A nyári duplaszámok kapcsán visszatérő mintázat annak taglalása, hogy az olvasó éppen az eddigi leghosszabb, rekorder lapszámot tarthatja a kezében. Ez bizony idén sincs máshogy: 200 oldalra rúg a nyári összeállítás. A szépirodalmi rovat tizenkét költő verseit és hét író prózáit vonultatja föl, de található itt egy rövid dráma és egy beszélgetés is. Immár az értekezésekre és kritikákra tekintve pedig az is kijelenthető, hogy a nyári Jelenkor a magyar és a nemzetközi irodalom klasszikusaitól, befutott és feltörekvő, egyes esetekben pályakezdő szerzőitől vonultat fel színes, sokrétű anyagot.

(„megszólítod magad, / megszólítom magam”) A versek között főleg az alanyiság beszédmódjai uralkodnak. A lapszám élén Peer Krisztián verse áll, amelyben az idén 48 éves költő vet számot életével, életművével, a rá jellemző provokatív, pikírt, önironikus stílusban: „Hatásom kimutathatatlan, / hagyatékom katyvasz. […] kismester azért voltam”. Rögtön utána Grecsó Krisztián járja körül a kérdést lendületes, nagy ívű versben, vajon elég jó szülő-e: „mióta az engedésből is / engedni kellett, / pányvára vetve minden elv”. Mindig esemény, ha Várady Szabolcs versben szólal meg, versének felütése könnyed ugyan – „Járkálunk, én meg a kutya, / volt ottlétek közt visz az út, / nézem az ismerős kaput, / megint helyett ide soha” –, ám az ő tollára is a számvetés, az emlékezés kívánkozott. Bozsik Péter verse kocsmai beszélgetést jelenetez, melyben Sziveri János alakja is megidéződik. Petőcz András versei az ajánlás szerint a Cambridge-ben tartózkodó O-nak íródnak, s a másik hiányát, a lírai én magányosságát fogalmazzák meg a maguk megtorpanó-dadogó nyelvén: „Annyira fél, aki annyira, hajnalban, / különösen hajnalban, annyira fél, / annyira maga, annyira maga, annyira vége minden, / annyira szét, annyira más”. Dimény H. Árpád versében a tömbházuk előtt álló juharfa kap családtörténeti jelentőséget: a nagyanya „párnája mindig úgy volt fordítva / hogy kilásson a zöld lombsátorra / a verebeket kergető fecskékre / a különös szirmokra / amelyek rendületlenül lángoltak / az égbolt tengerében”.

(„Időtlen neszezés”) Persze nem csak alanyi költőket közlünk a Jelenkorban. Pál Sándor Attila a februári számban egy disznóvágás aprólékos, analitikus leírását adta, most hasonló módszerrel egy menyegzőt, egy vidéki lagzit ábrázol nagy lélegzetvételű, nézőpontváltásokkal és szövegintarziákkal gazdagított költeményében. A vers végén az is kiderül, a házaspárt az igazi boldogság egy kedd délelőttön éri el, „egy világjárvány mélyén”, amikor ők is megbetegedtek, és ebéd előtt lefekszenek még pihenni, „a beverő, őszi napban, a szürke kanapén / két húslevessárgán aranyló szobor”.

Verseiben Áfra János is az önismeret köreit futja, de elemző kimértséggel: „rendre egy-két / méterrel hátrébb találtál rá önmagadra / ahhoz képest, ahol lenned kellett volna”. Ijjas Tamás pedig a szürrealizmus, az abszurd eszközkészletével beszél például Az önsajnálatról: „most a nyelőcsövemen ereszkedem / alá, összekötött lepedőkkel / szökni vágyom a toronyszobámból”. Terék Anna verse merengő, filozofikus hangoltságú, a lírai én az óceánt szemléli a parton állva, s ez indítja be a gondolatok hullámzását, ám egy ponton elrugaszkodik az alanyiság beszédrendjétől, s kiderül, szerepverset olvasunk. Legutóbbi kötete óta alighanem ez az egyik első versközlése, e vers alapján kíváncsian várom, milyen irányt vesz az új anyag.

Végül, de nem utolsósorban egy debütáns, Takács Boglárka is szerepel a versrovatban három írással. Versei számomra hangvételükben, figyelmükben az újholdasokat – Nemes Nagyot, Pilinszkyt – idézik, nyelvileg mégis friss, kortárs szövegek. Különösen bátornak látom a versfelütéseket, nem meghökkentő, szuggesztív képekkel igyekszik berántani az olvasót, hanem olyan velős mondatokkal, amelyek kíváncsivá tesznek a folytatásra, a kifejtésre, a magyarázatra. A Világtalanok című versét például így kezdi: „Láttam az embert a mélyben, / és hittem.” Ide kívánkozik, hogy megemlítsem,  antropológiai problémák foglalkoztatják Károlyi Csabát és Nádas Pétert is: a Nádas új, Rémtörténetek című regényéről szóló beszélgetést ugyanis azzal a kérdéssel indítja Károlyi, „Péter, mit szóljunk embertársainkhoz?”

(„Az egyetem udvarán láttam meg először”) A prózák egy része harmonizál a versek alanyi megszólalásmódjával, Görcsi Péter és Snopek Júlia tollából is autofikciós, tehát az önéletrajzisággal játszó regényrészletet olvashatunk. Görcsi főszereplője fiatal egyetemista – az avatott szemek alighanem felismerik, hogy Pécsett –, s az itt olvasható fejezet mindenekelőtt az első félév kalandjait taglalja, úgy az éjszakában, mint az egyetemen. Hogy mennyire nincs egyszerű dolga, talán mindennél beszédesebben jelzi, hogy egy szemináriumon ifjú hősünk állítja: gimnazista korában Nádas- és Esterházy-verseket olvasott előszeretettel.

Snopek Júlia – aki egyébként most debütál a folyóiratban – nem kevésbé fordulatos regényrészlettel állt elő, habár valamivel pikánsabb történettel van dolgunk. A fejezet középpontjában ugyanis egy kapcsolat áll, amely az okos, csinos, extravagáns, huszonöt éves filozófia szakos egyetemi hallgató és a nála kétszer idősebb oktatója között szövődik – s ebben annak is szerepe van, hogy sikerül különbséget tenni az „ontológiai” és az „ontikus” között.

Havasréti József regényrészlete is egyetemi történet szegről-végről – de egyszersmind az Űrérzékeny lelkek és a Nem csak egy kaland című korábbi regényeinek a folytatása is. Havasréti regénytrilógiájának történetszála a jelek szerint a 20. század első felének Szibériájától a kora Kádár-kor Magyarországán át a jelen Budapestjéig ível, s ki tudja, hova kalauzol majd még el minket a kiadás előtt álló harmadik rész. Az itt közölt fejezetben a trilógia – talán mondhatjuk – főszereplője, a fekete hús nevű pszichoaktív anyag ezúttal egy egyetemi csoport életében okoz bonyodalmakat.

(„tapintásvörös bédekker”) Havasréti regényvilágára – melyben a pszichedélia nemegyszer az őrülettel és a metafizikussal határos – finoman rímel Nagy Gabriella regényrészlete, melyben egy 20. század eleji pszichiátria eseteibe nyerünk betekintést. Történeti háttere van Parti Nagy Lajos Duna-céduláinak is. Az olvasó gőzhajón utazhat Passau irányába. Egyik útitársunk ráadásul nem más, mint Fedák Sári – ám 1945 áprilisát írjuk, ezért olykor még alacsonyan szállnak a vadászrepülők. Péntek Orsolya regényrészlete sem békésebb. Egy fiatal orvostanhallgatót követünk, aki menekülni kényszerül, amikor 1956 őszén bevonulnak az oroszok – nem máshova, mint a Mecsekbe, tehát ez a történet is, akárcsak Görcsié, Pécsett játszódik. Nem véletlenül viseli a fejezet a Láthatatlanok címet.

Meneküléstörténet az ukrán Friedrich Gorenstein elbeszélése is. A szerző egyébként nem akárki, többek között a Solaris című Tarkovszkij-film forgatókönyvírója. A történet annak ellenére, hogy szintén a második világháború idején játszódik, több szempontból is aktuális, félelmetes fényben láttatja napjaink eseményeit: egy kisgyerek az édesanyjával menekül a front elől, zajlik a háborús evakuáció, s közben mindkettejüket súlyos betegség, egy járvány teríti le. Az elbeszélést Hetényi Zsuzsa új fordításában és utószavával lehet olvasni. Talán ez a lapszám leginkább letaglózó és legfajsúlyosabb szövege. Ennél közvetlenebbül szólnak a 2014-ben kirobbant ukrajnai háborús helyzetről Irina Suvalova versei, amelyeket Vonnák Diána ad közre. Fordítói jegyzetében Vonnák nem csupán a szerző portréját vázolja fel, de röviden a kortárs ukrán költészet helyzetére is kitér.

A lapszám harmadik műfordítását Weiss Jánosnak köszönhetjük, aki az osztrák klasszikus, Thomas Bernhard egyfelvonásos politikai abszurdját ültette át magyarra. S bár beazonosítható, mely politikusokat vonja kritika alá a szöveg, az olvasónak aligha esik nehezére, hogy általánosabb példázatként olvassa a művet azt illetően, politikusaink mi mindenre képesek a szavazatok megszerzése érdekében.

(„egykorú előzmények”, avagy klasszikusaink és a hagyománykérdések) Az értekező művek sorának élén Fenyő Dániel tanulmánya áll, melyben Esterházy Péter és a Magyar Műhely kapcsolatát részletezi körültekintően. Voltaképpen azt a kérdést járja körül, miért is a posztmodern címkéjét aggatjuk Esterházyra, ha a vele egykorú és igen hasonló poétikájú művek a neoavantgárd jelzőt kapják, és miért is alakult úgy, hogy Esterházy kapcsán a recepció rendre elfeledkezik az életműnek az avantgárd kontextusáról, amely EP indulásakor olyannyira élő volt, hogy első novelláját a Magyar Műhely közölte 1974 áprilisában.

Rendhagyó módon az értekező szövegek között kapott helyet Tandori Dezső egy 2006-os, eleddig közöletlen versciklusa is, melyet Mesterházy Balázsnak ajánlott. A versciklus közléstörténete már Tóth Ákos kísérőtanulmányából derül ki, aki aztán komoly filológiai ismeretanyagot mozgósítva segíti hozzá az olvasót a versek értelmezéséhez, például a versciklus címében is szereplő „tőrmellék” Tandori-terminus jobb értéséhez.

Végül Nagy Imre közöl újabb tudósportrét, ezúttal Halasy-Nagy Józsefről, aki 1923 és 1940 között volt a pécsi egyetem filozófiaprofesszora. Ám Halasy-Nagy történetében megjelenik a magyar irodalom egyik klasszikusa is, ugyanis ő volt Weöres Sándor doktori disszertációjának témavezetője is – kézenfekvő tehát, hogy a professzor pályarajzának ez az epizódja külön figyelmet kapjon. Ennek megfelelően betekintést nyerünk Weöres korántsem zavartalan egyetemi pályafutásába – Halasy-Nagy például az írta róla, „főleg bölcseleti, irodalomtörténeti és pedagógiai előadásokat hallgatott nem nagy szorgalommal” [kiemelés tőlem], s a költő autográf beadványát is olvashatjuk, melyben doktori szigorlatra jelentkezik.

(Szökés a paradicsomból – utazás magunkba) A kritikákról sosem egyszerű beszélni, ha az ember többet szeretne mondani annak puszta felsorolásánál, hogy ki kiről írt, mivel könnyű elárulni, milyen ítéletet is hozott a kritikus. Ezúttal ráadásul az sem segít, hogy magam is szerepelek a rovatban: Kustos Júlia Hullámtörő című debütáló kötetéről, annak erényeiről és hibáiról osztom meg gondolataimat. A szépirodalmi rovatban műfordítóként szereplő Vonnák Diána Látlak című, nagy figyelmet kapó, díjakra is jelölt novelláskötete kapcsán Codău Annamária fogalmazza meg termékeny fenntartásait – hol szintetizálva, hol módosítva a kötet eddigi recepciójának észrevételeit. Száz Pál „Haszid vérző Kisjézuska” című Borbély Szilárd-monográfiájáról, avagy tanulmánykötetéről Csondor Soma közöl a bírálattól sem visszarettenő, de összességében méltató kritikát (mely többek között arra is választ keres, voltaképpen mi is a Száz-könyv műfaja). Ráadásul, amint arra kollégáim felhívták a figyelmemet, hármunk írásainak címei ironikus párbeszédben állnak. A Kustos-kritika címe A nevelődés közelképei, míg a Vonnák-kritikáé A közelség látószögei – mintha ennek a véletlen összecsengésnek adna finom gellert Csondor címe, amit ajánlóm címeként rögtön ki is sajátítok: Valamiféle mintázatok.

A rovat második felében a világirodalomé a terep. Pálfalvi Lajos Pavel Baszinszkij Szökés a paradicsomból című Tolsztoj-életrajzát mutatja be, kiemelve, hogy milyen új (például feminista) szempontokat érvényesít művében az orosz szerző, s ezzel miképpen mozdítja ki az uralkodó beszédrendeket a Tolsztoj-életút elbeszélésében. Majd két trilógia zárókötete kerül terítékre. Hammer Erika a Kötélen című harmadik kötet megjelenése apropóján Terézia Mora úgynevezett Kopp-trilógiáját tárgyalja aprólékos képet rajzolva Mora írásművészetéről. Végül Melhardt Gergő értekezik Rachel Cusk Körvonal-trilógiájának befejező részéről, mely a Babérok címet viseli. Talán az elismerő jelzőknél is beszédesebb a tény, hogy Melhardt a trilógia mindhárom kötetéről írt, s ráadásul mindegyikről a Jelenkornak.

Bízom benne, hogy a nyári felhozatalban akad jó pár szöveg, amely strandolvasmányként is megállja a helyét. Ez afféle több évtizedes szempont, abból az időből származik, amikor még Balaton-számnak nevezték a Jelenkor július–augusztusi összeállítását.

Most a szerkesztőség is rövid nyári szünetet tart, pár hétre kivonulunk a ventilátorzizegésből és a papírsercegésből. Ahogy mondani szokás, találkozunk szeptemberben – meglehet, személyesen is, amiképp ugyanis a lap végi hirdetések között is látható, második alkalommal is megrendezzük a PécsLIT fesztivált, amelyen mindenkit szeretettel látunk. De erről természetesen, amint kialakul a végleges program, később még hírt adunk.