A könyvvásárnak mindig van egy kiemelt vendége, idén Spanyolország volt az. Steinmeier a megnyitóbeszédében ezt mondta: „Kétségtelen: a Frankfurti Könyvvásár fontos kulturális, de társadalmi és politikai esemény is, amely nélkül országunk, a mi kultúrnemzetünk, Németország, teljesen elképzelhetetlen lenne.” Igen, ez a világ legnagyobb könyvvására. A pandémia alatt erős korlátozásokra került sor, a kiállítók száma is csökkent: az idén mindenesetre négyezer kiállító vett részt, hetven országból. A város ilyenkor teljesen felbolydul, a rendezvények sokasága szinte áttekinthetetlen. A frankfurti Schauspiel mindig meghív egy nagynevű és népszerű írót. Az idei választott Ferdinand von Schirach volt, aki 17-én lépett fel (de erről lemaradtam). Erre az alkalomra jelent meg a Nachmittage című elbeszéléskötete.[1] Ilyenkor meg szokott telni a színház nagyterme, egy rövid beszélgetés után következik néhány részlet felolvasása, majd dedikálás.

A Német Könyvdíjat ebben az évben Kim de l’Horizon kapta Blutbuch [Vérkönyv] című regényéért. (A zsűri itt megszegett egy konvenciót: első regényes szerzőnek eddig nem ítélték oda a díjat.) A mű azért érdekes, mert az én-elbeszélő sem nőként, sem férfiként nem azonosítja magát. „Kim de l’Horizon Blutbuch című regényében a nembináris elbeszélő hatalmas alkotóenergiával keresi saját nyelvét. Milyen narratívák léteznek egy olyan testről, amely szembemegy a nemek hagyományos fogalmaival?” ‒ fogalmazott a zsűri a méltatásban.

Szeptember 8-án nyílt kiállítás Nádas Péter fotóiból a sachsenhauseni Ausstellungshalléban. A kiállítás zárónapja október 22-e volt, ekkor Thomas Claus filmrendező folytatott vele beszélgetést. (Sajnos erről is lemaradtam.) Néhány nappal korábban találkozott vele ugyanitt Iris Radisch, a Die Zeit vezető kritikusa. Őt nem is annyira a kiállítás, mint a Rémtörténetek című új regény német fordításának megjelenése érdekelte. (576 oldal, fordította: Heinrich Eisterer.) A hetilap könyvvásári magazinjában a Nádasról szóló nagy írás szerepel az első helyen, hatalmas fotóval illusztrálva. Itt most csak az írás mélyen tisztelgő hangütését szeretném felidézni: „Az olvasói régóta tisztában vannak vele, hogy Nádas mi mindent tud: feltartóztatja és mikroszkopikusan kitágítja az időt, alámerül a 20. század mélységeibe, pulzáló mondat-kaszkádokban bemutatja a kelet-európai történelem álmait és sérüléseit, szédítő elbeszélői labirintusokat épít ki, amelyekben egy egész kor nyüzsgő képe láthatóvá válik. Több mint egy életműre elegendő teljesítmény.”

Péntek esténként grandiózus irodalmi éjszakát szoktak rendezni a hr Sendesaalban. A moderátorok ezúttal Catherine Mundt és Christoph Schröder voltak. Összesen tizenhárom szerzővel folytattak jó negyedórás beszélgetést az éppen megjelent könyvükről. Közben a Gramophoniacs nevű zenekar szolgáltatta a zenét. (Egy szextett, amely a swing és a blues tradícióját követi.) A legismertebb fellépő Lukas Bärfuss volt, akinek most jelent meg a Vaters Kiste [Apa doboza] című regénye,[2] amelyben egy öröklés történetét meséli el. „Aki az elbeszélői felütés után elmélyült életrajzot, apa- vagy családtörténetet vár, meg fog lepődni. Bärfusst ugyanis az apja hagyatékának vizsgálata elsősorban az örökség és – ehhez szorosan kapcsolódva – a származás témájáról szóló reflexiókhoz vezeti el” – fogalmazott a regény egyik kritikusa, Katja Weise. Egy jellemző részlet a könyvből: „A származásom továbbra is bizonytalan. Nem is lehetnék boldogabb emiatt.” A második legismertebb föllépő Mithu Melanie Sanyal volt, aki tavaly Identitti című regényéért megkapta a Német Könyvdíjat. Ekkor a zsűri így ünnepelte: „Az Identitti a kör négyszögesítése: rendkívül élvezetes, nagyon energikus diskurzusregény, amelynek olvasása közben rengeteget tanulhatunk, miközben nagyszerűen szórakozunk.” Az idei könyvvásárra Emily Brontë című esszéregénye jelent meg. Rendkívül lelkes hangon megírt mű, mely szerint Brontë százhetven éves regénye, az Üvöltő szelek igen aktuális válaszokat kínál a „gender, race és class” kérdéseire.

Egy másik érdekes rendezvény a vásár területén szombaton zajlott: a német és a spanyol íróválogatott összecsapása. Pontosabban, annak a bemelegítője: a meccsre este került sor. Itt egyelőre írók olvastak fel igen színvonalas foci-tárgyú novellákat, illetve esszéket. Az erős szimbolizálás eszköztárával élve a szerzők általában az egész életünkre kivetítették a foci világából vett képeket és jelenségeket. Felolvasás, utána beszélgetés: ki melyik csapatnak drukkol stb. Majd az alapvető kérdés: van-e még értelme a nemzeti válogatottak összecsapását hozó világbajnokságoknak. Mielőtt legyintenénk, gondoljuk meg, hogy a válaszunk erősen összefügg azzal a kérdéssel, mit gondolunk a nemzetekről, a nacionalizmusról és az európai integrációról. Az álláspontok természetesen szóródtak.

A számomra legfontosabb irodalmi publikációk (könyvajánló): (1) Karen Duve írt egy nagyszabású történelmi regényt Sisiről, az osztrák császárnéról és a magyar királynéról, akit általában mindenki ismer. Ám életének feldolgozása az ötvenes évektől kezdve sokszor erősen giccsesre sikerült. Duve azt mutatja meg, hogy ezt az élettörténetet érdemes újra elmesélni, egészen más jelentésrétegeit föltárni. (A könyvet recenzeálta mind a Die Zeit, mind a Frankfurter Allgemeine Zeitung könyvvásári összeállítása.) (2) Anna Kim Dél-Koreából származó, Bécsben élő írónő új regényének címe: Geschichte eines Kindes [Egy gyermek története]. A történet az ötvenes években, Amerikában játszódik, egy Wisconsin állambeli kisvárosban, amelyet már szinte kizárólag fehérek laknak, a fekete közösség jóformán teljesen eltűnt. Itt születik egy kisfiú, akit a fehér anya azonnal örökbe akar adni. De ki az apa? Elindul a nyomozás. Csak nem fekete az apa? A könyv a „természetessé” vált előítéletek világának működését mutatja be. (3) Ralf Rothmann regénye (Die Nacht unterm Schnee) [Éjszaka a hó alatt] valamivel a könyvvásár előtt, a nyár végén jelent meg. Ezzel a művel a szerző lezárta a II. világháborúról szóló trilógiáját. (Ebből az első kötet, az Im Frühling sterben magyarul is megjelent.)[3] „A megváltás ebben az erős regényben így fest: a szeretet – még a hazugságtól és a szomorúságtól, a halál miatti kétségbeeséstől és az élet utáni mohóságtól megkínzott szeretet is – képes győzedelmeskedni a szenvedés fölött. Kevés olyan könyv van, amelyet nem szeretetből írtak, mondja az elbeszélő a könyv vége felé. E könyvek közül a Die Nacht unterm Schnee az egyik legmegrendítőbb” – írja a Süddeutsche Zeitung kritikusa, Hilmar Klute.

Filozófiai könyvek: Megjelent Jürgen Habermastól egy viszonylag vékony könyv Ein neuer Strukturwandel der Öffentlichkeit? [A nyilvánosság újabb szerkezetváltozása?] címmel. Ebben az 1962-ben publikált első könyvének témájához tért vissza: a nyilvánosság szerkezetváltozásához a késő kapitalizmusban. Pontosabban: most azt vizsgálja, hogy a digitális technika elterjedése és alkalmazása milyen szerepet játszott a nyilvánosság alakulásában. (És ne felejtsük: a nyilvánosság a lehető legszorosabban összefügg a demokráciával.) A másik fontos mű Christoph Menke Theorie der Befreiung [A felszabadulás elmélete] című monumentális könyve. (Ez olyan későn készült el, hogy a vásárig nem is jutott el a könyvesboltokba, csak a vásári standokon lehetett először látni és megvásárolni.) Egy tehetetlenségre ítélt korban van-e vonzóbb fogalom, mint a „felszabadulás”, amelyről Herbert Marcuse beszélt utoljára, a diákmozgalmak árnyékában, a hatvanas évek végén?

Végül a Die Zeit irodalmi mellékletéből Francis Fukuyama nagy interjújára szeretném felhívni a figyelmet. A kérdező, Peter Neumann nem kevesebbre tesz kísérletet, mint egy nagy történelmi-társadalmi tabló felvázolására. Most csak az utolsó kérdésre szeretnék fókuszálni, amely Kantra támaszkodva azt firtatja, hogy beszélhetünk-e bármiféle fejlődésről az emberi történelemben. „Ha a szemünk elé idézzük az emberiség történelmét, akkor kétségtelenül volt valami olyasmi, amit fejlődésnek nevezhetünk, mind gazdasági, mind morális tekintetben. Gazdaságilag ezt a gyermekhalandóság és a súlyos szegénység tekintetében aligha lehet vitatni. Morális tekintetben azt gondolom, hogy a kérdésnek köze van ahhoz, amit Alexis de Tocquevilles »empátiának« nevezett: az emberi jogok megsértését általában olyanok követik el, akik kétségbe vonják, hogy azok, akiket elnyomnak, valóban emberek lennének.” (Most kezdhetjük el olvasni a Befreiungra/felszabadulásra vonatkozó fejtegetéseket.)

(képek: Frankfurter Buchmesse)