A Pécsi Tudományegyetemen idén megrendezték a pandémia miatt kétszer elhalasztott XIV. Magyar Ókortudományi Konferenciát. Amikor Kárpáti András, a pécsi Klasszika-Filológia Tanszék vezetője megemlítette, hogy legközelebb 2032-ben lesz ilyen esemény Pécsett, és legutóbb 2010-ben volt, éreztük, hogy tényleg fontos dologról van szó. Még inkább, amikor a regisztráció során láttuk, mennyi elismert „ókoros” szaktekintély érkezik az ország több pontjáról, köztük olyan nevek is, akiket eddig csak tankönyvek és tanulmányok szerzőiként ismerhettünk.

18 szekcióban adott elő összesen 170 előadó. Néhány előadásba sikerült belehallgatnunk, és ezek az előadások rendkívül magas szakmai színvonalon zajlottak. A görög költészet szekcióban, ahol a számunkra már jól ismert tanárok adtak elő a dithüramboszról és a paianról, vagy másnap a régészet szekcióban (ahol Fekete Mária tartott érdekfeszítő előadást a vaskorról) komoly vitákra is sor került. Némelyik előadás, mint például a baranyai villafürdőkről szóló (előadó: Lang Tünde), segítségként is jól jött a vizsgaidőszakban. Persze a konferencia nem szorítkozott csak a görög–római kultúrára, az egyiptológia, az asszíriológia és a hebraisztika tudományágak képviselői is szép számmal megjelentek. Mindemellett több kívülálló érdeklődővel is találkoztam.

A második nap zárásaként zenei estre került sor a Művészeti Karon. Mintegy előzenekarként Nagy Márton hangszerkészítő igyekezett megszólaltatni az általa rekonstruált auloszt, azt a hangszert, amely gyakorlatilag az ókor zenéjét szimbolizálja. Rövid előadásában kitért arra, hogy a hangszereket (hiszen az auloszból mindig egyszerre kettőt fújtak) szilvafából készítette, és legalább 15 darabot tört össze, mire elkészült azzal a kettővel, amit a kezében tartott. Igaz, az aulosz nem szólalt meg teljes sikerrel, de néhány másodpercre mégiscsak hallhattuk ennek a különleges zeneszerszámnak a hangját. Az est folytatásaként két illusztris zeneszerző, Balogh Máté és Tornyai Péter következett a kísérletinek nevezhető Euripidész ’22 című előadással. Euripidész (aki az antikvitás művészetében az egyik „legmodernebb” szerző és zeneszerző volt) szelleméhez híven okostelefonról játszott részletek, kevert ógörög–magyar szövegek és cimbalom is előkerült a műsorban. Balogh Antiopé-töredék és Tornyai Amphión és Zéthosz című, Euripidész-töredékekre komponált kantátáját hallhattuk. Hallgatótársaimmal megállapítottuk, hogy óriási feladat lehetett ezt ilyen precízen létrehozni, és külön dicséret illeti Molnár Anna mezzoszopránt, aki ógörögül énekelt elképesztő mennyiségűnek tűnő szöveget.

Szintén az eseménysorozathoz kapcsolt program volt Nagy Levente, a pécsi Régészeti Tanszék vezetőjének szakszerű idegenvezetése a Cella Septichorában, ez alkalommal bejutottunk két olyan ókeresztény sírkamrába is, amely még meg sem nyílt hivatalosan a látogatók előtt, így mi lehettünk azok, akik felavatták ezt a két helyszínt, és igen sok hasznos információval gazdagodhattunk.

A harmadik, utolsó napon került sor két igen fontos beszélgetésre. Klasszika-filológia szakos hallgatóként a számomra leginkább aktuálisnak érzett, A klasszika-filológia vajon mi? elnevezésű (egyébként meglehetősen borús alcímet viselő: „újratervezés vagy végjáték?”) pódiumbeszélgetésen a hazai klasszika-filológia tanszékek vezetői ültek egy asztalhoz, és vitatkoztak a képzés problémáiról és jövőbeni lehetőségeiről. Különféle nézőpontokat hallottunk, de abban mindannyian egyetértettek, hogy veszélyben van Magyarországon a klasszika-filológia képzés. Ehhez képest meglepő és elgondolkodtató volt Bartus Dávidnak, az ELTE BTK dékánjának álláspontja, aki szerint a görög–latin képzés egyáltalán nincs olyan szorult helyzetben, mint, példának okáért, az újlatin nyelvszakok, hiszen francia vagy olasz szakon nagyon kevesen érzik szükségét annak, hogy a tanulmányaikat mesterképzés keretein belül folytassák. Kárpáti András javaslatát, miszerint a képzés elnevezését „görög–római kultúrára” kellene átnevezni, nem sokan osztották, ezen a téren a többség nem érzi a változtatás szükségességét, pedig nyomós érvek szólnak mellette. Visszatérő hasonlatként többször felmerült a quattro formaggi az étlapról, ugyanis egyesek szerint az a szokás, hogy bizonyos dolgokat idegen szavakkal nevezünk el, inkább vonzza, mintsem taszítja az érdeklődőket. A többség viszont kiállt egy olyan elképzelés mellett, hogy a görög–római kor oktatását külföldi mintára két különböző szakra kellene osztani, egy hagyományos értelemben vett klasszika-filológiára, ahol főként a nyelvekkel foglalkoznak, és egy egyelőre csak az angol terminológiában létező „Classical Studies” képzésre, ahol viszont szinte semennyi görög–latin oktatás nem zajlik, és kizárólag az antik műveltség átadására koncentrálnak. Igaz, néhányan a már létező ókortörténet-képzést az utóbbival egyenrangúnak találták. A legnagyobb problémának viszont egyöntetűen a túl kevés jelentkezőt nevezték meg a résztvevők. Takács Levente, a Debreceni Egyetem oktatója kissé rezignáltan számolt be róla, hogy náluk éppen ezen ok miatt már évek óta nem indult klasszika-filológus évfolyam, ami valóban súlyos probléma. További tanácsként felmerült még a levelező szakok beindítása is. Abban is mind egyetértettek, hogy ha nem is az elnevezés megváltoztatásával, de valahogyan vonzóbbá kellene tenni a képzést.

Hasonló témák nyomvonalán indult a következő beszélgetés is, a kissé provokatív című Finisbe értünk…(?). Ez a beszélgetés a középiskolai latinoktatás problémáit érintette. Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, a kifejezetten interaktív beszélgetés moderátora azzal nyitott, hogy Ritoók Zsigmond, a neves klasszika-filológus professzor már a nyolcvanas években megjósolta, hogy a latinoktatás bizony ki fog kopni a középiskolákból, és a jóslata, úgy tűnik, lassan beteljesedik. A résztvevők (kezdő és régóta a pályán lévő latintanárok) kissé finomítottak ezen, szerintük pár év múlva mindössze néhány budapesti elitgimnázium kiváltsága lesz a latintanítás a középfokú oktatásban, ez pedig természetesen hatással lesz a felsőfokú latinoktatásra is. Hiszen miért is tanulna valaki ezen a nyelven a középiskolában? Szőke Máté Tibor (Piarista Gimnázium, Budapest) elmondása szerint az egyházi gimnáziumokban a szülők még fontosnak tartják, hogy a gyerekeik latinul is tanuljanak, a műveltség elengedhetetlen részének tartják. A mellette ülő Szedenik Enikő (Budapest II. kerületi Rákóczi Ferenc Gimnázium) szerint a nem egyházi iskolákban viszont csak nehezen lehet meggyőzni a szülőket arról, hogy van értelme egy holt nyelvet is elsajátítani.

Számomra az egyik legérdekesebb pont a beszélgetésben a potenciális reformokról szóló volt, felmerült például, hogy akár teljes egészében száműzni kellene a középszintű oktatásból az antik szövegeket, és újonnan létrehozott szövegekkel helyettesíteni azokat. Ez az elsőre merésznek tűnő elképzelés meglehetős népszerűségre tett szert a közönség körében is. Ám a személyes érzésem az volt, hogy nehéz lenne elszakadni az antik szövegektől, ugyanis a latinoktatás sokkal szorosabban függ össze a fennmaradt szövegkorpuszokkal, mint a modern nyelvek oktatása: miként Ferenczi Attila, az ELTE Latin Tanszékének vezetője is említette, az angolórákon nem olvastatnak a diákokkal Marlowe-t. Ezzel a reformjavaslattal ellentétben áll az a megállapítás, hogy a diákokat épp a latin nyelv rejtélyessége, a szövegek megfejtetlensége indítja el azon az úton, hogy komolyan is elmélyedjenek a nyelv tanulmányozásában, így tehát épp a sokak szerint porosságnak gondolt tényező okozza a latintanulás egyik legnagyobb vonzerejét, mert így a tanulásból, ahogyan az el is hangzott, egyfajta rejtvényfejtő tevékenység válhat. Előkerült még a tankönyvkérdés is: mind a résztvevők, mind a közönség (igen hevesen) egyetértett azzal, hogy új tankönyveket kell írni a középiskolák részére, viszont a résztvevők elmondása szerint az ilyen kezdeményezések rendszerint nem jutnak tovább a „pilot”-fázison.

A pódiumbeszélgetéseken elhangzottaknak látszólag ellentmond az igen nagy érdeklődés az ókor iránt, amely megmutatkozott az elmúlt napokban a konferencián, és bízom benne, hogy az ókortudományokra jelentkezők száma a jövőben ezzel arányosan nőni fog.

(Fotó: Mánfai György)