(Háború) Különös történelmi pillanatot élünk – és mintha bármilyen megszólalásunknak lehetne ez az egyre semmitmondóbb, mégis szükségesnek érzett felütése. Miközben kortárs irodalmunk tulajdonképpen még a világjárvány tapasztalatainak feldolgozásán munkálkodik – miképpen azt legutóbbi lapszámunkban például Garaczi László és Kiss Judit Ágnes írásai tették –, addig az újabb krízis, az Ukrajnában kitört háború is egyre többeknél válik szomorú témává. Áprilisi lapszámunkban leghatározottabban Zalán Tibor verseiben jelenik ez meg, megmutatva, milyen egzisztenciális hatásai vannak a szomszédos válsághelyzetnek: „Nem foglalkoztatja mi történik a világban / de az oroszok megtámadták Ukrajnát és ez / szorongással tölti el most Hallgat és magában / vagdalkozik Vérző köveket látott álmában”. Talán nem meglepő, hogy éppen a költészet reagál az új, megváltozott helyzetre a leggyorsabban, de más közlemények is olvashatók úgy, mint amelyek az orosz agressziót kommentálják, jóllehet nem biztos, hogy eredetileg ilyen szándékkal készültek.

Rögtön Zalán verseit két Puskin-vers követi: Soproni András fordító két hadvezérhez írott ódát közöl. Ám az értő előszóval ellátott versek manapság mintha mégsem ódákat zengenének, ellenben történelmi távlattal szolgálnak az oroszok birodalmi törekvéseihez. S ide kapcsolódik Halasi Zoltán prózarészlete is, melyben alighanem egy cári prémkereskedő és – nem viccelek – egy coboly párbeszédéből (vagy talán inkább: az egymással párbeszédbe lépő tudatfolyamaikból) bontakozik ki, miképpen volt elengedhetetlen a cobolyprém-kereskedelem a cári birodalom erőszakos terjeszkedéséhez. Az olvasó megszokhatta már, hogy Halasi tollából mindig, és mindig másként izgalmas írásokat olvashat: hol versbe oltott útinaplót, hol hazafias Trianon-revüt, hol jobbnál jobb, fontosabbnál fontosabb fordításokat, melyek közül ezúttal Elfriede Jelinek írásait érdemes kiemelni – Halasi költői prózájának sziporkázó nyelvi fantáziája ugyanis a Nobel-díjas osztrák szerzőére emlékeztet. De, mondjuk úgy, a lapszámban kirajzolódó történelmi távlatot gazdagítja Nagy Imre újabb tudósportréja is. A Jelenkor veteránolvasója, a Hadapród utca egykori indiánja ezúttal Klemm Antalt (1883–1963), az egykori pécsi nyelvészprofesszort mutatja be, akinek mozgalmas életébe az is belefért, hogy lerója kegyeletét a saját gyászmiséjén: az 1910-es években ugyanis Oroszországban folytatott finnugor nyelvtörténeti kutatásokat, amikor is letartóztatta a titkosrendőrség, és nyoma veszett, halottnak nyilvánították – közben persze szerencsésen kiszabadult, stockholmi kerülővel hazaindult. S az anekdota szerint nem épp a saját búcsúztatójára érkezett meg? Apropó, indiánok: a lapszámban a nemrégiben Pulitzer-díjjal jutalmazott indián-amerikai Natalie Diaz hosszúversének részlete is olvasható, mely többek között az erőszakos gyarmatosítás mai napig tartó hatásairól is képet fest. A költővel Gyukics Gábor érzékeny tolmácsolásában ismerkedhet meg az olvasó.

(Idő, apák) Az irodalom természetesen nem feltétlenül az áthallásos vagy direkt aktualitásoktól válik kortárssá, olykor az évezredes toposzok éppúgy az elevenbe vágnak. Az új lapszám számos írását változatos időtapasztalatok szervezik. Oravecz Imre Alkonynaplójának darabjaiban az öregedés stációinak újabb jeleneteit szövegezi a tőle ismerős dísztelen, deprimált nyelven. E feljegyzésszerű kisprózáknak mintegy ellenpontja, amikor Zsembery Borbála novellájának kislány elbeszélőjével közösen tűnődhetünk azon, milyen lassan telik el egy perc vagy egy szombat. Szinte az olvasó is a gyerekkel együtt követi a karóra mutatóinak hol vontatott, hol fürge járását, a lánnyal és öccsével együtt várjuk, mikor mehetnek haza az anyjukhoz, akit elhagyott a férje, és aki minden hétvégén elküldi a gyerekeket a nagynénjükhöz. És mikor hazaérnek, vajon hova, melyik lakás ajtajához vezetnek a lépcsőházban szétköpködött szotyihéjak, és ez mit jelenthet? Zsembery a Jelenkor olvasói szeme láttára érik kiforrott novellistává, érdemes odafigyelni rá.

„A dédapámnak órás- / műhelye volt. A ketyegés / betöltötte az életét” – kezdődik Acsai Roland egyik verse, mintha egy az egyben a Zsembery-novellára válaszolna. S elsőre tűnhet úgy, Zsille Gábor versei Pécs-versek: a költő nemrégiben írórezidensként pár hetet a városban töltött, amely arra is alkalmat adott, hogy visszatekintsen itteni papneveldei éveire. Ám ki kell emelni ezek közül A fényben című megrendítő létösszegző és egyben apaversét: „ötvenévesen / egy versben majd visszatekintek erre, // hogy apámmal a szeptemberi fényben, / hegynek fölfelé a Hunyadi úton / kora délután. Két sporttáskát cipelve / segített nekem a beköltözésben, / négy évvel a végzetes rákbetegsége / előtt, akkor járt utoljára Pécsen”. Hidas Judit regényrészletének központi szereplője szintén a rákbeteg apa, az egykori családfő, akinek kénytelen örökébe lépni a lánya. Amellett, hogy a szöveg a családi-vallási hagyományokkal igyekszik számot vetni – a regény (munka)címe Örökség –, a részlet a válságba került család meghittségét is képes megjeleníteni, s nem mellesleg egy epizód erejéig plasztikus képet vázol a magyar egészségügyről.

Hagyomány és apák: a kritikarovatban a kortárs fiatal költészetünk alighanem legfontosabb apafigurájáról, Kemény Istvánról az életmű egyik legjobb ismerője, Fekete Richárd ír. A költő nemrégiben megjelent Állástalan táncos című kötete egyszerre válogatja és kommentálja életművét Hegyi Katalin kérdéseire válaszolva – ehhez fűz Fekete hasznos megjegyzéseket, adalékokat. Ha már áteveztem a kritikákhoz: Márjánovics Diána Keresztury Tibor a napokban Libri-díjra jelölt Hűlt helyem című önéletrajzi betegségregényét méltatja, azt is részletezve, miként válik a változatos írói eljárásoknak köszönhetően valódi irodalom a privát életanyagból. Ennél derűsebb húrokat penget Sárközy Péter, aki Boda Miklós Itáliából Itáliába. Püspökök, professzorok, poéták című tanulmánykötetét szemlézi, s a pécsi irodalomtörténész-könyvtáros áldozatos tevékenységét méltatja.

(Perújrafelvételek) Csemege lehet az olvasó számára Olga Tokarczuk regényrészlete. Ugyanis megjelenés előtt áll Körner Gábor fordításában a Nobel-díjas lengyel szerző mindeddig főműnek tekintett történelmi regénye, a Jakub könyvei. A Jelenkorban olvasható részletben a címszereplő, a karizmatikus próféta, Jakub Lejbowicz Frank bíróság előtt felel az általa hirdetett vallási nézetekért. A bírósági tematika átvezet az áprilisi lapszám másik csomópontjához, egy afféle vajdasági kisblokkhoz. Várady Tibor újabb dokumentumprózájában a nagybecskereki ügyvéddinasztia három újabb ügyesetét tárja fel, s a szerzői visszaemlékezések, a szemlézett apai ügyiratok, illetve az azokhoz fűzött kommentárok, valamint a nemegyszer pikírt, pikáns történetek metszetében megelevenedik az ötvenes évek vajdasági miliője. Balázs Attila a tőle megszokott ironikus modalitásban, az esszé és a próza határmezsgyéjén artisztikusan egyensúlyozva villant fel részleteket a vajdasági irodalomtörténetből: legelőbb a jelentős irodalomtudós, Balázs egykori egyetemi tanára, Bori Imre alakja idéződik fel, majd előbb a Brunner néven született Debreczeni József Hideg krematórium című holokausztregényéről értekezik Jorge Semprun A nagy utazásának viszonylatában, majd áttér Spitzer Franjóra, aki Sinkó Ervin néven vonult be a magyar irodalomtörténetbe – nem mellesleg az ő történetében is felvillan egy bírósági epizód. S talán megengedhető, hogy itt említsem Szénási Zoltán kritikáját is, ugyanis Gintli Tibor Perújrafelvétel. Anekdotikus elbeszélésmód és modernség a 20. század első felének magyar prózájában című monográfiájáról értekezik – ami nem csupán Gintli címadása miatt tetszik stílszerűnek, de azért is, mert bár más-másként, de úgy Várady, mint Balázs prózapoétikájának fontos eleme az anekdotikusság. Meglehet, érdemes e műveket e kritika felől is olvasni.

Balázs Attila írását Takáts József Konrád György-tanulmánya követi. A szerző azt veszi számba, milyen gondolati átfedések vannak a nagyjából egy időben, a hetvenes években keletkezett A városalapító című regény és a Szelényi Ivánnal közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című társadalomelméleti tanulmány között. Takátsot természetesen mindenekelőtt eszmetörténeti kérdések foglalkoztatják, így arra a kérdésre is választ keres, miként lehetséges, hogy a baloldali indíttatású társadalomelméleti írás a liberális rendszerváltó értelmiség egyik alapítószövegévé vált. Egyébként hogy miképpen lehet felelni a baloldali programért, nagy kérdése Balázs Attila Sinkó-portréjának is. (De ennek kapcsán akár egy másik vajdasági, Végel László is citálható, akinek legutóbb 2021 szeptemberében közöltük közéleti elmélkedésekben gazdag naplórészletét.)

A délvidéki enumeráció nem ért még véget. Összegző igényű vers olvasható ugyanis a lapban Fenyvesi Ottó tollából. „A világ túl gyors lett, és rosszul alakulnak a dolgok” – akár ajánlóm elején is idézhettem volna. A kritikarovat élén pedig Ladányi István közöl pályaképnek is beillő kritikát Fenyvesi két legutóbbi kötetéről, a Hatvanhat című válogatásról és az új verseket közreadó Paloznak overdrive-ról. Fenyvesi verse mintha kifejezetten illusztrálni lenne hivatott Ladányi megállapítását, miszerint a neoavantgárd és a punk esztétikáján megerősödött költő újabb írásaiban elhatalmasodóban van a kiábrándulás. „Az öreg punkokra olykor rátör a melankólia, / és szakértelemmel beszélnek a klímáról. / Pólójukon még mindig a Punk’s Not Dead felirat csillog.”

A vajdaságiak írásait jellemző fanyar irónia nem társtalan az áprilisi számban. A punk esztétikájától szintén nem idegenkedő Keresztesi József ezúttal nagy ívű Illyés-átiratot közöl: Egy mondat az adósságról. Úgy tűnik, a János vitéz és a Nemzeti dal után ennek is sorra kellett kerülnie. Most közöl először a Jelenkorban Nagy Dániel, az ő versei is a felszabadultabb írások sorát gyarapítja, egyik versét például úgy zárja: „Tigrisbukfenccel vetem bele magam az éjszakába”, habár a rezignáltabb hanghordozás sem idegen tőle: „Mindennapjait egy folytatásos regény / soha be nem érő hőseként éli”. Végül, de nem utolsósorban Örkény István születésének 110. évfordulója talán alkalmat adhatna a derűsebb megemlékezésre – bár Sándor Iván Telefonegypercesétől sem idegen a humor, ám összességében kénytelen borúsabb hangot megütni, s ezzel végérvényesen vissza is kanyarodom az ajánlóm elején emlegetett szomorú aktualitásokhoz.