Február 19-én az online térben tartotta Tereink emlékezete című nemzetközi és transznacionális konferenciáját a PTE BTK Kortárs Világirodalmi Kutatócsoport és a Pécs-decentrum Kulturális Egyesület. Az előadások két nagyobb témacsoportot öleltek fel: az egyik a tér és emlékezet, a másik az egyén életművének és morális megítélésének a kapcsolatát vizsgálta. A két irány az eseményt záró kerekasztalnál ért össze, ahol a résztvevők Esztergár Lajos polgármester pécsi örökségéről és felelősségéről beszéltek.

A beszámoló előtt hasznosnak tűnik egy rövid kitérő: 2017. szeptember 10-én, az 1. Pécsi Zsidó Kulturális Fesztivál megnyitóját követően felolvasószínházat tartottak a Pécsi Zsidó Hitközség székházának dísztermében. A Hábel János által válogatott és szerkesztett Pécsi levelek 1944-ből című könyvből olvastak fel a szereplők. Rendkívül megterhelő volt hallgatni a pécsi zsidóság kérelmeit vagy a munkaszolgálatos hozzátartozókhoz küldött leveleket: tragédiájuk senki előtt nem volt ismeretlen, leveleiken keresztül viszont megfoghatóbbá vált a sorsuk. A keresztény lakosság, valamint a városi hatóságok és intézmények által írt levelek egy része ellenben mélységesen megdöbbentő volt: egy hentes például arra panaszkodott, hogy mióta az üzlete mellé került a gettó, nem jó a forgalma, így új üzlethelyiség kijelölését kéri a hatóságoktól, mégpedig a Fein Sándor-féle zsidó üzletet. Több levél árulkodott továbbá a hatóságok közönyéről és cinizmusáról. A sokkoló sorok nemcsak arra világítottak rá, hogy a pécsi zsidóság jogfosztását, gettósítását és deportálását nem egy láthatatlan kéz végezte, hanem arra is, hogy cinkos lehetett a szomszéd, a pék, a MÁV és Pécs város vezetősége is. Az ő felelősségükről azonban elfelejtettünk beszélni.

A szombaton tartott Tereink emlékezete című konferencia felhívásában olvasható kérdésre („Kinek címezhették a legtöbb pécsi levelet 1944-ben?”) egyetlen előadás sem adott határozott választ, de a szekcióelnevezések és a kerekasztal-beszélgetés témája utaltak rá, hogy minden bizonnyal Pécs első számú emberéről, Esztergár Lajosról van szó. A konferencia ismertetését emiatt Deák György záróelőadásával célszerű kezdeni, a pécsi polgármester életútjának és munkásságának bemutatása ugyanis mindenki számára érthetővé teszi a szombati rendezvény motivációját és célját.

Esztergár Lajos 1921-ben került Pécsre, 1929-től a város népjóléti tanácsnoka, 1936-tól alpolgármestere lett. 1940-ben választották meg Makay István polgármester utódjának. Az utókor tevékeny szociálpolitikusként tartotta számon: az ő nevéhez fűződik az úgynevezett pécsi norma (a nagy gazdasági világválság idején nem segélyt adott a rászorulóknak, hanem ínségmunkát), illetve részben az 1940-es ONCSA is (az Országos Nép- és Családvédelmi Alap célja az volt, hogy a sokgyermekes, szegény keresztény családokat házhoz juttassák).

Esztergár 1944. március 19-én, a német megszállás idején a felülről érkező utasításokat elfogadta és végrehajtotta: koordinálta a zsidók jogfosztását és vagyonuk elkobzását, kijelölte a gettót, és megszervezte a pécsi zsidó lakosság átköltöztetését, majd asszisztált az elszállításukhoz. Hajlandó volt találkozni és egyeztetni Baky Lászlóval és Endre Lászlóval, a magyarországi zsidók deportálásának irányítóival. Hatalmánál fogva, illetve kapcsolati hálója segítségével számos zsidó családot megmenthetett volna, ám csupán Deutsch Zsigmondnak, a Pécsi Mész- és Gőztéglagyár tulajdonosának (régi kártyapartnerének) segítette a menekülését. A polgármestert 1944 őszén elvitték a nyilasok, a szovjet csapatok érkezésével azonban kiszabadult, majd 1945-ben népbíróság elé állították, és felmentették. Az 1978-ban Budaörsön elhunyt Esztergár Lajos nevét Pécsett ma egy utca, a Család- és Gyermekjóléti Szolgálat és Központ, illetve egy szociális díj viseli. Elsősorban a felsorolt problematikus tények ihlethették a konferenciafelhívásban szereplő kérdéseket: „Milyen emlékeket őriznek a huszadik század közepéről köztereink és épületeink? Kikre irányítják figyelmünket az utcáink és intézményeink nevét meghatározó emlékezetpolitikai gesztusok? Hogyan jelenik meg mindez a kortárs irodalomban? Mit tegyünk, ha feszültségben áll egymással a nagyra becsült életmű és a kifogásolható életút? Kinek címezhették a legtöbb pécsi levelet 1944-ben?”

A konferencia első két szekciója – V. Gilbert Edit, illetve Z. Varga Zoltán elnöklésével – irodalmi szövegeken keresztül dolgozta fel a tér és az emlékezet kapcsolatát. Az előadások abból indultak ki, hogy a tér nem statikus és semleges közeg, hanem fontos tényező, amellyel számolni kell: hatással lehet egy szerző munkásságára, formálhatja a cselekményt, valamint megőrizheti a múltat és a történeteket. Köves Margit indiai épületek emlékeiről beszélt, Csete Borbála pedig azt a kérdést feszegette, hogy miként lehet egy koncentrációs táborban játszódó színdarabról érvényesen beszélni. A második szekciót Szabó Barbara nyitotta, aki Primo Levi életének torinói vonatkozásairól mesélt. Vilmos Eszter és Zsoldos Emese előadásai a fentieken felül arra világítottak rá, hogy az irodalmi művek emlékezetpolitikai gesztusként is értelmezhetők. Ehhez mindketten példaként említették Zoltán Gábor Orgia című munkáját, amelyben a szerző a nyilasok által elkövetett XII. kerületi gyilkosságok történetét dolgozta fel.

A harmadik szekcióban előbb Hamvas Levente beszélt Devecseri Gáborról, majd Reichert Gábor Berkesi Andrásról. A szekcióelőadások olyan szereplők munkásságát járták körül, akik valamilyen tényező (leginkább tehetség vagy politikai támogatottság) hatására sikeres pályát tudhattak magukénak, majd történt valami, ami törést okozott a munkásságukban; életművükkel pedig azóta is nehezen számol el az utókor. A jelenséget a legtömörebben Zab Tamás, a harmadik előadó foglalta össze Latinca Sándor, a Tanácsköztársaság kaposvári politikusának utóéletével kapcsolatban: a közbeszéd nem differenciálódott, hanem teljesen megszűnt róluk.

A konferencia utolsó szekciója Pécs terein kalauzolta végig a hallgatóságot. Orsós György a pécsi utcák átnevezési gyakorlatát és társadalmi visszhangját szemlézte, Kelemen Kristóf pedig színházművészeti projektjéről beszélt, melynek középpontjában terhelt örökségű pécsi szobrok (Niké-szobor; Mikus Sándor Lenin-szobra, valamint a Király utcában álló Weöres Sándor-szobor) állnak. Az előadó egy lehetséges alternatívát kínált arra, hogy színházi eszközök segítségével miként lehet átértékelni a szobrokat. Végül Csondor Soma pécsi holokauszt-emlékművekről szóló előadása zárta a szekciót. A kérdésekből érződött, hogy a hallgatóság a kerekasztalra készül: K. Horváth Zsolt szekcióelnök a vita végén jelezte, hogy a nap folyamán elhangzott előadások az emlékezet nagyon fontos kérdéseit vizsgálták, a múltfeldolgozás viszont nem került szóba, pedig éppen erre lenne szükség, hogy megküzdhessünk a múlt sötét foltjaival, ez esetben Esztergár Lajos 1944-es tevékenységével. A résztvevők egyhangúan egyetértettek vele, és ennek a gondolatnak a szemlélete érződött az utolsó programponton is.

Az Esztergár Lajos munkásságáról és lokális emlékezetéről szóló kerekasztal-beszélgetést Agora Zsuzsanna és Barcsi Tamás, a PTE oktatói moderálták, illetve K. Horváth Zsolt, a Budapesti Metropolitan Egyetem oktatója, Vörös István Károly, a pécsi Leőwey Klára Gimnázium történelemtanára, Goldmann Tamás, a Pécsi Zsidó Hitközség elnöke, továbbá az 1944-es pécsi eseményekben családi szinten érintett Deák György voltak a résztvevők. A diszkussziót megelőző bemutatkozásában Deák elmondta, hogy szülei és bátyja Pécsről kerültek koncentrációs táborba: édesapja és édesanyja túlélték Auschwitz borzalmait, testvére viszont nem. Ennek az információnak a fényében egészen más értelmet nyert az Esztergár Lajos életéről és munkásságáról szóló rövid előadás.

A résztvevők gyorsan megállapodtak abban, hogy – források híján – nem tudhatjuk, Esztergár mit tudott a pécsi zsidók sorsáról, vagy hogyan látta a saját szerepét, megbánt-e bármit is később. Többször utaltak arra, hogy azért is nehéz plasztikus képet festeni Esztergárról, mert nem volt lehetőség megismerni az ő nézőpontját. Vörös István Károly megállapította, hogy azért sem egyszerű erkölcsi ítéletet mondani Esztergár felett, mert a kezéhez közvetlenül nem tapadt vér, ám ennek ellenére vitathatatlan a felelőssége, és semmiképpen sem tekinthető a körülmények áldozatának.

A beszélgetésnek Barcsi Tamás hozzászólása adott nagyobb lendületet: arra a manapság sokat emlegetett, káros véleményre emlékeztettett, miszerint a magyarországi holokauszt azért történhetett meg, mert az ország 1944-ben elvesztette a függetlenségét. Barcsi úgy látja, nem jellemző a magyar közéletre, hogy számot vetne az állam és az állampolgárok felelősségével, valamint a terhelt neveket nem is igazán ismerik az emberek. A történettudomány, az irodalom és a művészet képviselői egyre több nevet és eseményt hoznak nyilvánosságra, ám mégis hiányzik a nyílt társadalmi diskurzus. Barcsi a jelenség lehetséges okairól kérdezte a résztvevőket. K. Horváth Zsolt válaszában kiemelte: tudni valamit és tudatában lenni valaminek két teljesen különböző dolog. Kisantal Tamás és mások munkáiból tudjuk, hogy közvetlenül 1945 után nem hallgattak a holokausztról, csupán másképp írták körül az eseményeket, mint néhány évtizeddel később. Az 1960-as években, elsősorban az NSZK-ban következett be fordulat a holokausztról szóló beszédmódban, a háború után született generációban ugyanis ekkor tudatosult, hogy nagyszüleik és szüleik aktív éveiket Hitler Németországában élték le. A németeknél végbement hosszú és érzelmileg megterhelő kollektív emlékezeti munka visszatekintve sikeresnek tűnik. K. Horváth jelezte, hogy Magyarországon 1989 előtt elképzelhetetlen lett volna hasonló procedúra, nagyobb probléma viszont, hogy azóta sem indult meg a múlt megfelelő feldolgozása. A rendszerváltás a szocializmus hagyatékával és az 1945-öt megelőző örökséggel sem tudott mit kezdeni.

A beszélgetőpartnerek a diagnózis felállítása után aktív terápiába kezdtek. A diszkusszió utolsó harmadában felmerült a kérdés: mennyire lenne célravezető (és a lakosok által támogatott) az Esztergár Lajos utca átnevezése? Abban mindannyian egyetértettek, hogy az egyszerű névtáblacsere gesztusa gyorsan kiüresedne, és inkább olyan kompromisszumos megoldásban kellene gondolkozni, amely hosszú távon segítené a múlt feldolgozását. A Pécsi levelek 1944-ből kötet terjesztésétől a városismereti sétákon át az információs táblák kihelyezéséig sok minden szóba került. A Tereink emlékezete című, fontos emlékezetpolitikai jelentést hordozó konferencia tehát optimista végkicsengéssel zárult, az előadások és a kerekasztal-beszélgetés konstruktív jellege pedig remélhetőleg a közeljövőben a pécsi utcákon is nyomot hagy majd.

(Fotó: Manda/Csorba Győző Megyei Könyvtár)