A szerkesztő úgy érzi, szabadkozni kényszerül, amiért a novemberi lapszámban a tragikusabb karakterű szövegek vannak túlsúlyban, s csekély az ünnepi vagy derűsebb írások száma. Holott nem meglepő, hogy egyik válságból a másikba sodródó korszakunkra a művészeink is borúsabb művekben reagálnak – s ha ezt ráadásul magas minőségen teszik, márpedig úgy teszik, akkor ez maga az ünnep.

„Egyszer együtt voltunk például egy kertészeti kisáruházban, és az pazar harminc perc volt. Az oda- és visszaúttal együtt egy óra.” E mondatok Jenei László lebilincselő novellájában olvashatók: egy zaklatott férfi számol be házasságáról, miközben a ház körüli, kertbéli teendőket szemléli. Ha létezik ilyen kategória, mindenképpen azt kell mondanom, ez a lapszám leginkább novemberi karakterű írása. Schein Gábor regényrészlete egy pár nyaralásának jeleneteiből indul, ám az olvasón kisvártatva eluralkodik a gyanú, hogy kettejük története mögött baljós titok rejlik. Az elejtett utalásokon túl a narráció jelzései is erősítik ezt az érzetet. „Antoni elkapta a fejét, mint egy bokszoló az ütés elől” – olvassuk, amikor a férfi észreveszi, hogy az emberek megnézik az utcán. Kíváncsian várjuk, hogy a regényből kiderüljön, pontosan miről is van szó.

A versrovat darabjai sem pengetnek könnyed húrokat. Sajó László már eddig is érzékenyen rezonált közelmúltunk-jelenünk történéseire, ezúttal két nemrégiben elveszített költőt, Szkárosi Endrét és Csukás Istvánt búcsúztatja hol szívszorítóan, hol hőseit idéző frappáns megoldásokkal. A két búcsúvers pedig újabb megrázó kórházi balladát fog közre. A sort Toroczkay András apabúcsúztató, de egyszersmind létösszegző igényű, tiszta beszédű, önreflektív versei folytatják. „Fehér gömbök az emlékek az űrben, / sugaruk még eltalál, véremet megtöltik, / elgyengítenek, emlékek nevetésekről, / emlékek mulasztásokról, vétkekről, / eltékozolt percekről” – szól a Hol lehet című vers egyik elégikus futama, de a Gyász című verstől a fanyar önirónia sem idegen, amit a kezdő sorok megbicsakló rímpárja is jelez: „Jól gyászolni inkább olyan, mint elsírni magam egy számon, / mondjuk a House of the Rising Sunon”.

Látleletként olvashatók Kustos Júlia versei is: „A válság nem ismer jelent és morált. / A válság hajat festet, tetováltat, / érezni szeretné az élete súlyát” (Válságom); „én ki vagyok én ha nem én / a test én nem vagyok / egyenlő én nem vagyok egész” (te az én kincsem). Bár a tekintetben ez talán korainak tűnhet, hogy a fiatal szerző még csak nemrégiben debütált kiváló Hullámtörő című kötetével, a versek azt is jelzik, hogy a válság mint olyan nem válogat. Az összegzés igénye munkál Markó Béla Ennyi a megváltás című költeményében is, de persze a szerzőre jellemző metapoétikai-ars poeticai dimenziók is megnyílnak. „Azon gondolkozom, vajon hány évem / telhetett el eddig versírással, és ezt / az álmodás, esetleg az álomtalan / forgolódás vagy az ébrenlét idejéből / kell-e majd levonni. Vagy mennyi időt / töltöttem összesen szerelmeskedéssel? / Haraggal? Béküléssel? Tervezéssel?” Míg Bevásárlóközpont című verse egy sajátosan regionális (Kárpát-medencei? kelet-közép-európai?) tapasztalatot fogalmaz meg: „Centro commerciale. Valamennyire / értem az olaszt. Hiszen tudok románul”. Nem véletlen tehát, hogy Markó verseit George Szirtes és Szlukovényi Katalin Képeslapok Európából című versváltása követi, ahogy előszavukban is olvasható: projektjük „annak bizakodó hitében készül, hogy van értelme a párbeszédnek Európában”.

A Szirtes–Szlukovényi páros szövegeinek sajátos versformája, a tenku (három haiku + egy öt szótagos sor) a szellemes-ironikus és a parabolisztikus hangvételnek is jól áll, így aztán a ciklus kellőképpen megalapoz Vörös István két versének, melyek szintén e két beszédmódot kamatoztatják. Nyerges Gábor Ádám verse a banális bosszúságok karikatúrába hajló túlbeszélésével már a lapszám derűsebb írásai közé tartozik. S ebbe a sorba állnak be Petrik Iván az élet nagy kérdéseit feszegető szellemes versei is. A verscímek talán magukért beszélnek: Bal féltekés glóbuszkonzerv-felnyitás; Újabb érvek az örökélet mellett. Ha hasonlítani kellene, meglehet, Billy Collinsszal, az amerikai költészet élő klasszikusával vonnék párhuzamot.

Nádas Péter vehette át októberben a Berman-díjat Stockholmban. Az éntelenítésről szóló, a lapszámban közölt beszédében értékes kiegészítést fűz a Világló részletekhez, melyből kiderül, hogy az éntelenítés eljárása az ő esetében több írói eljárásnál: végső soron családi hagyomány. Mindeközben be is mutatja, miképp működik az éntelenítés, mesteri esszéjében több szinten is kiiktatja az egót, s hol a fordítóira irányítja a figyelmet, hol a családjára. A lapszámban továbbá – hasonlóan a nyolcvanéves szerzőt köszöntő októberi összeállításunkhoz – ismét látható egy csokor Nádas fotóiból. És folytatódik Csordás Gábor Miłosz-sorozata. Ezúttal a Nobel-díjas lengyel költő amerikai verseiből közlünk bőséges válogatást – kapocsként fogja össze a szépirodalmi rovat legtöbb közleményét, hiszen az analitikusabb, netán ars poeticus megnyilvánulásoktól a válságverseken át a derűsebb-érzékibb darabokig minden található e tizennégy vers között, így ezek afféle rímként idézik vissza a megelőző műveket.

A szépirodalmi rovat végén, de nem utolsósorban szerepel még egy terjedelmes közlemény, amelynek szintén az összegzés a mozgatórugója. Újabb részt közlünk Nagy Imre Ottó memoárjából. Amíg a januári lapszámban megjelent Indiánok a Hadapród utcában című visszaemlékezés a negyvenes évek pécsi kispolgári miliőjébe vezette az olvasót, addig a mostani rész az ötvenes évekbeli kamaszkorról szól, a felső tagozat és a gimnázium éveiről. A középpontban Nagy Imre professzor Bildungja áll, ám ez a fejlődéstörténet természetesen nem elbeszélhető a fontos tanáregyéniségek nélkül. A szöveg persze mentes bármifajta aktuálpolitikai felhangtól, ám nehéz attól eltekinteni, hogy amikor ez az írás napvilágot lát, a magyar pedagógusok azért küzdenek, hogy nagyobb megbecsülést szerezzenek szakmájuknak, és országszerte tüntetnek az oktatás helyzetének megreformálásáért. Jó hír, hogy a memoár harmadik – egyelőre (?) záró – része máris olvasható lesz a decemberi számunkban.

Az értekezésekre áttérve: a szerencsés véletlen úgy hozta, hogy egy időben érkezett a szerkesztőségbe két József Attila-tanulmány, s mindkettő a költő gondolkodói karakterét, filozófiai Bildungját kutatja. Lengyel András a tőle megszokott eleganciával, s krimibe illő deduktív logikával tárja fel egy kései József Attila-interjú kontextusát és gondolati hátországát. Schwendtner Tibor pedig József Attila művészetelméleti írásainak lehetséges és egyértelműen kimutatható fenomenológiai kötődéseiről értekezik aprólékosan.

Meglehet, az ajánlóíró kényszere, hogy ott is összefüggéseket keres és talál, ahol nem feltétlenül kellene. Mégis mintha a kritikák is tematikai párhuzamokat mutatnának a szépirodalmi anyaggal. Bedecs László Fehér Renátó Torkolatcsönd című harmadik verseskötetéről írva a költői programot teszi mérlegre – ekként Markó Béla és Czesław Miłosz verseivel mutatkoznak párhuzamok. Szemes Botond kritikája a György Péter által szerkesztett, Kertész Imre életművéről szóló tanulmányokat egybegyűjtő Identitás, nyelv, trauma című kötetről egyfelől kötődik az előző bírálathoz, hiszen amiként Bedecs is jelzi, Fehér utal Kertészre (ráadásul Fehér olvasói azt is tudhatják, hogy György Péter a szerző egyik fontos idolja), másfelől az derül ki az írásból, hogy a kötet tanulmányai nagy hangsúlyt fektettek Kertész gondolkodói karakterének felvázolására és megértésére – a Jelenkor novemberi lapszámából ilyen módon Nagy Imre és József Attila mellett Kertész Imre gondolkodói profiljáról is képet kaphat az olvasó. Friedrich Judit aprólékos kritikájából, mely Jonathan Franzen Keresztutak című regényéről szól, az derül ki, hogy „a könyv olyan világot ír le, ahol mindenki magányosan tengődik és nem is érzi, hogy él”. A kritikus azt is megpendíti, hogy bármely artisztikusan szatirikus művel ellentétben (a szövegben Paul Beatty az ellenpélda, de én a magyarul is olvasható Ben Lernert említeném) talán azért sikeres itthon Franzen, mert a magyar olvasó számára ismerős az értékhiányos világok realista ábrázolásából sugárzó életérzés. Negyedikként pedig Imreh András veszi górcső alá a magyar fordításirodalom nagy adósságát törlesztő Élj vagy halj meg című Anne Sexton-kötetet, melynek Fenyvesi Orsolya és Mesterházi Mónika mellett a versrovatban is szereplő Szlukovényi Katalin az egyik fordítója. Ebben az írásban is összefut a lapszám néhány szála: a válságtematika, a női témák, a vallomásosság és alanyiság kérdésköre, s némely versrészlet kapcsán felmerül József Attila költészete is párhuzamként.

A lapszámot végül szomorú aktualitás zárja. A kiváló szerkesztőt és kritikust, a nemrég elhunyt Dérczy Pétert búcsúztatja egykori kollégája, Élet és Irodalom-beli szerkesztőtársa, Csuhai István. A személyes kicsengésű nekrológ első felében rövid szakmai portré olvasható. Fentebb azt írtam, Nagy Imre, József Attila és Kertész Imre gondolkodói karakterével ismerkedhetünk meg e lapszámban – e sort ki kell egészítenem Dérczy Péterrel, aki az elmúlt bő negyven év szokatlan pályát befutó, de nagy hatású, jelentős kritikusa, irodalmára volt.

Feloldozást hozó zárlattal lenne jó szolgálni, de nem adja magát. Hacsak nem idézem Petrik Ivánt, ajánlóm címötlete is tőle van, legyen ez afféle keretes szerkezet. „Mit is akarhatnánk mást, mint tartozni / mindenkinek azzal, hogy sosem fejezünk be semmit. / Legkevésbé persze ezt az életet.”