Nem tudom, hogy volt-e valaha Magyarországon más művészettörténész, aki annyira „a helyén lett volna”, mint Beke László a hetvenes években. Ez a feltevés azért is annyira bizonytalan, mert nehéz megragadni azt a szerepet, amelyet az akkoriban a húszas-harmincas éveiben járó Beke betöltött. Egyszerre volt klasszikus művészettörténész, a középkori sodronyzománcok tudós kutatója, a kortárs avantgárd művészeti életének szervezője, közvetítője (motorja, generátora és katalizátora egyben), dokumentumok gyűjtője, az új hazai művek propagátora és értő kritikusa, a nemzetközi művészeti élet legfrissebb tendenciáinak elemző közvetítője. Akkori írásaiból ma úgy tűnik, hogy mindent, ami ebből a különös, kelet-közép-európai perspektívából átlátható volt, átlátott; értette a kort.

Néhány évvel ezelőtt egy hallgatói projekt előkészítésekor kommentált felolvasást tartott a hallgatóimnak az 1975-ös személyes naplójából. Az előadás alatt kiesett a füzetéből egy A4-es lap, rajta egy kézzel írt hosszú listával; az akkor egy-két éven belül megjelent külföldi kortárs művészeti szakkönyvek álltak egymás alatt a papíron, kipipálva – Beke ezeket abban az évben elolvasta. Döbbenetemre a lista csak olyan könyveket tartalmazott, amelyeket mai szemmel még mindig a legfontosabbaknak tartunk a korszak vonatkozásában. Beke azonban nemcsak a létfontosságú olvasmányokat, a bennük foglalt gondolatokat közvetítette a hetvenes évek információktól nagyrészt elzárt, szűk magyar művészeti undergroundja számára, hanem megkísérelte felvázolni a jelen és a lehetséges (művészeti) jövő elméleti kereteit is; foglalkozott szemiotikával, kommunikáció- és médiumelmélettel, az interdiszciplinaritás lehetőségeivel. A hetvenes évek végéig úgy tűnt, hogy ez az állapot – a kelet-európai avantgárd underground állapota – hosszabban fennmaradhat, s vele együtt Beke helye és szerepe is megingathatatlannak tűnt.

1980 körül azonban minden megváltozik. A posztmodern térnyerése ugyan csak lassan tudatosul, annál hamarabb válik világossá, hogy az avantgárd – többek között azért, mert Magyarországon a hetvenes években képtelen volt intézményesülni – meghalt. Beke ekkor új programot vázol fel magának, amely szorosan összefügg a régivel: „Célom oly módon interpretálni az egyes műalkotásokat és a művészeti események egész folyamatát, hogy új felismerésekhez jussak el, s ezáltal a művészeti alkotásokkal megközelítőleg azonos nagyságrendű értéket hozzak létre. (...) Bebizonyosodott, hogy az ilyen szándékkal írott munkáim számára az esszé műfaja a legalkalmasabb, mert bizonyos mértékig felmentést nyújt a tudomány jelenleg uralkodó szokásainak betartása alól” – írta 1983-ban Lényegi kiegészítések egy megíratlan Erdély Miklós-monográfiához című szövegében. Szerepmintája ekkor már a „tulajdonképpen dadaista” Erdélyé, aki Beke szerint „megfogalmazhatatlanná”, megfoghatatlanná teszi magát. Kettős szerepet visz: programot ír és a véletlenre bízza magát; miközben fáradhatatlanul folytatja a kortárs művészet közvetítését (a nyolcvanas évek közepén már az ELTE meghívottjaként ad elő nagyobb hallgatóság előtt), mindenben kételkedve figyeli a legújabb tendenciákat. Időközben beérik az intézményes alapok megteremtésére tett korábbi erőfeszítéseinek gyümölcse: 1986-ban kiadják a gimnazisták számára a nyolcvanas évek elején írt – és mai szemmel is kiváló – tankönyvét, a Műalkotások elemzését.

A rendszerváltás idején úgy tűnik, hogy ő maga is intézményesülhet. 1988-ban a Magyar Nemzeti Galéria főosztályvezetője lesz, innen azonban jó ideig nem lép tovább: a bécsi Modern Művészeti Múzeum vezetésére nem őt, hanem Hegyi Lórándot választják, s a Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak az intézmény lépcsőjére írt követelése – amellyel Jovánovics és Birkás mellett Bekét kívánták katedrához juttatni – sem hoz mélyreható változásokat; a Beke által javasolt interdiszciplináris tanszék valójában nem alakulhat meg. Jelentős, de vitatott kiállítást állít össze a hatvanas évekről, részt vesz egy új művészeti vásár kialakításában, amely azonban nem számol a piac realitásaival. Miután 1995-ben a Műcsarnok főigazgatója lesz, számos fontos kiállítás fűződik nevéhez és intézményéhez, de programjának sarokpontja, a magyar neoavantgárd kárpótlása már idejétmúltnak tűnik.

Nyitott maradt minden irányban; amikor 2000-ben műcsarnoki tevékenységéről kritikus interjút készítettem vele, azt mondta: „hiszek a szomszéd országokkal folytatandó művészeti kommunikációban, de még a posztmodern nyújtotta új elméletekben is”. A kétezres évektől – bár az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatójaként, nemzetközi bizottságok tagjaként vagy egyetemi oktatóként továbbra is kulcspozíciókat töltött be az intézményrendszerben – egyre inkább úgy tűnt, hogy a professzionális dilettáns szerepébe bújik. Egy olyan világban, ahol a művészet, amely „korábban ígéretesebb irányba tartott”, már évtizedekkel azelőtt elvesztette korábbi szilárdabb körvonalait, és átadta helyét az „antiművészetnek”, a művészettörténész sem tehet mást, mint hogy felveszi a jámbor „anti-művészettörténész” pozícióját. Bekétől vártuk a hatvanas-hetvenes évek tudományos-történeti feldolgozását, de az Erdély-monográfia sohasem született meg, s hosszan tervezgetett visszatekintő beszélgetésünk is elmaradt. De a történeteit, amelyekben élt, elmondta, miközben, ha lehet ilyet mondani, a létezése is esszészerűvé vált.

A biztos pontot ekkor már régóta a hit jelentette számára, s a művészetet mint létmódot kívánta átadni hallgatóinak. Sokakat megragadott, sokan elfordultak tőle, de annyi bizonyos, hogy a magyar képzőművészet hatvanas évek végétől napjainkig tartó történetét sem Beke László szerepei, sem szemléletmódja nélkül nem lehet majd továbbadni.

(Fotó: Sugár János)