A Petőfi szabadnap elnevezésű, minden korosztályt megszólító rendezvény súlyponti eseménye a POP-UP tárlatvezetés-sorozat volt, mely során a legkülönbözőbb területekről érkező szakemberek és a múzeum munkatársai párokat alkotva, órás lebontásban, teremről teremre haladva mutatták be a Petőfi-bicentenárium egyik legnagyobb dobásának szánt kiállítását a Károlyi-palotában.

Az előadások sorát Milbacher Róbert irodalomtörténész és Kalla Zsuzsa, a PIM gyűjteményi főigazgató-helyettese (egyben a kiállítás egyik kurátora) kezdte a tárlat első helyiségében, a Nyitóteremben. Milbacher anekdotikus, kissé improvizatívnak ható beszédében a költő életművét eltakaró kultuszról értekezett; illetve arról, hogy vajon miként lehet (egyáltalán lehet-e) közelebb kerülni a 200 éve született költő életművéhez. „Akiről szobor készül, az meg van szoborítva” – fogalmazott az irodalomtörténész, talán Weöres Sándor híres „Petőfit saját szobra takarja el…” mondatát is parafrazeálva. Egyúttal kifejezte szabadulni vágyását a kultusz fojtogató tekintélyelvűségétől, ugyanakkor empátiát is mutatott a Petőfi-emlékezetet éltető szélesebb társadalmi érzelmekkel, identitáskonstrukciókkal. Kalla a nyitóteremben található tárgyak közül Petőfi pipáját, századosi kardját és a Pilvax kávéházban használt biliárddákóját mutatta be részletesebben a közönségnek. Petőfi „népiessége” kapcsán a népköltészet és a magas művészet közötti jelentős átmeneti közeg, a ponyvairodalom szerepét emelte ki; Milbacher záró megjegyzését („elnézést, hogy kissé elkapott a hév”) pedig úgy értékelte: egy Petőfi kaliberű életmű és az azt övező kultusz újragondolásának csak ekkora hévvel lehet nekilendülni.

Milbacher beszéde mintha a tárlat egészének szemléletét is tükrözte volna, s ez egyébként az egyik legpozitívabb jellegzetessége a kiállításnak. Úgy kelti életre a költő szoborrá merevedett alakját, s hozza közelebb a ma emberéhez, hogy közben nem az életrajzon és az ellentmondásos személyiségen való bulváros-ironikus csámcsogás, a „Petőfi ma rocksztár vagy slammer lenne” típusú „sziporkák” dominálnak, melyek kétségkívül régi és népszerű, mára azonban kissé túlhajszolt szólamai a költőről szóló diskurzusnak. Noha a tárlat (és a rendezvény) természetesen igyekezett sokféle módon megszólalni, a kurátorok célja a költő életművének és hatástörténetének elkötelezett megértése és kortárs igényekhez illő, hiteles bemutatása volt.

Korántsem egyértelmű azonban, hogy mennyiben sikerült e méltánylandó célkitűzést a nyitónapra megvalósítani. A Nyitóterem elsőként Petőfi életrajzával vet számot egy hagyományos múzeum eszköztárával: portrékat, szobrokat, a költőt ábrázoló vagy általa használt tárgyakat, művei első megjelenéseit (könyveket és folyóiratokat) vonultat fel, melyek egy része – állományvédelmi okokból és a változatosságot is elősegítendő – háromhavonta cserélődni fog. A terem közepén található fiókos vitrinekben Petőfi verseinek eredeti kéziratait, kiadókkal kötött szerződéseit lehet megtekinteni. A terem (s az egész kiállítás) azonban kissé sötét, a tárgyak és a feliratok gyakran rosszul vannak megvilágítva. Mindez sokat elvesz az egyébként attraktív, jó arányérzékű, ötletesen berendezett termek befogadhatóságából és élvezhetőségéből. Emellett a megnyitónapon számos kiállítási tárgy – például az aszódi tanár, Koren István nádpálcája és több festmény – még hiányzott, s csak a helyük volt feltüntetve. Az első teremben található tárlók fiókjairól pedig csak egy későbbi tárlatvezetés tett említést, egyébként teljesen elkerülték (volna) a gyanútlan látogató figyelmét.

A Telex kritikusa, Klág Dávid kifogásolta, ránk viszont kifejezetten üdítően hatott, hogy a kiállítás egésze szakított az életrajzközpontú koncepcióval, amely általában – az iskolai március 15-i műsorok dramaturgiáját követve – kronologikus rendben hömpölyögteti végig a látogatót az életrajz főbb állomásain. Ehelyett az életmű s annak értelmezéstörténete került a középpontba: a Nyitóterem után további hat helyiség várja a látogatókat, melyek mindegyike egy-egy kulcsfogalom (KÖTELÉK, RÓNA, RÉMEK, OTTHON, ÁLDOZAT, ERŐ) mentén jeleníti meg a költőt és szellemi környezetét. Az egymást követő termek nem próbálnak meg egyetlen átfogó narratívát ráerőltetni az életútra és az életműre, hanem annak szétágazásait, megújulásait, sokféleségét igyekeznek bemutatni. A kortárs irodalomoktatás és muzeológia régóta játszik a gondolattal, miként lehetne úgy szakítani az időrendet követő irodalom- és tananyagszemlélettel, hogy közben ne szoruljanak háttérbe a történeti megközelítésmód szempontjai sem. Szóval kifejezetten időszerű ötlet, hogy a reprezentatív Petőfi-kiállítás is kísérletet tegyen a hagyományos elbeszélésmód megbontására.

A második, Kötelék című terem, mely Petőfi érzelmi életéről, családi-baráti-szakmai kapcsolatairól kíván keresztmetszetet nyújtani, a kiállítás egyik legizgalmasabb része. Épp ezért nagy kár, hogy a térbe komponált személyes tárgyak vagy a Petőfivel kapcsolatba hozható történeti dokumentumok élvezetében nehezen lehet elmélyülni a terem szűkössége és zsúfolt elrendezése miatt, s a szemlélődést a háttérvilágítás folytonos változása is zavarja. A terembe belépve elsőként Petőfi „egohálózatát” szemlélhetjük meg egy nagy körkörös ábrán, melyen különböző színekkel jelennek meg a költő különböző jellegű (szakmai, baráti, szerelmi, családi stb.) kapcsolatai, mutatva a viszonyok időbeli hosszát és intenzitását. Az ábrával szembeni szűk térben oszlopszerű vitrinek egyénileg lapozható táblagépei idéznek fel epizódokat Petőfi fontosabb szakmai-baráti kapcsolatairól – többek között Tompa Mihályhoz, Aranyhoz, Jókaihoz fűződő viszonyáról. Az oszlopok üveggel elzárt üregeiben pedig a személyes kötelékek dokumentumaiként egyedi ereklyék kapnak helyet: úgymint a Tompa és Petőfi bevésett aláírását őrző fadarab Murány várából, a Petőfitől Bem tábornoknak ajándékozott pecsétnyomó, Petőfi feleségétől kapott nemzetiszín tárcája, valamint szintén Szendrey keze munkája, a Jókai Mórnak ajándékozott házi süveg.

A teremben Kukorelly Endre költő, író és Borbás Andrea, a PIM főmuzeológusa, a kiállítás tudományos munkatársa tartott tárlatvezetést. Kukorelly igen szórakoztató, személyes emlékeket sem nélkülöző, standup-szerű előadása Petőfi baráti kapcsolataira helyezte a fókuszt. Az előadó a Petőfi és Jókai Mór által kötött exkluzív szerződésekkel, valamint az azokban rögzített, mai szemmel hatalmasnak tűnő összegekkel borzolta a kis térben összezsúfolódott tömeg kedélyét. Emellett azon fájdalmának is hangot adott, hogy Petőfi és Jókai 19. századi világhírű népszerűsége a napjainkban már nem tapasztalható. Hiába a hazai kultusz, a „magyar romantika ikercsillagai” nemzetközi szinten viszonylag ismeretlennek tekinthetők.

Kiváló előadást tartott Géczi János író a Róna teremben Borbás Andrea közreműködésével. Géczi biológusi, élettudomány-történészi szerepben beszélt; logikus, jól követhető, adatgazdag előadásában a romantikának a természetben a misztériumot fölfedező világfölfogásáról, Petőfi természetképéről, kiemelkedő növény- és állatismeretéről, a róna fogalomtörténetéről és a rónaábrázolás Petőfihez – Csokonai Vitéz Mihályon, Dugonics Andráson és Tompa Mihályon keresztül – elérő poétikai hagyományáról értekezett. Megtudhattuk például, hogy a költő mennyi növényt (100) és mennyi állatott (134) nevezett meg életművében, melyekkel gyakran egyedi, korábban nem használt trópusokat teremtett.

A terem egyik felében a romantikus természetábrázolás, a Petőfi alföldi tárgyú verseiben összegződő tájélmény és a magyar tájfestészet kölcsönhatásai követhetők nyomon: a jól ismert „puszta-versek” többek között Munkácsy Mihály, Barabás Miklós, Than Mór, Lotz Károly, Markó Ferenc táj- és zsánerképeivel teremtenek párbeszédet. A terem hosszanti falán – pihenésképpen – Petőfi verseit feldolgozó animációkat nézhetünk. Ezek közül emlékezetesebb az Itt állok a rónaközépen…-hez készült videóinstalláció, mely bizonyos értelemben már át is vezet minket a következő terembe.

A Rémek és az Otthon termeket a kiállítás két kurátora, Vaderna Gábor irodalomtörténész és Kalla Zsuzsa mutatták be. A Rémek terem a romantika (és Petőfi) emberképének kissé elfeledett, sötét oldalát ábrázolja: a kísértetiest, az apokaliptikust, a borzongatót, a buját és romlottat. Noha hajlamosak vagyunk erről elfeledkezni, búvópatakként még a legkanonikusabb Petőfi-művekben is megjelenik ez a sötétebb tónus – elég a János vitézre vagy a Szeptember végénre gondolnunk. Az elsőre talán váratlannak tűnő témakijelölés a kurátorok szakmai fölkészültségét jelzi: a szakirodalomban manapság egyre határozottabb kísérletek történnek a magyar romantika e vonásának átértékelésére, többek között a mostohább sorsú, kánonból kiszorult Petőfi-művek – például a Felhők-ciklus, a Hóhér kötele (regény) vagy a Tigris és hiéna (tragédia) – újraértelmezésére. A tematikához jól illő tekervényes, nyomasztó, zegzugos kialakítású teremben Petőfi vadromantikája ismét képzőművészeti összefüggésben (például a beszédes című Petőfi Etelke sírjánált festő Orlai Petrich Soma mellett) jelenik meg. Figyelemre méltó, hogy a Petőfi-versek kapcsán sem életrajzi értelmezésjavaslatokat kapunk, sőt a tárlat felhívja a figyelmet a – Petőfi esetében máig erőteljesen érvényesülő – biografikus olvasatok problematikusságára is.

Az Otthon terem Petőfi két otthonélményét: a népi-mezővárosit és a polgári-fővárosit illusztrálja. Előbbi tükrözi Petőfi költészetének egyik legnépszerűbb rétegét: a hétköznapi (gyakran kacér) szituációkat megörökítő naiv népies helyzetdalok világát; míg utóbbi egy vágyott életstílus volt Petőfi számára, melyet felesége mellett az utolsó éveiben tudott megvalósítani. A kiállítás e szekcióját éppen ez az ellentét szervezi: a népi biedermeier vérbő festményei s a polgári biedermeier komfortos tárgyi környezete közötti feszültség. A terem legizgalmasabb része a Szendrey Júlia és Petőfi hétköznapi használati tárgyait (étkészlet, vállkendő, pipa stb.) bemutató vitrin.

A tárlat következő terme az Áldozat kifejezés kétértelműségét („áldozatot hozni” és „áldozattá válni”) igyekszik érzékeltetni Petőfi Sándor életére és költészetére vonatkozóan. Itt Hidas Judit író, A Nő című HVG-magazin szerkesztője és Rózsafalvi Zsuzsanna, a PIM Kézirattárának főosztályvezetője (a kiállítás tudományos munkatársa) beszélgetett. Hidas Judit a Petőfi-versekben, valamint az életrajzról szóló irodalomban gyakran felbukkanó „áldozat-szerep” két hangsúlyos elemét, Petőfi politikai aktivitását és katonáskodását, valamint feleségéhez, Szendrey Júliához fűződő viszonyát járta körül. Rózsafalvi a Petőfi–Szendrey-házasság progresszivitását hangsúlyozta, felhívva a figyelmet Petőfi családalapítási szándékának anyagi vonatkozásaira is. Bár épp ebben a teremben állították ki a PIM-ben található tárgyi hagyaték sok-sok érdekes darabját – például Orlai Petrich Soma Petőfi Debrecenben 1844-ben című festményének kisalakú vázlatát vagy a Szendrey által 1850-ben hímzett, koponyát ábrázoló vörös forradalmi szőttest –, a tárlat többi terméhez képest viszonylag szellős tér kissé üresnek, kihasználatlannak tűnik. Az áldozati tematikától eltávolodva itt kapnak helyet a Petőfi vándorlását dokumentáló kartonszínű „verstérképek”, a Petőfihez csak nagyon lazán kapcsolódó Jankó János és más korabeli hírességek portréi, valamint a Hunyadi László siratása című Madarász-festmény vázlata is.

Az utolsó terem kulcsszava az Erő. A záró tárlatvezetés előadói, Falusi Márton író, költő, irodalomtörténész és Rózsafalvi Zsuzsanna voltak, akik a Petőfi-életmű és a forradalomba torkolló reformmozgalom hatalmi összefüggéseinek sokféleségét, kétarcúságát (a forradalom pátoszát és az erőszakos harcok brutalitását) kívánták szemléltetni. Falusi adatgazdag előadása elsőként a reformkori magyar közéleti-irodalmi diskurzus két meghatározó toposzát, a Dózsa-hagyományt és a Bánk bán-történetet értelmezte a politikai hatalomgyakorlás, az erőszak és a népakarat megítélésének kontextusában. Ezután Petőfi politikai költészetének forrásvidékét és jellegzetességeit áttekintve, annak irodalomtörténeti utóéletéről is széles tablót nyújtott. Rózsafalvi a márciusi eseményekhez kapcsolódó emblematikus tárgyakat (például Jókai Mór kokárdáját és a mai romkocsmák berendezéséhez képest igen terebélyesnek tűnő eredeti Pilvax-asztalt) mutatta be részletesen. Petőfi Dózsa-élményével kapcsolatban kiemelte a pápai kollégiumban működő önképzőkör és a Dózsáról fiatalon értekezést író Orlai Petrich szerepét. A Pilvax-asztallal szembeni ovális térben berendezett digitális, interaktív installáció részvételre hívja a múzeum látogatóit: a téglafalat ábrázoló falfelület megérintésével lerombolhatjuk Táncsics börtönét, röplapot készíthetünk, és életre kelthetjük a Pilvax staffázsalakjait.

Itt érdemes bővebben kitérni a tárlat multimediális megoldásaira. Bár az utóbb említett falrombolás talán valóban bevonja és megmozgatja a közönséget (minden bizonnyal leginkább a gyerekek kedvét hozza meg), a kiállítás egynémely digitális eszköze nem épül be szervesen a tárlat koncepciójába, nem igazán nyeri el funkcióját, vagy épp zavarba ejtő tanácstalanságot vált ki a látogatókból (például az Áldozat teremben található, nagyalakú szilánkokat formázó asztal, melynek darabjai érintésre különböző festményrészleteket villantanak fel).

Ami a nyitónapra időzített, összesen hatórás programsorozatot, a POP-UP tárlatvezetéseket illeti: koncepciójuk – hogy minden egyes teremben több szakember, többféle nézőpontból megfogalmazott, eltérő beszédmódokat vegyítő előadásai tegyék színesebbé a tárlatot – kitűnően illeszkedett a kiállítás egészében érvényesülő, s a befogadó számára fokozatosan egyértelművé váló plurális szemlélethez. Jóllehet egyik prezentáció sem nevezhető hagyományos, a teremben látható tárgyakon, dokumentumokon, szövegeken elidőző tárlatvezetésnek, az eltérő megközelítésmódok egymásmellettisége mégis izgalmassá és változatossá tette a múzeumlátogatást. Ugyanakkor a projekt első látásra is túlméretezettnek tűnt, egy délután alatt ennyi információt befogadni embert próbáló feladat, amely mellesleg jelentősen megnehezítette a bemutatott múzeumi tér egészének nyugodt, szemlélődő áttekintését. Ha pedig a látogató csak egy-egy előadásra iratkozott fel, nem kapott teljes szakértői képet a tárlat sokszínűségéről. S az élményt az is negatívan befolyásolhatta, hogy a meghívott „külsős” tárlatvezetők eltérő mértékben vették komolyan a rájuk bízott feladatot. Itt érdemes arra is utalni, hogy néhány esetben aránytalanság mutatkozott a felkért szakemberek monológjai és az intézményi munkatársak reflexiói között – előbbiek javára. (Leginkább a Rémek és az Otthon című termeket bemutató Vaderna Gábor és Kalla Zsuzsa, valamint az Áldozat teremben beszélgető Rózsafalvi Zsuzsanna és Hidas Judit között volt példás összhang.)

A tárlatról különböző véleményeket már olvashatunk a sajtóban – gyakoriak a kelletlen beszámolók. Volt, aki fullasztó katlanban érezte magát – volt, aki unatkozott. Mi élvezettel jártuk végig az alapvetően impozáns tereket, és a kiállítás koncepcióját kifejezetten szerencsésnek tartjuk. Noha a termek nem minden esetben egyenlő súlyúak, s Petőfi alakját néhol talán háttérbe szorítja a 19. századi kontextus, összeségében egy jól sikerült kiállítást láthatunk, melyet jó szívvel tudunk ajánlani a költő iránt érdeklődőknek. A PIM új tárlata eredeti, jól átgondolt, szakmailag megalapozott, élvezetes és befogadható értelmezést kínál Petőfi próteuszi alakjáról. Skrupulusaink java abból ered, hogy a tárlat szemmel láthatóan (vagy nem láthatóan?) kissé készületlenül fogadott bennünket a nyitónapon: azaz legfőképp a rosszul beállított fénytechnikából. Éppen ezért azt javasoljuk az érdeklődőknek, hogy mielőtt elmennének maguk eldönteni, milyen is lett a kiállítás, esetleg várjanak pár hetet, míg az kiheveri a gyermekbetegségeit. Mi is vissza fogunk látogatni.

(Bélyegkép: PIM, Fotók: Balogh Zoltán / MTI)