550 éve halt meg Janus Pannonius. A kerek évforduló ellenére mégsem bővelkedik a város – sem az ország – az első jelentős magyarországi költőhöz kapcsolódó programokban. Éppen ezért a megemlékezés szempontjából kiemelkedő esemény volt a Janus Pannonius Múzeum által szervezett kerekasztal-beszélgetés.

A meghívott vendégek tekintetében interdiszciplináris megközelítésre törekedtek a szervezők, így a rendezvényen a bölcsészeti kérdésfeltevések mellett – ami főként a régi magyar irodalomtörténeti, poétikai és kultuszkutatási rétegekben nyilvánult meg – a régészeti természettudományos és antropológiai kérdések is fontos szerepet kaptak. Számos irányból bemutatva, hogy ma milyen módon lehetséges viszonyulni egy régen letűnt korszak alkotójához.

Bár a párbeszéd kevéssé tudott megvalósulni, hiszen a Janushoz kapcsolódó elenyésző városi program miatt szükséges volt az említett kutatási területek sokszínűségét is bemutatni, ezért a kerekasztal résztvevői inkább önálló előadásban számoltak be a feltáró munkájuk részleteiről. Emiatt is sajnálatos, hogy a beszélgetés nem egy programsorozat részeként valósult meg, hiszen akkor az egymás tudományterületére vonatkozó reflexiók is nagyobb teret kaphattak volna. Ennek ellenére izgalmas előadásokat hallgathattunk meg a Janus-kutatás fontosabb állomásairól, a költő életének részleteiről és arról a törekvésről, hogy az utókor kézzel fogható képet kaphasson az alkotóról.

A beszélgetés moderátora Tillai Gábor történész, a Janus Pannonius Múzeum főmuzeológusa volt. A résztvevők bemutatása után először Kustár Ágnes antropológushoz, arcrekonstruktőrhöz, a Magyar Természettudományi Múzeum egykori munkatársához intézett kérdést. Kustár munkásságának köszönhető, hogy számos történelmi alak természettudományos precizitással készült, közel hitelesnek mondható arcot kapott. 2008-ban – Árpás Károly szobrászművésszel közösen – Janus Pannonius szoborportréját is elkészítette az akkor már rendelkezésre álló koponya alapján. Tillai kérdése arra vonatkozott, hogy miként kapta ezt a feladatot, valamint hogy milyen – akár „érzelmi” – viszonyulás alakulhat ki egy arcrekonstruktőr és az általa vizsgált történelmi személy között, akinek a koponyáját a kezében tartja.

Kustár Ágnes válaszából kiderült, 2008-ban a Janus Pannonius Múzeum kérte fel, hogy készítse el a költő arcrekonstrukcióját. Ebben az évben készült a város – a Reneszánsz Év keretein belül – az ünnepélyes újratemetésre. Kustár Ágnesnek nem kellett eldöntenie azt a kérdést, hogy valóban Janus Pannonius csontvázáról lehet-e szó, mivel ezt korábban K. Zoffmann Zsuzsanna és Marcsik Antónia antropológusok biológiai kutatási módszerekkel már megállapították. Az arcrekonstruktőr e módszertan folyamatairól, hiányosságairól is részletesen beszámolt, illetve azokról a természettudományos érvekről, amelyek amellett szóltak, hogy a földi maradványok Janus Pannoniuséival azonosak lehetnek.

A saját feladatával kapcsolatos meglátásait Kustár azzal a sokakat foglalkoztató kérdéssel vezette be, hogy egyáltalán mi szükség lehet arcrekonstrukcióra, ha számos művészeti ábrázolást ismerünk az adott történelmi személyről. A legkézenfekvőbb jelentősége abban rejlik, hogy az ábrázolásokkal kapcsolatos nézeteink is módosulhatnak. Az arcrekonstrukció vizuálisan érzékelhetővé teszi, hogy a személy ábrázolásmódja gyakran az adott korszak konvencióinak felel meg, és nem a történelmi személy hiteles képmása. Ezen keresztül sok elgondolkodtató különbséget vetett fel portrészobrászat/festészet és a tudományos rekonstrukció között. Felvetette például, hogy az arcrekonstrukció mennyivel kevesebb, mint a művészeti alkotás, hiszen nem fejezhető ki általa a személyiség, sem bármilyen érzelmi állapot. Emellett a koponyacsontok, amelyekre az arcot visszaépítik, azt az állapotot rögzítik, amelyben a személy meghalt. Így csak más módszerekkel lehetséges fiatalabb arcrekonstrukciót létrehozni, amely viszont már sokkal kevésbé felelhet meg a hitelességigénynek.

Az érzelmi bevonódással kapcsolatos kérdésre Kustár úgy reagált, hogy nyilvánvalóan speciális viszony az, amikor egy valaha élt történelmi személy koponyáját tartja a kezében. A megszülető formákon keresztül folyamatos kapcsolat alakul ki már nemcsak a földi maradványokkal, hanem a lehetséges emberrel is az arc és főként a szem elkészülte után.

Kustár Ágnes megszólalását követően továbbra is Janus Pannonius alakjának materiális megközelítése volt a középpontban. Kárpáti Gábor régész, a Janus Pannonius Múzeum egykori munkatársa fedezte fel 1991-ben a költő sírját a pécsi Székesegyház altemplomában. A felfedezéséről, valamint további kutatómunkájáról is beszélt, mely által hosszú évek alatt eljutott annak bizonyíthatóságáig, hogy valóban a pécsi püspök és költő sírját találták meg.

Kárpáti Gábor először arról beszélt, hogy a kilencvenes években – Cserháti József és később Mayer Mihály püspöksége alatt – nem akarták beengedni a régészeket a Székesegyház altemplomába. Ezt a hosszú ideig tartó munkálatokon kívül azzal indokolták, hogy úgysem találhatnak semmit, hiszen a város visszafoglalásakor már biztosan megbolygatták és kifosztották a sírokat.

A nyughelyekre a központi fűtés felújítása során találtak rá, amelyben természetesen régészek is részt vettek. Meglepetésükre a középkori padló körülbelül 30 cm-rel mélyebben volt a jelenlegihez képest. Itt találták meg először Szekcsői János baranyai főesperes 1435-ös síremlékét. Mellette előkerült egy csontváz, amely rendkívül jó állapotban maradt meg, a bal kézcsontok alatt pedig egy pápai bulla volt. Kárpáti kifejtette, nem gyakori jelenség, hogy egy bullát a sírba tesznek, hiszen ezek a hitelesítő oklevelek alján függnek, melyeket általában levéltárakban őriznek, de későbbi kutatásai során több elhunyt mellé helyezett bullát is felfedezett.

A régész bevallása szerint nem volt nehéz fényt deríteni arra, hogy melyik pápától kaphatta a halott a bullát. A kör alakú tárgyon szereplő írás – amelyet Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány (1998) című kötet segítségével a közönség számára is láthatóvá tettek – bizonyította, hogy II. Pál pápától származott, 1465-ből. A csontváz azonosítását illető kutatás ezen a nyomvonalon folyt tovább. Kárpáti kiemelte, hogy 1465 döntő év volt Janus Pannonius számára. Ekkor már hat éve pécsi püspök volt, és a király közvetlen környezetéhez tartozott. Mátyás ebben az évben az új pápa megválasztása után Janust küldte el hozzá követségbe. A régész véleménye szerint Janus az ország ügyei mellett valószínűleg számos, vagyonával kapcsolatos magánügyét is rendezte a pápával, így juthatott hozzá a bullához. Néhány évvel később, miután a költő szembehelyezkedett Mátyással, és menekülés közben a horvátországi Medveváron meghalt, a bulla is nála lehetett.

Kárpáti úgy számolt be az események folytatásáról, hogy ezután az ottani pálos remetekolostorban temetik el a költőt, ahonnan később a hívei titokban elhozzák a holttestet. Hét év múlva mutatják meg Mátyás királynak, aki megbocsát neki, és megengedi, hogy tisztességes temetést kapjon.

Kárpáti ezzel kapcsolatban azt a kérdést fogalmazta meg, hogy a király miként ismerhette fel Janus akkor már nyolcéves holttestét. Erre adhat választ a pápai bulla, amely a régész szerint a korszakban a személyi igazolvány szerepét is betölthette. E kiemelkedő érvvel és a sírhant elhelyezkedésével (amely a főoltár alatt, püspöki helyen található) vélte Kárpáti Gábor bizonyíthatónak, hogy Janus Pannonius földi maradványai nyugszanak a Székesegyház altemplomában.

A beszélgetés Kárpáti Gábor beszámolója után új irányt vett, és Janus Pannonius költői életműve, poétikája és életének korai szakasza felé fordult. Jankovits László irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem docense számos Janus Pannoniushoz kapcsolódó tanulmányt, monográfiát írt. Tillai Gábor kérdése főként arra vonatkozott, hogy a költő melyik életszakaszában írta a legtöbb versét, és mit lehet tudni a fiatalkoráról, nyelvtudásáról.

Jankovits elmondta, nem meglepő, hogy Janus rendkívül jól tudott latinul, hiszen jogtudó, nemesi család sarja volt, a latint tehát nagyon korán el kellett sajátítania. Ez ráadásul csaknem romlatlan latin volt, amelyet a ferrarai iskolatársai által használtról nem lehetett elmondani, hiszen ott az olasz közvetlen kapcsolata miatt keverték a két nyelv szavait. Kiemelte továbbá, hogy Janus kiváló iskolákba járt. Nagybátyja, Vitéz János, akkor még váradi prépost (később püspök) a váradi káptalani iskolában taníttatta, majd tizenhárom éves korában Ferrarába, Itália egyik legkiválóbb iskolájába küldte. Jankovits azt is elmondta, hogy Janust igen hamar csodagyereknek tekintették, idős tanítómestere, Guarino is nagyon elismerően beszélt a tehetségéről, ami a kutatások szerint kevés diákjának járt ki.

Jankovits az alkotó korai életszakaszának termékeny költészetéről azt állította, bizonyos, hogy az epigrammáinak nagy részét Itáliában írta. A ferrarai iskola, ahová járt, szónokokat és költőket nevelt. Tehát olyan diákokat, akik amellett, hogy képesek meggyőzően beszélni, számottevő – elsősorban az ókori költők, írók ismeretét illető – műveltséggel is rendelkeztek. Az iskolai gyakorlatuknak természetesen része volt a versírás is, amelyet főként szónoki költészetnek tekinthetünk. Így Janus epigrammáiban elsősorban az iskolai gyakorlatok nyomait fedezhetjük fel, még az úgynevezett pajzán verseiben is. Az irodalomtörténész ezeknek az alkotásoknak az érdekességét abban látja, hogy láthatók bennük a szónoki előtanulmányok nyomai, és házi feladat-paródiaként működnek.

Jankovits állítása szerint Janus Pannonius pajzán, trágár versei között is van néhány igazán egyedi darab. Például a hagyomány által Panaszkodik, hogy társai a bordélyházba csalták címet kapott vers beszélője a kiskamasz szemszögéből szólal meg, aki még nem készült fel a szexuális beavatásra. Később kezd komolyabb költeményeket írni, amelyeket ma elégiának nevezünk, valójában azonban versbe öltöztetett szónoklatokról van szó. Jankovits szerint azonban Janus igazi találmánya az epikus líra. Az európai szakirodalomban legtöbbet idézett verse a mesteréhez írt dicsőítő epikus költemény, A veronai Guarinóhoz. Az irodalomtörténész szerint a tanár mint epikus hős olyan vívmánya Janus Pannonius poétikájának, amit senki nem talált még ki korábban. Jankovits tehát abban látja Janus költészetének nagyszerűségét, hogy nem egyszerűen újramondja szebben, amit már mások leírtak, hanem új nyersanyagot és új témákat talál.

Janus Pannonius költészetének sajátosságai után a moderátor Ágoston Zoltánt, a Jelenkor folyóirat főszerkesztőjét kérdezte a költő kultuszának színtereiről, amelyben a pécsi Janus Pannonius Társaság is fontos szerepet kapott.

Ahogy Ágoston Zoltán felidézte, sokáig vita volt arról, hogy Janus Pannonius hírneve a barokk után milyen mértékben kezdett hanyatlani. Ennek kapcsán főként Szelestei N. László (Adatok Janus Pannonius 18. századi ismeretéhez, 1998) tanulmányát idézte, aki ezt az álláspontot vitatva amellett érvelt, hogy Klimó György, Koller József és mások levelezéseiben is jelen volt Janus költészete, a művelt társaság tehát jól ismerte munkásságát. A 19. századot követően kevésbé volt eleven az életmű befogadása, hiszen a nemzeti gondolatok és nemzetállamok létrejöttének idejében aligha kerülhettek középpontba egy csak latinul író költő művei. Ágoston azonban megjegyzi, hogy mégis látszik a horvát nemzetiségi törekvés, amely a maga költőjének akarja tulajdonítani Janust. Ezt az is mutatja, hogy a latin és horvát nyelvű nagy Janus-kiadásban, amely a titói Jugoszláviában jelent meg 1951-ben, a horvát fordításból kihagyták a „Mi, hunok” részt az egyik Janus-költeményből.

Ágoston Zoltán ezután a Janus-kultusz szempontjából kiemelkedő jelentőségű Janus Pannonius Társaság megalakulását, tevékenységét is felidézte. A húszas években már a pécsi egyetemre (akkor még: Erzsébet Tudományegyetemre) jártak azok a hallgatók, akik részt vettek a társaság munkájában, köztük például Kardos Tibor és Weöres Sándor. Ágoston beszámolójából kiderült, hogy Várkonyi Nándor is sokat tett a társaságért, de a legfőbb irodalomszervezői tevékenységet Lovász Pál végezte, így főként őt tekinthetjük az 1931-es alapítónak. Ő kérte fel Surányi Miklóst, a korszak híres íróját, hogy vállalja el a társaság elnöki tisztségét. Surányi vállalta a pozíciót, és ő fogalmazta meg azt a célkitűzést, hogy Janus Pannonius városává kell tenni Pécset. Indulása után a társaság számos könyvet adott ki, például elsőként Huszti József Janus-monográfiáját, illetve Weöres Sándor első versesköteteit. A tagok nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy számos Janus-vers magyar nyelven is olvasható legyen. A Jelenkor indulásától, 1958-tól rendszeresen jelentek meg fordítások és tanulmányok a lapban. 1972-ben, Janus halálának 500. évfordulója alkalmából lapszámonként újabb és újabb csokor versét közölték Csorba Győző fordításában, áprilisban pedig egész Jelenkor-lapszám jelent meg az alkotóról.

Ágoston Zoltán tehát úgy összegezte a költő kultusza kapcsán elmondottakat, hogy a Janus Pannoniushoz fűződő viszony fontos pécsi identitásvonalnak tekintendő. Ezután kinyitotta a diszkussziót azzal a kérdéssel, hogy mit lehetne tenni a kultusz fenntartásáért, akár turisztikai értelemben is. Bár a beszélgetés végén kevés javaslat hangzott el ezzel kapcsolatban, azért reménykedhetünk, hogy e jeles évforduló alkalmából idén még lehet részünk néhány hasonlóan figyelemre méltó programban, amely a szélesebb közönséghez is közelebb hozhatja az első jelentős magyarországi költőt.

(Fotók: Janus Pannonius Múzeum)