A vészesen közelgő bicentenárium révületében egyre-másra szerveződnek Petőfi Sándor talányos személyiségét, gazdag életművét és aktualitását tárgyaló konferenciák, ülésszakok, viták. Az adatbőséggel szembeni tehetetlenségtől kissé már paranoiás irodalmár pedig némi rémülettel képzeli maga elé azt a temérdek mennyiségű konferencia-kiadványt, tanulmánykötetet, monográfiát, kiállítási katalógust, interjút és cikket, amelyek ennek következményeként fognak megjelenni a jövő esztendőben és azután. Az idei év folyamán új fokozatra kapcsolt „Petőfi-láz” igézetében rendezett országos konferenciát a költőről az Irodalmi Magazin szerkesztősége is.

A Károli Gáspár Református Egyetemen megrendezett egynapos tanácskozás kerekasztal-beszélgetéssel vette kezdetét, mely a Petőfi-kultusz, Petőfi-kutatás címet viselte. A beszélgetés résztvevői Kulin Ferenc, a KRE BTK egykori dékánja, Margócsy István, az ELTE BTK nyugalmazott docense, Szilágyi Márton, az ELTE BTK egyetemi tanára és Ratzky Rita, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori főigazgatója voltak, Molnár Krisztina, az Irodalmi Magazin szerkesztője moderálásával. A beszélgetés első felében Petőfi korszerűségéről és a mai olvasó megszólíthatóságáról esett szó. A beszélgetés résztvevőinek mindegyike beszámolt saját élményeiről azzal kapcsolatban, hogy miképp viszonyultak egykori és mai diákjaik Petőfi életművéhez, illetve az életmű elfeledett, s épp ezért gyakran meghökkentő darabjaihoz. (Többek között Margócsy István és Szilágyi Márton is mesélt arról, hogy az utóbbi években milyen gyakran tapasztaltak meglepettséget egyetemi hallgatóktól egy-egy kevéssé ismert Petőfi-szöveg kapcsán, mondván „Jé, ezt is Petőfi írta?”) Az életrajz és az életmű irodalomtörténeti feltérképezésének ma is aktuális lehetőségei kapcsán a Petőfi-költeményeket közreadó kritikai kiadás befejező kötetét sajtó alá rendező Szilágyi Márton Petőfi sajátos, a korban minta nélküli életpályáját emelte ki: azt a folyamatot, miképp lesz egy mezővárosi, nem nemes, szlovák etnikumú, de magyar identitású kereskedőcsalád gyermekéből a fővárosi irodalmi színtér alakító, meghatározó figurája néhány év leforgása alatt. A társalgás ezt követően a költővel kapcsolatban gyakran emlegetett „vátesz-szerep” kérdésére terelődött, melynek kapcsán Kulin Ferenc Petőfi – nem elsősorban konkrét politikai értelemben vett, sokkal inkább személyes-költői világképként megfogalmazott – keresztényi küldetéstudatát, az emberiség javáért az életét áldozó poéta alakját vázolta fel. Szemben az olyan – főképp Pándi Pál nagyszabású Petőfi-monográfiájára (1961) jellemző – interpretációkkal, melyek az életrajz és életmű teljes egymásra vonatkoztathatóságából, a versek világképi egységéből indultak ki, Kulin Ferenc hangsúlyozta, hogy irodalomértelmezőként külön érdemes kezelni Petőfinek a kora politikai eseményeire reagáló verseit és a természethez való viszonyáról árulkodó alkotásait, mint amilyen A hegyek közt (1848) című költemény is.

A beszélgetés következő kérdésköre Petőfi népiességének újragondolása – mint Margócsy István fogalmazott, „a magyar irodalomtörténet legkeményebb diója” – volt. Ennek kapcsán Margócsy a népköltés Petőfi-kori fogalmának nehéz megragadhatóságáról, többjelentésű voltáról és a marxista irodalomtörténet általi kisajátítási kísérleteiről beszélt, kiemelve a Petőfi-recepció jellegzetes romantika-ellenességét (Gyulai Páltól egészen a marxista kritikáig), mellyel párhuzamosan a népiesség (vagy ahogy egykoron hívták: „plebejus demokratizmus”) felértékelése voltaképp „megmentette” a romantikus líra egynémely vonását. Ratzky Rita pedig e kérdéshez hozzászólva a magas irodalom és a népi kultúra közötti átjárás jelenségére hívta fel a figyelmet, utalva arra, hogy Petőfi nem egy költeménye, mintegy népdalként, már saját korában elterjedt a nép körében. A továbbiakban szó esett még Petőfi tárgyi hagyatékáról és az életmű múzeumpedagógiai megelevenítésének lehetőségeiről, valamint az idén megjelent, Margócsy István által szerkesztett Petőfi Sándor emlékezete című szemelvénygyűjteményről, mely az életmű recepciójának történetét mutatja be. Molnár Krisztinának a kötet célcsoportját illető kérdésére Margócsy azt válaszolta, hogy valószínűleg nem fogják túl sokan elolvasni a könyvet, ugyanakkor az irodalmár szakmának – különösképp a befogadásesztétika térhódítása óta – bizonyosan szüksége van ilyen jellegű gyűjteményekre.

A beszélgetés második részében Molnár Krisztina Petőfi istenképéről kérdezte Szilágyi Mártont, mellyel kapcsolatban a költő kitűnő kutatója arra figyelmeztetett, hogy irodalmi művek és másodlagos források alapján nehéz következtetni történeti alakok személyes vallásosságára, ugyanakkor a szövegek elemzésében nagyon is van relevanciája az ilyen kérdéseknek, hiszen a kor embere a transzcendenshez való viszonyát, a körülötte lévő átfogóbb társadalmi változásokat leginkább a Biblia nyelvén keresztül tudta megragadni, s ez nagyban meghatározta a költészeti köznyelv működését is. Mindennek kapcsán Petőfi verseinek apokaliptikus hangnemét és metaforakészletét, valamint Az apostol (1848) című művet említette, melynek középpontjában voltaképpen az abszolútumhoz való viszony áll, valamint az Isten, király és zsarnok alakjának a főhős képzeletében történő összeolvadása figyelhető meg. Mindez el is vezetett a kerekasztal utolsó lényeges kérdéséhez, mely a „Petőfi mint romantikus alkotó” szintagmával foglalható össze. A Petőfi romantikus voltát övező konszenzuson túl érdemesnek tartom megemlíteni Kulin Ferenc izgalmas antropológiai koncepcióját, mely szerint – a német idealizmusból kiindulva – a romantika (esztétikai és éppúgy társadalmi-világképi) lényegét a szubjektum és objektum tökéletes egységében ragadhatjuk meg, s ott van vége a romantikának, mikor ez az egység megbomlik: esetlegessé, alkalmivá, illuzórikussá válik. S Kulin szerint ez a végpont a reformkori magyar értelmiség és Petőfi számára is elérkezett, legkésőbb akkor, amikor 1848 áprilisában azzal kellett szembesülnie, hogy Magyarország mozgástere nem csupán a bécsi udvar akaratának, hanem a globális pénzügyi világnak is ki van téve, s bizonyos értelemben védtelen a külső erőkkel szemben.

Déli 12 óra előtt pár perccel vette kezdetét a konferencia első szekciója Kor, kortársak címmel. Az ülésszak első előadója Rákai Orsolya, a BTK Irodalomtudományi Intézet munkatársa volt, aki Petőfi népköltői önpozicionálása és politikai tárgyú lírája kapcsán a politika és az irodalom diskurzusainak modern kori elkülönböződéséről, az irodalmi szöveg és a valós politikai cselekvés egymásnak meg nem feleltethetőségéről beszélt, kitérve például Petőfi kiskunsági követként való indulásának és sikertelenségének okaira, illetve a tömeggel való kommunikációt célzó versek és a népgyűlés mint modern politikai fórum újszerűségére. Gyimesi Emese, Szendrey Júlia életének kutatója a Szendrey-napló és Petőfi úti leveleinek 1847-es párhuzamos közlését vizsgálta előadásában, a részben Petőfinek és Jókai Mórnak köszönhető marketingstratégiákra és az ebből következő olvasatokra helyezve a fókuszt. Vaderna Gábor, az ELTE BTK docense pedig Petőfi és Arany János levelezéséből kiindulva elemezte kettőjük eltérő népiesség/népies irodalom-koncepcióját, majd pedig a János vitéz (1844) és a Toldi (1847) hagyománytudatának és -használatának összehasonlításával világította meg, hogy Petőfi írásmódját inkább a (szinte válogatás nélkül beemelt) népi, magas és populáris irodalmi hagyományelemek rétegzettsége, Arany művét pedig egyfajta hagyomány-rekonstrukciós vízió jellemezte. A szekció utóbbi két előadásához hozzászóló Rákai Orsolya Szendrey Júlia munkássága kapcsán a napló mint a korszakban átalakuló, fiktivizált műfaj újszerűségét hangsúlyozta, Arany és Petőfi eltérő népiesség-fogalmára nézvést pedig azon összefüggésre hívta fel a figyelmet, hogy a népiesség problémája – szemben a 18–19. század fordulójának e tárgyú diskurzusaival – náluk válik elsődlegesen irodalmi-esztétikai kérdéssé.

A szekció utáni hosszabb szünetben a szervezők szendvicsebéddel kedveskedtek a konferencia résztvevőinek – de ahogy a szendvicsek is hamar fogyatkoztak, az étkezésre szánt idő is rémületes gyorsasággal eliramlott, így némi késéssel, de kezdetét vette a Klasszikus újraolvasva című szekció. Balogh Piroska, az ELTE BTK docense Petőfi Felhők-ciklusának (1846) nyújtotta kimerítő elemzését, a cím többértelműségére, a 66 számozott költemény motívumhálójára és művelődéstörténeti párhuzamaira is rámutatva. Török Lajos, a KRE BTK docense A nap verse címmel tartott előadást Petőfi Nemzeti daláról (1848), hosszasan elemezve a vers egynémely sorának megjelenését Fehér Béla Kossuthkifli (2013) című regényében, s párhuzamokat hozva a 19. század sajtójából a vers részleteinek társadalmi használatára, kisajátításaira és inautentikus kontextusok közé helyezésére. Végül Z. Kovács Zoltán, a MATE kaposvári campusán működő Anyanyelvi és Gyermekkultúra Tanszék tanszékvezető docense az 1883 óta kötelező olvasmányként funkcionáló János vitéz iskolai szerepét elemezte, leginkább a hivatalos irodalomtankönyv által megteremtett irracionális elvárásrendszer kritikájára húzva föl előadását, a mű olvasási horizontjainak (népmese, romantika, gyermekirodalom stb.) átgondolatlan összemosását vélve felfedezni a tanterv koncepciójában. A kérdésszekcióban az irodalmi művek „nem autentikus” használatai kerültek a középpontba, illetve annak a kissé elkedvetlenítő tapasztalatnak a megfogalmazása, hogy bár körültekintő és kifejtett kritikáját adhatja az irodalomtörténeti kutatás a jelenkori irodalomoktatásnak, nehéz olyan konstruktív javaslatokat megfogalmazni, amelyek elképzelhetők volnának az oktatási rendszer átfogó, strukturális megreformálása nélkül.

A konferencia utolsó szekciója az Utóélet címet viselte, melynek első előadója Cserhalmi Zsuzsa középiskola tanár volt, aki szabadon beszélve, érzelmektől sem mentesen adta a gyakran már óvodás gyereknek is tanított Füstbe ment terv (1844) didaktikai elemzését, érvényt szerezve annak a belátásnak, hogy a költemény leginkább a felnőtté válás tapasztalatának érzékeltetése szempontjából nyerhetné el igazán a (leginkább középiskolás) diákok figyelmét. Tari Lujza, a BTK Zenetudomány Intézetének nyugalmazott főmunkatársa Petőfi műveinek – igen korán megindult – megzenésítéseiről nyújtott adatgazdag körképet, s a szekció végén a közönség néhány alkotást is meghallgathatott a költő műveinek folklórhasználatára irányuló gyűjtésekből. Kalla Zsuzsa, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi főigazgató-helyettese Petőfi tárgyi hagyatékáról (többek között Orlai Petrich Soma Petőfi-festményeiről és az 1909-ben nyílt Petőfi Ház koncepciójáról), valamint általánosságban az írói hagyatékok múzeumi térbe komponálásának lehetőségeiről beszélt. Az ülésszak, s egyben a konferencia utolsó előadója az ELTE BTK Filmtudományi Tanszék oktatója, Hirsch Tibor volt, aki arról beszélt, miért nem lehet jó filmet csinálni Petőfiről, leginkább filmdramaturgiai problémákat említve a költő alakját megelevenítő eddigi (Föltámadott a tenger, 1952; Petőfi ’73, 1973; Petőfi tévésorozat, 1977) és ezt célba vevő leendő filmes alkotások kapcsán. A kérdésszekcióban ennek megfelelően nem lehetett tovább odázni azt a korábban is kerülgetett kérdést, hogy vajon milyen lesz a csillagászati összegből készülő bicentenáriumi össznemzeti Petőfi-film – az ülésszak előadói viszont e kérdésben leginkább csak szűkszavú, „reméljük a legjobbakat” típusú megnyilatkozásokat engedtek meg maguknak.

Összegezve, a konferencia előadásai számos újszerű nézőponttal és a Petőfi-recepcióban már korábban is feltűnt probléma továbbgondolásával gazdagították a költő életművének könyvtárnyi szakirodalmát. Bízvást számítva arra az optimális forgatókönyvre, hogy a kerekasztal-beszélgetés és az elhangzott előadások írott változatai – melyek az Irodalmi Magazin ez évi utolsó tematikus számában fognak megjelenni – nem csupán a szűkebb irodalmárszakmához, hanem a népesebb olvasóközönséghez is közelebb tudják hozni Petőfi Sándor műveit.

(Fotók: Petike Áron; Bélyegkép: Irodalmi Magazin)