Nádas Péter 80. Az októberi lapszám legfontosabb összeállítása a hónapban nyolcvanadik születésnapját betöltő Nádas Pétert köszönti. Az ünnepelt számos írást, alapvető műveinek jó néhány részletét közölte az elmúlt évtizedekben a Jelenkorban, és többek között lapunk hasábjain zajlott Balassa Péter élenjáró munkálkodásával a nádasi írásművészet és az új próza kanonizációja. Így nem is lehet kérdés, hogy a hatvanadik, majd a hetvenedik születésnap után a Jelenkor ismét tiszteleg szerzője előtt.

Az idei év legnagyobb meglepetése, hogy Nádas Péter újra nagyregényt adott közre, ennélfogva az összeállításban két nagyszabású kritika is a Rémtörténetekkel foglalkozik. A hatvanas években a Dunától körülölelt, meg nem nevezett szigeti faluban – slendriánul mondva: Kisorosziban – játszódó művet mindkét kritikus, Bazsányi Sándor és Keresztesi József oratóriumhoz, sokszólamú kórusműhöz hasonlítja, amelyben számos különböző státuszú és lelkiállapotú figura nyilvánul meg kendőzetlenül. A két recenzió túl azon, hogy bőséggel utalnak a regény már most meglepően kiterjedt fogadtatására, és igen komoly elemzést végeznek, határozott állításokat fogalmaznak meg. Így Bazsányi óvatosan a Párhuzamos történetek folytatásaként számol az új regénnyel, és dicséri annak nem-humanista ábrázolásmódját, amely, az ember sötét oldalával szembesítő, ily módon önismereti gyarapodást kínáló gesztusként, igenis humanista téttel rendelkezik. Keresztesi igen izgalmas felvetésében pedig azt latolgatja, hogy a rémtörténetek közepette az ontológiai derű, illetve a rosszal dacolás lehetőségét firtató regényben mennyire érhető tetten Esterházy és Ottlik gesztusa.

Az összeállítás további írásai a nádasi életmű egy-egy szegmensére, szemléletmódjára, karakterjegyére irányulnak. A kortárs magyar irodalom kiváló orosz ismerője, Olga Szerebrjanaja a Nádas kisprózáiból válogató, többek között a Saját halált és A föld sóját közreadó, tavaly megjelent orosz nyelvű kötethez írt utószót. A Soproni András által lapunknak lefordított írás a magyar olvasónak is tanulságos: a történelmi korszak és a személy összefüggésére koncentrál a nádasi művekben, és külön érdekes, hogy megállapítja, Nádas Péternek igenis van humora. A fiatal nemzedékhez tartozó Fehér Renátó is a történelem mozgását vizsgálja Nádasnál: e történetfilozófiai morfondírozás, artisztikus elmélkedés telis-tele van nádasi reminiszcenciákkal. Még inkább montázsszerű Krusovszky Dénes számozott mondatokból álló, Nádashoz közeli szerzőktől gazdagon idéző szövegkorpusza. Forgách András írása személyes és egyenes vonalú: felidézi azt a beszélgetést, amely során megkérdezte az ünnepelttől, tényleg be akarta dobni-e azt a bizonyos fekete kutyát a Dunába ‒ csakhogy ez a kutya a Párhuzamos történetek margitszigeti jelenetében tűnik fel. Vagyis az az alighanem megválaszolhatatlan kérdés merül itt fel, hogy Nádas Péter mondatai minek köszönhetően mossák el valóság és fikció határvonalát. Épp ezt a határvonalat lépi át letaglózó erővel Zoltán Gábor Nádas Péternek ajánlott esszéje zárlatában: sokkoló, amikor Arthur Schnitzler Álomnovellájának aprólékos elemzése egyszer csak kiköt a második világháború egyik lengyelországi katonai bordélyában, ahová bécsi és prágai zsidó lányokat szállítottak. Sándor Iván készülő új regényének első fejezetét szintén Nádas Péternek ajánlotta. A napjainkban játszódó regény ezúttal is a Sándor Ivánt szenvedélyesen foglalkoztató kérdések ‒ a saját korunk szellemi alapkaraktere, a szellemi süllyedés, a múlt megismerhetősége ‒ köré épül, ezúttal az illékonynak tűnő szövegek helyett az erős képek emlékezeti erejében bízva.

Az összeállítás fontos részét alkotják Nádas Péter színes műmellékletben közölt fotói, a baljós éjszakai tájképek, a nagy vitalitású növényi csendéletek és az ironikusan elmosódó önarcképek. A köszöntésnek ráadásul nincs vége az októberi számmal, a szerző tisztelőinek érdemes lesz kézbe venni a novemberi számot is, a Jelenkor pécsi olvasói pedig személyesen is találkozhatnak Nádas Péterrel a jövő hónapban.

Darvasi László 60. Darvasi László a Jelenkor egyik leghűségesebb szerzője. Rengeteg írását publikálta a lapban, köztük a fantasztikus, igen emlékezetes A veinhageni rózsabokrok című novellát, a későbbi nagyregények részleteit, és akkor még nem is szóltunk Szív Ernőről, aki újabban a városokat járja. Darvasi októberben ünnepli hatvanadik születésnapját, ez alkalomból két írása és két vele foglalkozó esszé lát napvilágot a számban. Utóbbiakat két fontos pályatárs jegyzi, érdekes módon mindketten a nyolcvanas évekbeli Szegedre kalauzolnak vissza, és Darvasi verseiről ejtenek szót. Hiszen Darvasi költőként indult, mielőtt nagyhatású prózaíróvá avanzsált. Mindkét írás bővelkedik személyes élményekben, közös fiatalkori felolvasások, későbbi találkozások, levélváltások idéződnek meg. Igencsak figyelemreméltó a két esszé azon meglátása, hogy Darvasi korai (próza)verseiben már tetten érhető az a szemlélet, amely a később szárba szökkenő ‒ és, tegyük hozzá, a szerző számára az átütő sikert meghozó ‒ prózai életműben, a novellákban és regényekben is meghatározó. Mikola Gyöngyi nagyon plasztikusan jellemzi Darvasinak a már a korai verseiben is megnyilatkozó történelemszemléletét: „mindig más korszakban, más alakban, más maszkban, másfajta nyelvi regiszterekkel kísérletezve meséli lenyűgöző, elborzasztó, túlfűtött, ironikus vagy éppen vérfagyasztó meséit, furcsa, indázó, szeszélyes fantazmagóriáit a Történelembe, a Történetbe vetett emberről.” De az is nagyon érdekes meglátás, hogy Darvasi tabudöntögető, ha kell, a jó ízlésre is fittyet hányó mágikus realizmusában gyakran teljesen összeszövődik történelem és fantasztikum, amin csak addig csodálkozunk, amíg a történelmi valóságunkban még képtelenebb jelenségek jönnek velünk szembe. Az is igen tanulságos, ahogy Takáts József, a másik esszé szerzője felidézi a maga 1987-es előadását, amelyben mások mellett Jeles András, Bódy Gábor, Krasznahorkai László, El Kazovszkij, a már említett Balassa Péter és Mészöly Miklós művészi-szellemi törekvéseivel rokonítja a pályakezdő Darvasi „új szomorúságát”.

A szomorúság, a történelembe vetettség és a kiútkeresés hatja át Darvasi László két írását is. Az egyik bizony vers, ami jelzi, hogy a pályakezdés műfaja fel-felbukkan időnként az életműben, szerencsére. A versben a valóság megszépítésének elsőre álságosként feltűnő igénye szólal meg egy elképzelt olvasó kívánalmaként, amelyet aztán egyre komolyabban kell vennünk: akár csavaros ars poeticaként is olvasható a szöveg. Az 1952 című novella a magyar történelem keserves időszakába visz vissza, és megmutatkozik, hogy a történelembe vetettség nemcsak az áldozatokat, hanem a túlélőket is sújtja. E sorok szerzője nem győz csodálkozni Darvasi László kiapadhatatlan fantáziáján, groteszk, az olvasót kényelmetlenül önmagával szembesítő mesélőkedvén. Akik hasonlóan éreznek, hamarosan Pécsett is meghallgathatják a hatvanéves szerzőt.

Tenger, óceán, feketemunka. Nem csak a Rémtörténetekben fontos a víz, a folyó ‒ a lapszám verseiben is jelentős szerepet játszik a tenger, az óceán, a kikötő. Poós Zoltán tündöklően szép versét a felfénylő tenger tapasztalata uralja. Wirth Imre rémálomszerű logikájú és képiségű versei ezúttal egy New York-i utazás keretében, az óceánt átszelve bontakoznak ki. Meliorisz Béla minimalista elégiái most mintha reménykedéssel telítődnének ‒ és az így születő csendes áhítat a kikötő hártyásodó vizétől a csillagos égboltig terelgeti a költői én ámuló tekintetét.

Az októberi versrovat köszönt egy nagy visszatérőt, Dalos Margitot, akinek csaknem harminc évvel ezelőtt jelent meg elbeszélése a lapban, és aki még ’85-ben Mészöly Miklós bevezetőjével publikálta első jelenkoros írását. A Tétova ének című új vers áradó sorokban, a búgócsiga képével mutatja be, hogy az ember egy makrokozmosz része, miközben maga is mikrokozmosz. Az 1997-es születésű Papp Attila most debütál a folyóiratban, és érdemes lesz odafigyelni rá a jövőben is: az érzékeny személyesség, a szelíd, de határozott hang, a sűrítés képessége, a titkokat is hagyó értelmi világosság, a képalkotás szépsége már most nagyszerű.

Lövétei Lázár László legutóbbi kötete a Feketemunka, amelyet Vajna Ádám méltat a lapszámban, amiért képes hitelesen ábrázolni a kilencvenes évekbeli Magyarországon illegálisan dolgozó erdélyi munkások világát, közösséget vállalva, nem helyettük, hanem velük beszélve. Lövétei új verse látszólag nagyon más közegbe visz: beszélője az evangéliumi Zakeus tanítványa, aki Rómából faggatja elhunyt mesterét ‒ de megint csak erkölcsi kérdéssel, nevezetesen, hogy győzedelmeskedhet-e a jó, ért-e valamit Jézus kereszthalála. S ha Poós Zoltánnal indult a lapszám magyar verseinek sora: ő is szóba kerül abban a beszélgetésben, amelyben Melhardt Gergő kérdezi Kemény Istvánt a tragikusan korán elhunyt Térey Jánosról. Nagyon sok mindent érint a beszélgetés, Térey pályakezdését, a New York kávéházban folytatott írást, az önmenedzselést, a kétezres évekbeli politikai költészetet, Térey utazásait és elképesztő városismeretét. Nagyon fontos, dokumentumértékű interjú.

Nabokovtól Hugheson át Bolañóig. Néhány világirodalmi kuriózum. A nálunk nem igazán népszerű Ted Hughes 1979-ben írt egy terjedelmes versciklust a keresztény módon felfogott kabbala ihletésére, amely most Lázár Júlia fordításában és kommentárjával olvasható. Az idehaza egyre népszerűbb chilei Roberto Bolaño egyik korai könyve, a Náci irodalom Amerikában eddig nem volt olvasható magyarul, de most egy fejezet Kutasy Mercédesz jóvoltából a magyar olvasó számára is hozzáférhető. A hol krónikás, hol gúnyolódó stílusú szöveg egy kitalált figura, egy gazdag argentin hitlerista írónő életrajzát adja, egy egészen különleges, mondhatni agyament metaleptikus betéttörténettel. Egy valóságos argentin írónő, María Gainza Látóideg című könyve a tárgya Futó Andrea recenziójának, amely több mint húsz nyelven, immár magyarul is olvasható. A műkritikusként is ismert Gainza intellektuális és az olvasót aktivitásra sarkalló írásmódját a recenzens Julio Cortázaréhoz hasonlítja ‒ nem rossz ajánlólevél. Sajnos nem kap ilyet A holland nyelvű irodalom története című, magyar néderlandisták által írt tankönyv. Állandó kritikusunk, Balogh Tamás nagyon súlyos elvi, módszertani, szemléletbeli és ténybeli kifogásokat fogalmaz meg a kötettel szemben: nem lenne meglepő, ha recenziója szakmai vitát generálna.

A német Ralf Rothmann neve talán ismerősen cseng a hazai olvasónak, néhány novellája és egy regénye már magyarul is olvasható. Most Tatár Sándornak köszönhetően bővül a lista: A lélek árnyai című novella napjaink Berlinjében játszódik, főszereplője egy harmincas évei elején járó nő, aki a diplomamunkáján dolgozik. A ház lakói szívélyes, de titkokat rejtegető alakok: mintha valóban a lélek árnyékos oldalait írná meg ez a regényesen tágas és sokrétű kispróza. Tavaly Abdulrazak Gurnah nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, az Európa Könyvkiadó pedig a tanzániai szerző két évvel ezelőtt megjelent tizedik regényét, a németek kelet-afrikai gyarmatosítását tárgyazó Utóéletek című regényét jelentette meg először magyarul. A könyvről az életmű ismerője és egyik fordítója, Tábor Sára közöl igen informatív kritikát.

Eksztatikusan címmel írt M. Nagy Miklós kritikát a nem csak Darvasi-szakértő Mikola Gyöngyi Nabokov-monográfiájáról, a címben foglalt minőség pedig magára a recenzióra is illik. Aki azt hiszi, hogy szakkönyvről nem lehet sziporkázó, lehengerlő szöveget írni, súlyosan téved. Ahogy az is, aki azt gondolja, egy évek óta Nobel-díjra esélyes, hatalmas életművű, most nyolcvanéves nagy magyar írót nem szólíthat meg csak úgy a recenzens, finoman vitába szállva azzal az ítélettel, miszerint Nabokov unalmas és szeretetlen szerző. „De most komolyan: még mindig olyan dühös vagy, Péter?” ‒ zárja kritikáját M. Nagy. Ki tudja, hátha hamarosan megtudjuk a választ: addig is Isten éltesse Nádas Pétert.