A sebész és a hentes. Két nagyon eltérő karakterű, de egyaránt cseppet sem finomkodó novella indítja a Jelenkor új évfolyamát. Grecsó Krisztián autofikciós prózája kész élveboncolás. Az elbeszélő beszámol arról, amikor pár évvel ezelőtt egy online tévéműsorban egy híres-hírhedt analitikus vendége volt. A novella azzal szembesít, hogy a show-műsornak kitett kvázi-terápiás beszélgetés milyen megsemmisítő helyzetbe hozza a betegség és a súlyos apai örökség terheivel küzdő beszélőt, aki ha már a pszichiáter empátiájára nem számíthat, maga végez el skrupulusok nélküli analízist, ízekre szedve beszélgetőtársát és önmagát. A szerkesztő úgy sejti, Grecsó folytatni fogja az apával való számvetést  ‒ amiben minden bizonnyal továbbra is segítségére lesz a mostani írásában is megmutatkozó „karcos élettapasztalat” és „szikár lényeglátás”, amelyet a szerző Valami népi című novelláskötetéről a lapszámban kiegyensúlyozott recenziót közlő Palojtay Kinga a könyv legfőbb erényének tart.

Más vizekre evez Cserna-Szabó András elbeszélése. A 1920-as évek végén játszódó történet főszereplője egy unatkozó magyar gyártulajdonos fiatalember, akit egyedül pánerotikus kedvtelései kötnek le, mígnem különös módon egyszer csak benne ragad egy álomban, amelyben egy szovjet hentes minden értelemben vaskos életét éli. Mintha csak Krúdy legvadabb erotikuma szövődne össze A gólyakalifával, megspékelve az elnyomó hatalom rettenetével. És ahogy Cserna-Szabó Zerkó, Attila törpéje című, az 5. századba visszavivő pikareszk regényét is leginkább amiatt dicséri Bán Imola a számban megjelent olvasmányos kritikájában Kundera nyomán, mert a sokféleség szelleme hatja át, úgy utóbbi a mostani elbeszélésről is elmondható. Áradó mesélőkedv és irodalmi utalások sora, szórakoztató jelleg és súlyosság, játékosság és komolyság, finomság és nyersesség, fantasztikum és rideg valóság, állandó határátlépés jellemző a szövegre.

Délnek, északnak. A lapszám további közleményeit követő Jelenkor-olvasó maga mögött hagyhatja szűkebb pátriáját. Például Mauro Covacich révén, akinek a Trieszt sokszínűségét bemutató esszékötetéből újabb részleteket fordított Szokács Kinga. A családi emlékeket is felelevenítő, az olvasót mindvégig barátságosan kalauzoló szerző ezúttal többek között a bóráról mesél, amelybe kabátjukkal kapaszkodva valósággal szárnyra kelnek a gyerekek, de szóba kerül a szabadidősuli intézménye, amely világi jellegével nyitott, toleráns, életszerető szemléletet alakít ki a trieszti fiatalokban, vagy a borozó, amely a játék és a beszélgetés színhelye. Érdekes, hogy a magányos ivászat és lerészegedés mennyire idegen ettől a kultúrától, itt a bor a társas helyzetek örömteli kísérője ‒ csak úgy árad az életöröm Covacich esszéjéből. Borúsabb és élesebb az egyik legismertebb kortárs olasz író, Elena Ferrante esszéje, amely Király Kinga Júlia fordításában és kommentárjával olvasható. Ferrante egy gyermekkori emlék felidézésével nagyon aprólékosan és átszellemülten gondolkodik bűn, bűntudat és megváltás kérdéseiről, egyúttal a nyelv hatalmáról, így az írásról is izgalmas észrevételeket téve. Kulin Borbála egyik verse a művészközösség által benépesített tengerparti olasz falu, Bussana Vecchia csalogató miliőjét idézi meg.

Száz Pál útiesszéje is délre, Szarajevóba visz, ahol az elragadtatott beszélő elsősorban az oszmán uralom megszűntével Esztergomból menekülő muhadzsirok, vagyis a hitükért elűzöttek nyomában jár, gazdag táj- és városleírásokat adva. Jánosa Eszter egyik versében pedig karibi forróság uralkodik, dús, fülledt érzékiséget kialakítva. Ennek topográfiai és hangulati ellenpontja Fodor Janka Norvégiában játszódó novellája, amely egy helybeli magyar férfi és nő tétova ismerkedését mutatja be, finoman ábrázolva a megtelepedés hiábavalónak tűnő vágyát.

Spirálfüzet, sündisznótánc. Wirth Imre az elmúlt években 17 alkalommal ült le beszélgetni Takács Zsuzsával. Az így születő életinterjúból folyóiratunk több részletet is közöl a későbbiekben, a januári első részben Takács Zsuzsa főként kisgyermek koráról és a gimnáziumi évekről beszél. A kérdező érzékeny, figyelmes észrevételei, közbevetései nyomán Takács Zsuzsa intim, személyes hangon eleveníti fel a gyermekkori háborús emlékeket, a család viszontagságos életét, a kamaszlány szellemi-érzelmi érlelődését, szót ejtve a ’87-es kamaszlány-verseskötet, a tavaly bővített formában, Spirálfüzet címen újra kiadott Rejtjeles tábori lap keletkezéséről is. Talán nem jár tévúton az olvasó, ha rokonságot vél felfedezni a verseskötet mélyen érző, lázadó, az igazságtalanságokon felháborodó, világra nyitott, kritikus gondolkodású hőse és a beszélgetésből kirajzolódó gimnazista lány között. És talán akkor sem téved nagyot, ha a számban egyúttal saját szöveget is közlő Wirth Imre fájdalmas versében („Reggel a szőnyegen találtak, / ott feküdtem magzatpózban”) megszemélyesített, alakot öltő szerelemről a Takács Zsuzsa költészetében visszatérően feltűnő, más-más formát felvevő Remény jut eszébe.

Ironikusabb hangot üt meg Turi Tímea szintén fájdalmas vagy legalábbis kényelmetlen, de többnyire rejtve maradt, elleplezett tapasztalatról hírt adó verse, a Dal a láthatatlan munkáról: „ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat, / amíg a félpár zoknikat összepárosítottam, / mi maradna nekem önmagamból?” Demény Péter részben háromsoros versekben, részben strófák nélküli szonettben beszél el egy szakítást a kilépő fél nézőpontjából ‒ bár az is lehet, hogy valójában variációkat olvasunk a szerelem megszűnésének különféle formáiról. Meliorisz Béla, a redukció mestere új verseiben is elhagy minden felesleget, így a konkrét, megragadható élethelyzetek (az unokák kísérése, séták, játszóterezés) mögött elvont, általános létállapotok derengenek fel. A versrovat végén belehallgathatunk Deák Botond különös szövegmorajlásaiba, amelyekről nem is lehet mindig eldönteni, hogy a dD.-ként emlegetett, tébláboló figura belső monológjai vagy egy párbeszéd foszlányai.

A Jelenkor ritkán ad közre drámát, és ilyenkor mindig erős ajánlatnak szánja a közlést. Nincs ez máshogy Darvasi Áron „abszurd népszínművével”, a Sündisznótánccal sem, amelyből bár tavaly készült felolvasószínházi előadás a szerző rendezésében, írott drámaként is tökéletesen működőképes. A darab szereplői sajtkészítő családok a Káli-medencében, sötét múlttal, a testi és a szellemi leépülés, az elhasználódás növekvő fenyegetésével ‒ a nyomasztó és időnként hátborzongató történések mellé ugyanakkor fergeteges helyzetkomikum és igéző titokzatosság társul ebben a hús-vér figurákat fölvonultató kétfelvonásos műben.

Betűkbe zárva ‒ ezen a címen jelent meg tavaly bőséges válogatás Márai Ilona naplójából két kötetben, több mint másfél ezer oldalon (sajtó alá rendezte Ötvös Anna, válogatta Nagy Zsejke). A műről Kőrizs Imre közöl színes, informatív kritikát, amelyből kiderül, hogy a napló nem csak a férj, Márai Sándor iránt érdeklődők figyelmére tarthat számot (persze az övékére különösen, Máraiék több mint hatvan évig éltek együtt) ‒ szerzője is érdekes, formátumos személyiség. Nem kevésbé érdekes témák kerülnek elő Havasréti József Ráolvasás című, irodalmi tanulmányokat és kritikákat tartalmazó könyvéből, amely egyrészt, mint a kötetről igen alapos kritikát közlő Bárány Tibor fogalmaz, „valamiféle »archaikus«, »ösztönös«, »írásbeliség előtti«” világhoz tartozó tapasztalatokat vizsgál, másrészt a Kádár-korszak irodalmi nyilvánosságát szemlézi. Ha már betűkbe zártságról és írásbeliség előtti világokról esett szó: Tatár György hatalmas ívű esszéjének kiindulópontjában az a jelenség áll, amikor egyes történelmi alakok irodalmi utóéletükben, úgyszólván a betűk világában újjászületnek, mintegy megdicsőülnek ‒ így Pilátus vagy Titus császár. Ám a gondolatmenet innen olyan távlatokba halad tovább, Pascalt, Kierkegaard-t és Bulgakovot is érintve, a zsidógyűlöletet, továbbá kereszténység és érzékiség viszonyát taglalva, hogy e rövid lapszámajánló itt megálljt parancsol magának.

Kérjük Olvasóinkat, hogy tartsanak velünk 2023-ban is.