Úgy emlékszem, egy 2009-es krakkói utazás során ismertem meg őt. Korábban nem találkoztunk személyesen, de jó híre persze megelőzte. Esterházy Pétertől Bertók Lászlóig számos szerzőjétől a Magvető Kiadónál értesültem arról, milyen figyelmes, okos, mennyire megbecsüli őket. És láttam magam is a kiadót a rendszerváltás utáni kátyúból magasra emelkedni a vezetésével.

Krakkóban együtt tölteni néhány napot vele és feleségével, Malaccal, ez meghatározta a későbbieket. Onnantól kezdve Budapesten járva sokszor aludtam náluk a következő években. Mindenféléről beszélgettünk, de arra például nem emlékszem, hogy szó esett volna arról, hogyan is volt ő dramaturggyakornok a Pécsi Nemzeti Színházban 1977/78-ban. És hogy alakult úgy az érdeklődése, hogy közvetlenül a Közgáz népgazdasági tervezés diploma megszerzése után jöjjön ez a pécsi gyakornokoskodás. Hogy az 1978-ban Pécsett bemutatott, nagy figyelmet keltő, Szikora János által rendezett avantgárd Déry-darab, Az óriáscsecsemő dramaturgja ő volt. Ahogy a Pécsett betiltott Nádas-drámának, a Takarításnak a két évvel későbbi győri bemutatóján is ő dolgozott a rendezővel és a szerzővel. Nem volt nosztalgiázós típus; szemérmes, rendkívül tapintatos, mégis őszinte embernek ismertem meg.

Fegyelmezett szomorúság volt benne, amit néha fanyar mosoly ellenpontozott. Különös barátság volt a miénk, mert a széles értelemben vett közös szakma valamiképp a háttérben húzódott meg. Érdek nélküli volt a viszonyunk. Természetesen beszéltünk irodalomról, szerzőkről, művekről, hiszen ez magától értetődő, de sokkal többet magánéleti kérdésekről, nehézségekről. Megoldhatatlan, uralhatatlan gondokról, amelyekben akkoriban sorstársak voltunk. Aggódott a családtagjaiért, a szeretteiért, emésztette magát.

Én csak csodálni tudtam, ahogy kiadói munkái sokasága között sem eresztette el fordítói, színházi önmagát, máig sem értem, hogyan csinálta. Volt úgy, hogy színházi premieren találkoztunk, ahol a darab szövegét ő fordította, akkor szégyenlős mosolyával együtt büszkének is láttam. Magas, szikár alakja azonnal megragadta az őt észlelőt, de eleganciája főleg viselkedéséből fakadt. Volt valami finom korszerűtlenség ebben, anélkül hogy avítt úriemberkedés árnyéka vetődött volna rá. Bár sokszínű tehetsége gazdasági szakemberré is tette, aki a kiadó anyagi alapjait biztosította, számomra mégis afféle Don Quijoténak tűnt az alakjával, az értékszemléletével, a szakmai és baráti odaadásával ebben az átalakuló (irodalmi) világban.

Találkozásaink aztán megritkultak, elmaradtak. Lenyűgözve néztem szereplését Enyedi Ildikó filmjében: hogy milyen figurát teremt az ott, ha saját magát adja. Utána talán már csak egyszer találkoztunk, véletlenül, amikor erről mondhattam egy-két lelkes mondatot. De már nem tudom elmondani neki, mennyire az emlékezetembe égett, mit mondott egy sorsfordító pillanatban. És hogy mennyire hiányoznak azok a régi beszélgetések estefelé, az éjszakában.

(Fotó: Kaszás Tamás)