Szeles tavaszok, otthon és idegenség. A decemberi versrovatot két szeles tavaszi vers pántolja össze, aminek ezúttal nem a klímaváltozás, hanem a szerkesztői koncepció az oka. Fekete Richárdé kissé egy visszahűtött Nagy László-versre emlékeztet: „március némasága / hideg szél szárnycsapása / lépteid nyikorgása / rézkilincs kattanása”. A veranda, az otthon csak a kiinduló és záró helyszín a versben, a tekintet, a figyelem az égre irányul: a távolság, a fenti látvány, illetve a konkrétból imagináriusba átforduló képek teremtik meg a vers ívét, s alkotják meg külső és belső történetét. A másik – másképp – hideglelős vers Derek Mahoné, a címe Tavasz Belfastban. Ez, bár ellentmondásnak tűnhet, közvetlenebbül alanyi és egyszerre társadalmi kontextusú. Észak-Írország fővárosa hosszú évtizedeken át a napi hírek szereplője volt, s a békétlenség, a polgárháború szimbolikus helyévé is vált. A Mesterházi Mónika által magyarra átültetett vers a közösséggel való azonosulás és a kritikai reflexió közt oszcillál, s fölveti az otthon és idegenség dilemmáját a saját „kétségbeesett városával” kapcsolatban. A két említett vers között Zalán Tibor, Tábor Ádám, Nagy Márta Júlia és Czilczer Olga emezektől és egymástól is üdítően különböző hangütésű verseivel ismerkedhet meg az olvasó.

Hogy Witold Gombrowicz az idegenség tapasztalatának felülmúlhatatlan írója, azt e helyt vegyük evidenciának, mely nem szorul bizonyításra. Naplójának újabb részlete, mely a korábbi Jelenkor-közlésekhez hasonlóan ezúttal is Pályi András fordításában kerül olvasóink elé, már nem az argentínai száműzetés idejéből származik, hanem párizsi tartózkodásáról szól. A Műkutyák a párizsi éjben című részlet a francia főváros intellektuális életének vitriolos kritikáját adja. „A francia irodalom ilyen, vagy általában az irodalom? Folyton összekeverem Párizst a világgal” – írja az éles megjegyzésektől magát sem kímélő Gombrowicz.

Ez utóbbival a szatirikus látásmód rokonítja távolról Nagy Lajos egy megőrzött kéziratát, mely a budapesti erkölcsökről rántja le a leplet, s melyet Serf András kutatott ki és látott el kommentárral. Ugyanakkor a decemberi lapszám szövegeinek idegenség-vonulatához kapcsolódik Görcsi Péter lendületes narrációjú regényrészlete, valamint Margetin István Öt százalék litván, másfél százalék indonéz című elbeszélése.

Esszé, köszöntő, levél, emlékirat. Földényi F. László nagy ívű esszéje a tudás, a műveltség utóbbi évtizedekbeli átalakulását rajzolja fel. A gyorsaság szelleme, a „horizontális vágyak”, valamint a metafizika, azaz a „vertikális honvágy” (Adam Zagajewski) iránti igény elvesztése jellemzi korunkat a szerző szerint, ahol ráadásul az internet a végtelen tudás elsajátíthatóságának és demokratikusságának illúziójával kecsegtet, a művészetben pedig a midcult a fogyasztható, mégis igazi művészet szirénénekével csábít. Földényi a gyermek nyitottságában, rákövült tapasztalatok által nem nyűgözött létében, ha tetszik, ártatlanságában talál ellenpontot. A felnőttel szemben a gyerek még nem a világ foglya. Nem véletlen, hogy Pilinszky szavaira, az „univerzum gyermekeire” fut ki az írás végül, némi reményt adva az olvasónak és talán saját magának is.

A bölcseleti szálat folytatva a magyar filozófiai esztétika, hermeneutika jelentős alakját, Bacsó Bélát köszönti hetvenedik születésnapja alkalmából Weiss János.

A száz éve született Polcz Alaine eddig még közöletlen leveleiből négy megrendítő darabbal ismerkedhet meg a Jelenkor olvasója, melyek megértését Nagy Boglárka jegyzetei segítik. A leveleket 1974-ben írta az akkor egyéves DAAD-ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben tartózkodó férjének, Mészöly Miklósnak. „Azt szeretném, hogy akit szeretsz, az méltó legyen hozzád” – írja Mészölynek, nem magáról szólva. Hiszen a házasságuk, kapcsolatuk megrendülésének nem a földrajzi távolság volt az oka.

Az ötvenes évek világát idézi föl Nagy Imre Ottó szerzői néven az ismert pécsi irodalomtörténész Álmok, ébredések című írásának második részében (az első a novemberi lapszámban olvasható). E sajátos emlékirat egy fiatalember magánéletének perspektívájából meséli el történeteit, főképp edukálódását és szerelmeit, ám az elbeszélésbe azért itt-ott beszüremkedik a kor szabadsághiányos társadalmi környezete is.

Bertók László emléke. A lapszám mellékletben közli Lázár Balázs Mocorgó vízcsepp című dokumentumdrámáját, amely Bertók László élettörténetét dolgozza fel úgy, hogy a költő számos versét, illetve prózai írását illeszti bele intarziaszerűen. A mű nehézkedési pontja a költő 1955-ös bebörtönöztetése néhány ifjúkori verse miatt, s tágabban az ötvenes évek rettenetes légköre, de az életút további fordulópontjainak felvillantása a puhuló diktatúra viszonyai közt szintén elgondolkodtató tanulságokkal szolgál. A darab által felvetett kérdések ugyanakkor nemcsak a színre vitt időben, de általánosan érvényesek a művészi és polgári szabadság lehetőségét, illetve fenyegetettségét illetően.

Ugyancsak a Bertók-életműről szól a tanulmányrovat két írása is. Mohácsi Balázs azt a folyamatot kíséri példás figyelemmel, miként alakult a börtönmotívum sorsa a költői oeuvre-ben a kezdetektől a kései, öregkori versekig. Bedecs László pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy e líra nem csupán a rendszerváltás körüli szonettkorszakával, de már a nyolcvanas évek elején olyan új költői apparátust alakított ki, amely a kortárs költészet akkori új fejleményeivel párbeszédképessé tette.

Nem mellékesen jegyzem meg ide kapcsolódva, hogy a második alkalommal átadott Bertók László Költészeti Díjat december 6-án, a névadó születésnapján, Tóth Krisztina vette át a pécsi Kodály Központban rendezett díjátadó ünnepségen.

Kritikák. A kritikarovatban ezúttal Borbély Szilárd posztumusz, jórészt még általa összeállított Bukolikatájban. Idÿllek című verseskötetét méltatja Keresztesi József. Miután tisztázza, miért választ a felvilágosodás kora előtti költészeti formákat Borbély, egyes szövegek elemzésével azt is bemutatja, hogyan mitizálja át a Kádár-kori falu világát ez a versanyag. Ezt követően Tóth Krisztina új, izgalmas regényét, A majom szemét elemzi és bírálja Codău Annamária. Fekete Richárd Módosítás című verseskötetét Fenyő Dániel akként méltatja, hogy „mintha itt hagyták volna a múlt század hatvanas éveiből”. Ám e vállalt anakronizmust a kritikus nem ítéli el, hanem a mai befogadási eljárásokat provokáló eseményként értékeli.

Thomka Beáta ismét egy számára fontos világirodalmi jelenségre hívja fel a figyelmünket beszédes című kritikájában. A Filológiai kutatásnak álcázott kalandregény című recenzió Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író könyvének elolvasásához csinál kedvet. Az össze nem foglalható történetű Az emberek legtitkosabb emlékezete Thomka szerint leginkább az alkotás labirintusszerűségéről szól, ráadásul egy történeti idősíkban a mi kedves – fennhéjázó, pökhendi és zseniális – Gombrowiczunk is feltűnik benne. A rovatot Gyürky Katalin írása zárja egy immár magyarul is olvasható szlovák regényről. Silvester Lavrík a hazai olvasónak is ígéretes, Vasárnapi sakkpartik Tisóval című könyve egy félkegyelmű női főszereplő perspektívájából mutatja be a szlovák sorskérdések alakulását egy szimbolikus sakkpartisorozatban. Egy felvidéki patikus és egy katolikus pap sakkoznak, itt nem a patikus álmodik arról, hogy a legnagyobb Napút-festő lesz, hanem a bánovcei pap mer nagyot álmodni. Politikai karrierje el is jut a szlovák fasiszta bábállam elnöki posztjáig, ám (vigyázat, spoiler) 1947-ben fölakasztják. Pedig, teszem hozzá, ismernie kellett Vörösmarty sorait – „Ábrándozás az élet megrontója, / Mely, kancsalúl, festett egekbe néz” –, hiszen Tiso kiválóan beszélt magyarul. Mi ebből a tanulság? Olvassunk inkább verseket, regényeket és persze a decemberi Jelenkort.