Válságban. Az elmúlt évek nem hagynak kétséget afelől, hogy mi, emberek permanens válságokban létezünk. Egyre inkább be kell látnunk, hogy a krízismentes időszakok jelentik az áldott kivételt a társadalmak és az egyes emberek életében. A márciusi Jelenkor jó néhány írása is válságokról tudósít. Rögtön Garaczi László lap élén álló regényrészlete, középpontjában egy olyan katasztrófával, amelyből talán épp kilábalunk: az elbeszélő egy világjárvány kellős közepén utazik Sopronba szerelmi ügyben. A garaczis pattogó, lendületes, frappáns stílus a régi, az pedig izgalmas nyitott kérdés, hogy az általunk ismert járvány furcsa fénytörésű ábrázolásáról van-e szó, vagy pedig egy még súlyosabbá váló helyzettel számoló disztópikus regény kerekedik majd ki. Darvasi László a groteszk irodalom egyik legnagyobb mai mestere: új novellája a lelki-szellemi leépülés csendes válságát gonosz, ellenállhatatlan humorral dörgöli az ember orra alá. A jeges úton felborult ételszállító autóból a földre ömlő tökfőzelék és fasírt közt az ebédjéért szlalomozó zsémbes vénasszony képét nem könnyű kiverni a fejünkből. A prózánál maradva, Szeifert Natália kis történetekből és a főszereplő vívódásaiból felépülő regényrészlete a második világháború után játszódik, egy magyar településen, ahol a falu papja úgy érzi, „nehéz napja volt, sőt nehéz hete”. Pontosabban: „mit hete, hónapja, éve, nehéz évtizede volt”.

A kritikarovatban szemlézett két világirodalmi regény is nehéz évtizedeket ölel fel. Gyürky Katalin a napokban Putyin háborúja ellen erőteljesen kiálló Vlagyimir Szorokin disztópikus regényéről, a pikareszk-varázsmesei Garin doktorról ír, amelyben a 21. század közepén Oroszország szétesik, a nyugati politikai elit megbukik, az emberek bizarr államalakulatokba szerveződnek, atombombák hullanak. Az eddigi történelmi valósághoz szorosabban kapcsolódik a venezuelai Karina Sainz Borgo nemzetközi sikerregénye, amely a főváros, Caracas polgárháborús viszonyai között játszódik. A könyvről Urbán Bálint ír bírálatot, a kritikusra jellemző módon gazdag ismertetést nyújtva az elmúlt évtizedek latin-amerikai irodalmának fejleményeiről és azokról a fiatal szerzőkről is, akik már rég nem a térség világirodalmi sikerét kivívó mágikus realizmusból merítenek ösztönzést.

Folytatódik Csordás Gábor sorozata, aki a nagy lengyel költő, Czesław Miłosz verseit fordítja, kommentálva az adott pályaszakaszt. Ezúttal a második világháború éveiről esik szó, ezt az időszakot Miłosz a kettős megszállás alatt álló lengyel területeken élte át. A versek ehhez mérten roppant súlyosak, most csak az egyik vers címére utalok: Dal a világvégéről, egy másiknak a kezdősorát idézem: „Mikor a lángoló városból kijöttünk”. Tatár Sándor versei az egyik legkomolyabb, alattomos egyéni válsággal kelnek birokra, a depresszióval. A két költeményre is érvényes az, amit Tatár legújabb kötetéről mond recenziójában Bedecs László: a halálos komolysággal együtt jár az öngúny, a költői megszólalás ironikus lefokozása, a játékosság. Alighanem ez is egy lehetőség arra, hogy a költészet kapaszkodót nyújtson azoknak, akik hasonló szenvedéseken mennek keresztül. A legsúlyosabb válságot mégiscsak a halál okozza: akár a legközelebbiek elvesztése, akár az, ha a saját halála küszöbére érkezik valaki. Kiss Judit Ágnes fájdalmas haláltánc-balladája a barátokat siratja: „Nem tűntek el, csak hamarabb indultak / oda, hová mindenki egyszer elmegy”. Fekete Vince álomszerű-szürreális versei a személyes halálhoz próbálnak közelebb férkőzni. Címük: Halálgyakorlatok.

Vágyakozás. „Vágyba felöltözve, ruhátlan.” Talán vannak, akik emlékeznek az ezen a címen a kilencvenes években megjelent kis trubadúrköltészeti antológiára. A sor a női trubadúr, avagy trobairitz, Beatritz de Dia grófnő verséből származik, akiről az említett kötet szerkesztője és fordítója, Képes Júlia közöl esszét a számban, betekintést nyújtva egy szerelmi szenvedélytől fűtött költészetbe. Szintén a vágy, a hol tartózkodó, hol kitörni kész vágyakozás járja át az aradi író-filozófus, Nótáros Lajos ‒ ha minden igaz, évtizedek óta készülő ‒ regényének részletét, amelyben egy fiatal lány erotikus ébredezése jelenik meg, érzékies, áradó, nyugvópontra alig jutó mondatokban. A fiatal pécsi költő, Raffay Sára másodjára közöl verset a Jelenkorban: az érzékenység és a játékosság változatlan, a hang valamivel karcosabb lett, a szerelmi megszólalás kihívóbb.

Tavaly nagy meglepetésre a tanzániai születésű, Angliában élő és angolul író Abdulrazak Gurnah nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. Korábban egyetlen írása sem jelent meg magyarul, most a Jelenkor olvasói megismerhetik egyik veretes novelláját Tábor Sárának, a fordítónak köszönhetően. A Ketrecek szépen tanúsítja, Gurnah miért kaphatta meg a legrangosabb elismerést „a kultúrák és kontinensek között menekülők sorsának együttérző és kérlelhetetlen bemutatásáért”. A középkorú főszereplő, Hamid gyerekkorában szakadt egy idegen városba, és egy kis bolt eladójaként tengeti szürke, bezárkózó életét. Amikor egy fiatal lány téved az üzletbe, új vágy ébred benne, és óvatosan kezd megnyílni. S bizony Gurnah együttérző és kérlelhetetlen író, ez ki is derül a novellából. Ahogy a ketrecéből a tengerpartra kimerészkedő Hamidnak a víz szaga eszébe juttatja szülőföldjét, úgy Demény Péter versének beszélője is a tenger partján állva vet számot helyzetével és vágyaival. „Ostorom nem volt Rodostó”, szól az amúgy zaklatott hangvételű vers egyik tréfás sora, és erre az anagrammára játszik rá Szilasi László két kisregényt tartalmazó Tavaszi hadjáratának egyik része, az „Ostorod” is. A könyvről Zsembery Borbála közöl méltatást, kiemelve, hogy míg a kortárs irodalomban főleg a trauma határozza meg az identitást, addig e 19. században játszódó regény hősei elsősorban szerelmes emberek, és szenvedélyük alakítja lényüket és sorsukat. Szerelmes férfiak szerepelnek Vajna Ádám azonos című versében: a szenvedélyről szerencsére felszabadultan, jókedvűen, ironikusan is lehet írni.

Nem csak szobrok. Január 19-én szülővárosában, Szekszárdon felavatták Mészöly Miklós szobrát, Adorjáni Endre alkotását. Az eseményen elhangzott három beszéd olvasható a márciusi számban. Szörényi László Mészöly szekszárdi szobrokhoz fűződő viszonyát tárgyalja, Danyi Zoltán pedig áttételesen állít emléket az írónak, hiszen Mészöly Danyi mesterének volt a mestere. Krasznahorkai László elmeséli, mi mindenről mesélt neki az őt rendre meglátogató Mészöly, az ágya mellett elköltve reggelijét. Krasznahorkai írásának címe provokatív: Mészöly Miklós szoborrá avatására. Ebben alighanem figyelmeztetés rejlik: ha egy íróról szobor készül, félő, hogy az nemcsak az emlékét szilárdítja meg, hanem távolivá, hozzáférhetetlenné teszi. Mintha épp ez történne meg a 19. századi nagy magyar írókkal: műveiket gyakran már alig olvassuk, viszont kétes megbízhatóságú legendákkal övezzük fel szobor- és bálványszerű alakjukat. E problémakörről bámulatosan gazdag összefüggésekben ír Margócsy István, aki Milbacher Róbert Legendahántás. 50+1 tévhit a magyar irodalomban című könyvét teszi mérlegre igencsak tanulságos megállapításokra jutva. Sajnos egy másik emlékező összeállítás is helyet kapott a számban: Wilheim Andrásról, a nemrég elhunyt polihisztor zenetudósról barátja, Márton László rajzol személyes-szellemi portrét, míg Vidovszky László zeneművet szerzett emlékezés gyanánt, ennek kottája szerepel a lapban.

Az amerikai demokrácia és egyéb vigaszok. Ádám Péter újrafordítja Tocqueville Az amerikai demokráciáját. A híres mű két könyvből áll, a második a demokrácia kultúrára-életmódra gyakorolt hatását vizsgálja. Ennek most olvasható részlete az amerikai irodalomról mint a demokratikus idők irodalmáról szól: egy óriási irodalom kezdeteiről, meghatározó hajtóerőiről esik szó. Szellemi csemege, mondhatnánk. Csakúgy, mint Visky András elragadtatott versciklusa, amely Hervay Gizella mondatai köré szerveződik. Látomásos, nehezen felfejthető, hol légiesen titokzatos, hol megrázóan tragikus versek, türelmet és elmélyülést kívánnak. Válságaink, szenvedélyeink és veszteségeink közepette talán épp a türelem nyújthat némi vigaszt, ha még képesek vagyunk rá, és persze ha egyáltalán megengedhetjük magunknak. Ahogy Jász Attila egyik versében, talán meg lehet próbálni egyszerűen figyelmesen nézni valamit, mondjuk, egy behavazott fát, ahogy megtisztítja a szél. Talán történik ilyenkor valami: nem csak a fával, azzal is, aki néz.