Füzetek. Weöres Sándorból soha nem elég. Szerencsére még lappanganak kiadatlan szövegek a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjétől, és most Lőcsei Péternek, Weöres elhivatott kutatójának köszönhetően újabb verseket ismerhetnek meg a Jelenkor olvasói. Lőcsei a magántulajdonban lévő, másfél évtized verseit tartalmazó csöngei füzetekből válogat. A tizenkét füzet anyaga jobbára ismert, de szép számmal találhatók bennük meg nem jelent változatok, kísérletek, sőt, kész alkotások. A számban olvasható válogatás többek között úti költeményeket, balladákat, groteszkeket, Hold-verseket foglal magába, és a talán legmegdöbbentőbb költemény egy nagyszabású betegség-vers, amelyet a 23 éves Weöres egyetemistaként Pécsett szerzett. „Ősz van. Beteg vagyok, régóta fekszem”, indul A küszöbön című mű, amelynek roppant feszültsége kitart a fájdalmas, de élni vágyó zárlatig: „Szemem ködös, a betüt összevéti, / így élek, bőrbe-burkolt csont-csomag, / izzasztó görcs a mellemet metéli, a fájás átfog, mint az iszalag. / Ó, ne kivánj még alakot cserélni, / te testemmé-lefoglalt csöpp anyag! / – Igy tengődik, mert őrzi a betegség, / a nagy egységben egy zárt, kicsiny egység.” Lőcsei Péter kommentárjaiból az is kiderül, mik azok az egyik Weöres-versben szereplő falra mászott fogkefék, amelyek a jelen ajánló címébe is bekéredzkedtek.

Spirálfüzet címen jelent meg Takács Zsuzsa rendhagyó friss verseskötete, amely a költő nyolcvanas évekbeli és új kamaszlány-verseit közli. A könyvet Lapis József szemlézi a Jelenkorban, kiemelve a különbözőség meghatározó szerepét: a versek kamasz beszélője feltűnően különbözik mind a felnőttektől, mind kortársaitól, így a költemények inkább egyedi, semmint tipikus kamasz-nézőpontot jelenítenek meg, szellemesen és gyakran játékos iróniával. Takács Zsuzsa költészetének komorabb vonulatával foglalkozik Szalagyi Csilla tanulmánya, amely azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a világ válságjelenségei elől nem kitérő, olcsó megoldásokat vagy sovány vigaszt kerülő, ugyanakkor a reményt fenntartó attitűd Takács nagyszabású lírájában. Amelynek újabb darabja áll a lapszám élén: Wirth Imrének ajánlott sűrű, súlyos, ünnepélyes vers a maradás szégyenéről.

Nemzedékek. Már nem kamasz, de még igen fiatal az eddig költőként publikáló Rékai Anett novellájának lány elbeszélője. A pörgős, életszagú párbeszédeket felsorakoztató szöveg amolyan generációs életérzést ad vissza, bemutatva a pesti bölcsész egyetemisták sokrétű érzelmi háztartását: nagyra- és kitűnni vágyás, önbizalom, szorongás, társiasság és bénító magány kavarog a szereplőkben. Egy eggyel idősebb és egy eggyel fiatalabb generáció találkozik Farkas Arnold Levente besorolhatatlan műfajú prózájában. Egy általános iskolai tanár csavaros észjárású naplójegyzeteiről van szó, olvasmányélményekről, morfondírozásokról, az oktatással szemben támasztott hamis elvárásokról, iskolai programokról. Ami összeköti mindezt: a képlékeny valóság megragadásának igénye. Nem állom meg, hogy ne idézzem az egyik feljegyzést: „Nagypénteken a gyerekek Örkény-egyperceseket adtak elő az udvaron. A Hogylétemről címűben Lócika volt az, aki nem húzta maga után a beleit, Gellért volt az, aki húzta, Panka pedig Gellért beleit alakította.”

Darvasi László novellájának helyszíne, a játszótér a legkisebbeké ‒ na meg a rájuk vigyázó szülőké. Darvasi ellenállhatatlan fekete humora ismét sötét színekben tündököl: Potyikát, az elkényeztetett, erőszakos, kényelmes négyéves kisfiút az apja úgy próbálja kicsalogatni a babakocsiból, hogy ő mászik fel az igencsak magas csúszdára. Miközben az olvasó kínjában nevet a kísérlet fatális eredményén, megfordulhat a fejében, hogy Potyika, aki mindenkitől elveszi a játékait, és ragaszkodik a „biztonságos, nyugalmas, békés” babakocsihoz, mintha máshonnan is ismerős lenne. Visky András költői sodrású, önéletrajzi ihletésű regényrészlete egy romániai fogolytábor lakóit viszi színre. A főszereplő ezúttal egy pilótanő, aki meztelen, pilótasapkás, repülőgépekkel körülvett Krisztus-ikont fest a barakk falára, és az előtt meséli el háborús élményeit a többieknek. S ha már Takács Zsuzsa kapcsán szóba került a remény: a regényrészlet emlékezetes pontján a táborlakók a hasukat fogják a nevetéstől, amikor egyikük felidézi a híres madáchi mondatot: ember, küzdj és bízva bízzál!

14 vers. Nyolc magyar költő tizennégy verse kapott helyet a júniusi számban. Jellemző vonásuk, hogy eltérő élmények, korok, időszakok vagy társadalmi rétegek találkoznak bennük. G. István László verseiben egyéni és közösségi lét, földhöz ragadtság és emelkedettség kapcsolódik össze. Sajó László hideglelős verseiben nagy magyar költők, többek között Ady, Karinthy és Kormos idézetei szövődnek egybe, a Sajóra jellemző keserű-groteszk hangolásban. Ízelítőül egy strófa: „önemésztő tűzben porig / ég testem de koponyámat / delfinek vonszolják Yorick / nem szegény nem kell sajnálni”. Babiczky Tibor – folytatva kísérletét – az antik görög líra stílusában igyekszik szóhoz juttatni mai tapasztalatokat. Egyszerű tárgyak ‒ kés, táska, madáretető ‒, hétköznapi élethelyzetek jelennek meg Domján Gábor verseiben, és aztán ezek hátterében sejlenek fel drámai mozzanatok: betegség és megöregedés. A privát élet tereit járja be Székely Márton nagy ívű verse is: mozaikszerű emlékképekből, eksztatikus élményekből, gyermek- és felnőttkori villanásokból áll össze vagy legalábbis rajzolódik ki egy élettörténet és egy (?) szerelmi kapcsolat. Stummer Attila versei viszont már a nyilvánosság elé állítják női és gyermek szereplőik traumatikus magánéletét, akiknek bírósági tárgyalások megalázó helyzeteiben kellene beszámolniuk a velük szemben elkövetett visszaélésekről. Könnyű és derűs versekkel tehát nemigen szolgálhatunk ebben a számban.

Nem csak magyar. A világirodalom sem maradt ki a lapszámból. Folytatódik Csordás Gábor Czesław Miłosz-sorozata: rövid kommentár kíséretében, magyar fordításban közreadja a Nobel-díjas lengyel költő egy-egy pályaszakaszának válogatott verseit. Ezúttal a hatvanas évek időszaka került terítékre, amikor az emigráns Miłoszt az amerikai Berkeley professzorává nevezik ki. Az ez idő tájt született versekben, ahogy a fordító fogalmaz, „mintegy időkristályba fagyva kerülnek egymás mellé a gyermekkori litván vidék, a San Francisco-öböl és az emlékekben élő Párizs képei”. Ann Beattie-től, az amerikai minimalista próza egyik legjelentősebb kortárs képviselőjétől Liska Enikő fordított novellát a lapba: a Janus egy felső középosztálybeli amerikai házaspár kétarcú kapcsolatának drámaiatlan válságáról rántja le szép lassan a leplet. A magyar olvasó megint csak rácsodálkozhat arra, hogy a minimalizmus micsoda visszafogott módon, szinte eszköztelenül világít rá a hétköznapi, csendes krízisekre.

A szám három kritikája is világirodalmi tárgyú: a tárgyalt szerzők igencsak eltérő alkatú alkotók, de a szemlézett műveikben közös a politikum erős jelenléte. A legnagyobb közülük Bertolt Brecht, akinek a Hitlert és bandáját gengszterként bemutató híres drámáját, az Állítsátok meg Arturo Uit! nemrég Báthori Csaba fordította újra. A kiadást Weiss János recenzálja, kitérve a dráma szövevényes filológiájára (Brecht több változatban írta meg a művet), bírálva az új fordítás egyes megoldásait, olyan figyelemre méltó adalékokkal is szolgálva, hogy Brecht nagy barátjának, Walter Benjaminnak is emléket állít a darabban. A skót-amerikai író, Douglas Stuart nevét az tette ismertté, hogy első regénye elnyerte a 2020-as Booker-díjat. A Shuggie Bain tavaly magyarul is megjelent, s a számban Zsembery Borbála teszi mérlegre a Thatcher-érabeli Glasgowban tengődő meleg fiú fejlődéstörténetét, arra jutva, hogy a regény korántsem makulátlan, de a lélektani ábrázolása igencsak sikeres. Nem rejti véka alá kifogásait a magyarul Zárka címen megjelent regényt szemléző Gyürky Katalin sem. A szerző, Kira Jarmis leginkább a börtönbe zárt ellenzéki, Alekszej Navalnij szóvivőjeként vált híressé, de regénye ‒ a megtévesztő magyar cím ellenére ‒ a kritikus szerint valójában nem politikai, hanem szociológiai látleletet ad Oroszországról, a csehovi-gorkiji hagyományba illeszkedve, noha az első kötetesekre gyakran jellemző kiforratlanságoktól sem mentesen.

Az emlékezet esélyei. Úgy tűnik, az emlékezet felelőssége, kényszere és kötelessége alól nem lehet kibújni. A szám több szövegében is az emlékezet kérdései, tévútjai, esélyei kerülnek előtérbe. Schein Gábor Szabó Magda nagy sikerű regényét, az Abigélt értelmezi: olyan minőségi szórakoztató irodalomként mutatja be, amely bár műfajilag összetettebb, mint általában gondolják (nemcsak lányregény, hanem iskolaregény, krimi és háborús regény is), de emlékezetpolitikája megszépítő és hamisító, így kikerüli a történelem mélyebb, önkritikus megértését. Mindenképpen elgondolkodtató, akár vitára indító, bátor kiállású tanulmányról van szó.

Patak Márta dokumentumprózájában szintén az emlékezés áll a középpontban. A szerző dohánytermelésből élő vajszlói dédszüleinek emlékét keresi az ormánsági településen, de alig talál valamit. A nyomok mind inkább eltűnnek, a felejtés veszélye egyre nő, az emlékezésnek mind nagyobb erőfeszítéseket kell tennie. A családtörténeti nyomozás mellett a szöveg bemutatja a magyarországi dohánytermelés harmincas évekbeli leépülését is.

Az irodalom- és a filozófiatörténeti emlékezet jelenik meg a kritikarovat további szövegeiben. Owaimer Oliver Milbacher Róbert Arany-metszés. Esszék, tanulmányok Arany Jánosról című könyvét méltatja, leginkább a kötet abbéli törekvéséért, hogy újragondolja a kollektív emlékezet gyakran leegyszerűsített-elferdített Arany-képét. Máté Zsuzsanna pedig Perecz Lászlónak a magyar filozófia és filozófiatörténet-írás helyzetével számot vető tanulmánykötetét recenzálja. A diagnózis meglehetősen hervasztó: a magyar kultúrában „a filozófia mindegyre csak rossz és rosszabb helyzetbe kerül”. De bízzunk benne, hogy a magyar filozófiát nem ítéli feledésre a kultúránk.

A szerkesztő csak remélni tudja, hogy az olvasók sok emlékezetes szöveggel találkoznak a júniusi szám lapjain. Gőzerővel készül a nyári dupla szám is, hamarosan újra jelentkezünk.