Bluesok, szlávok, magyarok

A szeptemberi Jelenkor Fenyvesi Ottó Blues egy esős nap hajnalán című versciklusával csap bele az őszi húrokba. A nagy ívű kompozíció 11 versből épül fel, melyek mindegyike egy-egy konkrét dalra íródott, a szerzők-előadók – a teljesség igénye nélkül – a régebbiek közül olyanok, mint Big Bill Broonzy, Sonny Boy Williamson, John Lee Hooker, az „újabbak” közül pedig Bob Dylan, a Rolling Stones vagy Tom Waits. Az esős nap, a rainy day a blues evilági metafizikájának alapszava és -élménye. Az égi áldás sokféle ritmusára variálódnak a dalok és a rájuk költött versek, amelyekben a nyelv felgyorsuló, majd lelassuló ritmusának hatását látvány és látomás egészíti ki, fokozza. „Ez nem egy szerelmes vers, ez csak egy / 12 ütemes blues, egy esős nap hajnalán. / Ez egy könnyes boogie-woogie, / mert leszakadtak a felhők, / kiszakadtak az ólom-nehéz puttonyok. / Ez nem egy szerelmes vers, / ez könny és szenvedély.”

Nem magától értetődő, hogy Ungváry Rudolf önéletrajzi ihletésű novellájának köze van a fentiekhez, és mégis. Az Egy ismeretlen üzletszerző vallomásai egy a Kádár-rendszerből kilógó kópészerű alakot mutat be, aki a szocialista nagyvállalatok tervutasításos anyahajói közt manőverezve köt nyugati cégek (és saját maga) számára előnyös ügyleteket. Ezt a bizonyos korabeli figurát hitelesítendő a szöveg kitér kedvenc dalaira az ötvenes-hatvanas évekből, így az Ella Mae Morse által előadott Blacksmith blues címűre is, ami valójában egy boogie-woogie. Tehát nem a Vörös Csepel. A novella elbeszélője olyan fontosnak tartja, hogy fel is szólítja olvasóját, hallgassa meg.

És itt még nincs vége a szövegek közt húzódó zenei kapcsolatoknak. A költő Győrffy Ákos ezúttal regényrészlettel jelentkezik. Az Eszter kertjében az elbeszélő, miközben hegyes tájon kóborol, visszaemlékezései közt felidézi középiskolás korából egy csupán elképzelt-vágyott lány alakját, aki az erdőben élt egy kis házban, és szomorú zenéket hallgatott. „Szomorú, lassú zenéket, amelyekben gerjednek a gitárok, a gitárok gerjedő hangfüggönyei mögött pedig fátyolos hangú lányok énekelnek a szerelemről, őszi ködökről és tengerparti délutánokról.” Lehetnek-e mások a szomorú, lassú zenék, mint blues-ok?

A továbbiakban igazságtalanul röviden foglaljuk össze a lapszám magyar szerzőinek írásait. Szántó T. Gábor kiváló pszichológiai érzékkel formálja meg nyomasztó hangulatú novellájában egy kisfiú és a rideg, közönyös felnőtt világ konfliktusát – ennek világa az Ungváry-szöveghez hasonlóan a kádárizmusé. Galántai Zoltán versciklusa finom rájátszásokkal halott költőket idéz meg, Mezei Gáboré természettudományos objektivitással ábrázolja tetőfedő ácsok balesetét. Gáti István két versét egymás ellenpontjaiként is olvashatjuk: az első a kisvilágba, idilli somogyi tájakra visz, a másik viszont a banális otthoni kerti munkától, a fűnyírástól elrugaszkodva táguló horizontra: „Kábít a szó. Nem fáj az ostrom. / Precízen, mint a torpedó, / a csonton át, meg némi roston, / agyadba fúr a konteó. / Remélni, hinni volna jó, / a nyájmelegben benne lenni. / Míg szépre nyír a gondozó, / az ész helyébe nő a semmi”.

Két nagyszerű értekező szöveg olvasható a lapszámban. Tamás Ferenc a száz éve született Nemes Nagy Ágnes Négy kocka című versét elemzi meggyőző luciditással, tankönyvbe (persze jóba!) illően. Cseke Ákos másodszor ír a Jelenkornak Pascal Quignard-ról, de nem bánjuk. Magas hőfokú esszéje a francia íróról magával ragadóan beszél arról, hogy az élet nem egyenlő a mások (és magunk?) számára megalkotott-konstruált biográfiánkkal, mert az élet mint olyan céltalan. A két esszét követően Sz. Koncz István tudósportrék-sorozatának új darabja következik, amelyet Berend T. Iván történésszel készített. Az életút-interjú a személyes történeten keresztül történelmi időkre tekint vissza: Dachautól a magyar államszocializmuson át a rendszerváltásig, s végül – igen tanulságos módon – Los Angelesben jut nyugvópontra.

A versrovatban újabb részt olvashatunk Czesław Miłosz költői életművéből (a Jelenkorban immár a negyediket), ezúttal a litván vonatkozású verseit, Csordás Gábor fordításában és bevezetőjével. A huszadik század lengyel klasszikusa mellett ugyanitt egy mai cseh költő, Olga Stehlíková néhány műve is helyet kapott. A tőlünk északra honos nyugati szláv nyelvek táborát a lengyel és cseh vonal jelenlétén túl szlovák irodalmi válogatás teszi csaknem teljessé (a szorbok és a kasubok ugyanis hiányoznak, s eltekintünk most a vitatott önállóságú morvától és sziléztől).

Kortárs szlovák irodalom

Ki mondhatja el magáról magyar olvasóként, hogy valamennyire is megalapozott ismerettel rendelkezik a mai szlovák irodalomról? A költői kérdés szelíd imperatívuszt rejt, a lapszám pedig lehetőséget ad némi tájékozódásra. A rövid összeállítás elolvasása senkinek nem esik nehezére a Jelenkor olvasói közül, sőt, igen kommunikatív, a magyar olvasót is megszólító karakterű.

A válogatás élén két költői világba nyerhetünk betekintést, amelyeknek vannak közös pontjaik. Ha nem is azonos módon, de mind Rudolf Jurolek, mind (a Budapesten született, részben magyar származású) Mila Haugová verseiben megjelenik a természet elemi tapasztalata. „Uram engedd a növények titkos életét élnem” – fohászkodik Haugová. Jurolek a legegyszerűbb természeti jelenségek, elemi tények krónikása: „a város szélén kertek / élet a lassan vonuló felhők védelme alatt / a folyók hangjában egymilliárd éves lerakódás / a gólya kékségből kékségbe vitorlázik / a fény, mint jóváhagyás, mindenen ott létezik”.

Tulajdonképpen természet és városi táj közt oszcillál az egész válogatás anyaga, s az eddigiek ellenpontjaként nagyon is a mai város életét tükrözi Michaela Rosová lendületes narrációjú regényrészlete, amelyben egy pozsonyi újság vagy folyóirat szerkesztőnője az elbeszélő. Egyik jelenetében a szűkös, belterjes kisvilággal szemben gondolatban a Dunához kalandozik, ezzel teremtve meg a szöveg amannak ellenpontját. [Vladimír] Balla regényrészlete, a beszédes kötetcímet idézve Romok között játszódik. A kietlen pozsonyi lakótelepek adják a hátteret, és nem színész, hanem emberi roncs benne minden férfi és nő. Egy részeges, kiégett pszichiáter, doktor Felešlegi (!) a hőse, aki egyfajta pozsonyi Oblomovnak tűnik. Hozzá írt levelekkel is találkozunk a szövegben egy bizonyos Vargovától – melyek felidézhetik bennünk a Hrabal által a Gyöngéd barbárokban lejegyzett, neki címzett darabokat („Te undorító alak, te szenilis trotty pubertás hajlamokkal, te szemérmetlen disznó, a dutyiban vagy a diliházban a helyed.”) –, s melyekből megtudhatjuk, hogy Nagyová és Davidová is iszik.

Ján Litvák A Duna vizét iszom című, rövidprózákat tartalmazó kötetének részletében az elbeszélő egy halott indiai fakír, aki előző életében a Gangesz mellett élt, s csak második (?) életében tartózkodik Pozsonyban egy újság nyelvi szerkesztőjeként. Korábban a szent folyó emberi hamvakat és állattetemeket sodró vizéből is ivott gyógyulás céljából, most a Duna különböző vegyi anyagokkal telített, a szerkesztőség csapjából folyó vizével próbálkozik – a részletből nem derül ki, milyen sikerrel. A várost övező, előbb-utóbb az ingatlanfejlesztések prédáiként végző elhagyott kertekről beszél, amelyek egyikébe maga is kivonul. „Pozsonyban egyensúlyozni egy toll hegyén, én ezt a módját választottam a szenvedésnek.”

Jana Beňová dokumentumprózája, A flanőr inge részlete Pozsony különböző részeit, többé-kevésbé önálló karakterrel, helyi szellemmel bíró mikrokozmoszait mutatja be mai állapotában, a történeti előzményeket, a magyar vonatkozásokat is felidézve. De nem nosztalgikus vagy elégikus szemléletű munka az övé: „A flanőr nem sétálgat, a flanőr dolgozik.” Beňová szövegének külön nehézsége/érdekessége (különösen a fordító számára), hogy a régi magyar hely- és utcanevek, valamint a kommunista érában használt és a mai megnevezések egymásra fednek.

Mindezt segít értelmezni a blokk összeállítója, Radoslav Passia kiváló tanulmánya, melynek címe Pozsony mint városi tájkép a kortárs szlovák prózában.

Kritikák

E rovatban Szvoren Edina újabb novelláskötetét Bazsányi Sándor méltatja, ekként: „Minél tovább marad hűséges Szvoren a novella műfajához, és ez már az ötödik kötete, annál inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ő az utóbbi másfél évtized talán legfontosabb novellistája”. Ugyanitt Mikola Gyöngyi Tolnai Ottó Szeméremékszerek című prózafolyamának második darabjáról, Az úr pantallójáról írva próbálja az értelmezés keretébe foglalni Tolnai kiismerhetetlenül indázó, az olvasót új és új poétikai cselekkel zavarba ejtő szövegét. Csupán egy a dilemmák közül a regény két meghatározó alakjára vonatkozóan: „Vagyis amikor elkezdjük olvasni a könyvet, bizonyos értelemben már egyikük sem él. Sem T. Olivér, sem Cziprián Falconetti. A kérdés az, milyen értelemben, és ha meghaltak, ki az, aki még mindig beszél?”

Visy Beatrix a vajdasági magyar irodalom egy másik kiváló alkotója, Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről írva a recepció és a rózsa motívumának történeti áttekintésével megállapítja, hogy a szerző új jelentést tudott adni a sok évszázados toposznak. (Nem is meglepő a civil életében rózsatermesztő Danyitól, hogy a „nincsen rózsa tövis nélkül” közhelyének igazságát másoknál jobban ismeri.) Visy aztán bírálatot is megfogalmaz írásában, de azzal együtt is jelentős vállalásnak ítéli a regényt. Fekete Richárd Győrffy Ákos A távolodásban című verseskötetéről írt elgondolkodtató kritikát, amelyben értelmezésének kontextusait invenciózus módon egyrészt Szijj Ferenc, másrészt – a műnemi határokat átlépve – Mészöly Miklós írásművészetében jelöli ki.

Kucserka Zsófia recenziója egy valószínűleg kevesek által ismert fiatal katalán szerző regényét mutatja be, amely a poszthumanizmus eszmei hátteréből táplálkozik. Irene Solà Énekelek, s táncot jár a hegy című kötete irodalmi kísérletet tesz az antropocentrikus szemlélettől való megszabadulásra, ám a kritikus szerint sikertelenül: „A kopernikuszi fordulatot az irodalmi nyelvben azonban nem ez a könyv hozta el”. Ehhez képest a szellemi univerzum igen távoli pontjára irányítja táv-, illetve górcsövét Lőcsei Péter recenziója: Szirtes Gábor tanulmányokat, esszéket tartalmazó, Jelenben a múlt című kötetére, melyben az értékőrzés jegyében a huszadik századi irodalmi Pannónia meghatározó – ismert és lassan feledésbe merülő – irodalmárai kapnak szót. A pécsi folyóiratokhoz, a Sorsunkhoz, a Dunántúlhoz és a Jelenkorhoz kötődő szerzők és szerkesztők arcképcsarnokában ezúttal Weöres Sándor, Csorba Győző, Várkonyi Nándor, Takáts Gyula, Kodolányi János és Tüskés Tibor munkásságára vetül fény.

Sok kisvilág és a nagyvilág is irodalmi formát kap e lapszámban. Hogy aztán a mikro- és makrokozmosz hogyan fér meg egymással, annak eldöntése már az olvasóra vár.