hangulatok, s belefeledkezve mi is azt mondhassuk: Dolcissima!