Esterházy Péter azt mondja, „A hagyomány nem kincsesláda, mely valahogy ránk maradt régről, réges-régről, és melyet tisztelettel vagy még inkább meghatódott áhítattal, sőt hálával nyitogatnunk kéne, hogy hozzájussunk a jussunkhoz”. Nem kincsesláda a hagyomány, hanem munka, amelyet a hátramaradottak, az örökbelépők, az utókor végez el. Ennek a hagyománymunkának számos formája van, de egy költő hagyománya esetében általában az olvasáshoz van köze. Ezt pedig éppúgy lehet magányosan a négy fal között végezni, otthon, egy szobrászműhelyben, egy szerkesztőségben, vagy közösségileg különféle rendezvényeken, de még a világháló virtuális tereiben is. Mi ezúttal éppen itt végezzük ezt a munkát, mivel eljöttünk ezen a szerda délutánon a Pécsi Köztemető díszparcellájához, és éppen azon a hagyományon hajtjuk végre munkánkat, ami Pécs díszpolgára, a Kossuth-díjas költő, Bertók László után maradt ránk – aki két éve ezen a napon hunyt el 85. évében, és akinek ma felavatjuk a síremlékét.

Egyes könyvek vagy akár teljes életművek újraolvasásának mindig megvan az a szépsége, hogy az olvasó – hiába gondolná, ismeri a művet töviről hegyire – minden alkalommal újabb és újabb részletekre csodálkozik rá. Különösen igaz ez a költői életművekre, hiszen az egyes vers némelykor belesimul a többi közé, máskor viszont kiemelkedik közülük, adott esetben akár szerteágazóan bevilágítja egy életmű távolinak tűnő szegleteit és új formációba rendezi őket, s akkortól úgy a vers, mint az életmű új fényben tűnik fel. Én mindenesetre mindig így járok, ha Bertók László költészetét olvasom újra.

Legutóbb néhány hónapja volt alkalmam ismételten átolvasni Laci bácsi verseit, s bár nemcsak egy vers talált el szinte az újdonság erejével, de a jelek szerint egy vers most mégiscsak tartósan, talán egy életre bevésődött – így nem volt kérdés, hogy ma ezt kell hagyománymunka alá vonnom. Ez a vers a nyolcvanas évek közepén íródott, és az 1987-es A kettészakadt villamos kötetben látott napvilágot.

Bizonyíthatatlan

Ha azzal kezdeném, hogy egy
világvevő cseresznyefa
többet tud a mindenségről,
mint én, mint általában az
ember vagy bármely élőlény,
aki helyváltoztatásra
képes, s bizonyára azért,
mert megkapaszkodott a föld
egyetlen pontján, ahová
láthatatlan kötelekkel
mindent odaköt, s ahonnan
nemcsak belátható, hanem
ki is mozdítható ez az
egész, abba is hagyhatnám
hamarosan, mert ez éppoly
bizonyíthatatlan, mint az,
hogy az emberiségnek más
föladata is van, mint gyors
tempóban átforgatni a
földkérget, az ilyen-olyan
szférákat, s a föld közvetlen
környezetét, hogy az anyag
vagy mi, megvalósulhasson.

Mennyi minden összepontosul ebben a versben Bertók meghatározó témái, motívumai közül. Mindenekelőtt természetesen a famotívum, amelynek – amellett, hogy ősszimbólumként az élet ciklikus körforgását jelképezi – a költői magánmitológiában is nagy szerepe van. 1972-es első önálló kötete, a Fák felvonulása Egymás örömére című éles hangú, közérzeties versében Bertók a következőképpen idézte fel a fiatalkorára bélyeget nyomó börtönélményét: „idegeim börtönudvara / emlékezik az ifjúságra: / falon behajló zöld faág, / világvevő antenna volt, / alkalom a megaláztatásra”. Amíg ebben a korai versben a behajló faág világvevő antennája mindenekelőtt a bezártsággal, a kietlenséggel, a kilátástalansággal szembesít, addig a Bizonyíthatatlan világvevő cseresznyefája sokkal inkább a kozmikus fa, az életfa szimbolikájára játszik rá, amennyiben a fa egyfajta világtengely, egy olyan függőleges erővonal, amely összeköti a világ különböző szféráit. S bizony a vers fókusza elég tágas: a mindenségről, a világegyetemről, a bolygónkról és rajta az emberiségről és az élőlényekről gondolkozik. Ráadásul úgy teszi ezt, hogy az embert kimozdítja képzelt centrális helyzetéből – ez olyan megszólalásmód, amellyel sokan csak az utóbbi években kezdenek kísérletezni, többnyire a klímaváltozás okozta felismerésekből indulva ki. Meglehet, költészetének e vonása miatt Bertókban akár előfutárukra is találhatnának azok az ifjabb költők, akik most az úgynevezett ökopoétika vagy az úgynevezett posztantropocentrikus világkép jegyében igyekeznek alkotni.

De visszatérek még röviden a vershez, hiszen a föld egy pontján megkapaszkodó fa ismét csak a költő személyes élettörténetét idézi fel. Azt, hogy Bertók László a hatvanas évek közepén Pécsre költözve nehezen eresztett gyökeret a városban, s ha az ismert történet szerint lelkére nem beszél Csorba Győző, visszaköltözött volna családostól szűkebb pátriájába, Somogy megyébe. Laci bácsi életfája szerencsére mégis itt bontott lombot, Pécs lett a választott városa.

Az iménti vers is jól példázza, hogy Bertók László költészete végletesen nagy fesztávokat fog át. Az egyéntől a közösségig. A falutól a nagyvárosig. A lokálistól az egyetemesig. A hétköznapi banalitástól a kozmikus léptékekig. Figyelme a mikrokozmosztól a makrokozmoszig terjed. S persze mindezt jellegzetesen bertókos módon teszi: megpendíti a transzcendencia fennköltebb, komolyabb hangzatait, de azzal, hogy a világfa képére egy általánosan elterjedő technikai vívmányt, egy antennát montíroz, s általában véve azzal, hogy költői alapállása jellemzően tűnődő és kételkedő, finom iróniába vonja verstárgyát. Azt gondolom, posztmodern vagy poszt-posztmodern világkorszakunkban például így lehet érvényesen beszélni.

Ez a rövid eszmefuttatás talán elegendően mutatja be, mennyire és miképpen fontos motívuma a fa a Bertók-lírának, s ezután elég felvillantani, hogy több kötetének már címében is megjelent a motívum: Fák felvonulása, Ágakból gyökér, Zöld pajzs alatt, s hadd idézzem még fel a Háromkák kötetet, melyet a költő előszeretettel nevezett „kerti könyv”-nek. Így aztán kétségkívül a legtalálóbb, legméltóbb munka, amit ezen a hagyományon Nyári Zsolt szobrászművész elvégezhetett, hogy egy hatalmas gránittömböt akként formázott meg, hogy az fatörzset mintázzon. Bertók költői szemléletmódját idézően a nagy egész, a fatörzs legapróbb részletei, a fa sebei és a kéreg rovátkái is komoly műgonddal, alázattal kidolgozottak. Ugyanakkor a síremlék egésze, a fatörzs is csupán egy nagyobb egész részlete, kivágata.

Mostantól ez a gránitból mintázott fatörzs hivatott emlékeztetni arra a világvevő cseresznyefára, ami kedves költőnk, hagyományunk, Bertók László, Laci bácsi volt. Laci bácsi immár nem tesz újabb és újabb sétákat a belvárosban, sétái közben nem talál rá újabb verseinek kezdősoraira, antennájával nem fog újabb kozmikus jeleket – ám ezzel nem zárult le a hagyományunk, sőt, a mi munkánk, a hátramaradottaké, az örökbelépőké, az utókoré bizonyos tekintetben csak most kezdődik.

(Fotók: Hatházi-Müller Andrea)