1981 végétől 1992 elejéig laktam vele a kaposvári Dimitrov utcai családi házban, amely színészháznak volt kinevezve, a végén már csak mi ketten laktunk benne. Évekig jártam vissza a házba tanácsért és lelkifröccsért, közben Dimitrov magyar neve Tallián Gyula lett; meccset néztünk, várost építettünk és ittunk. Kivételezett voltommal tisztában voltam. Kevés embert engedett ennyire közel magához. Egy nagy, nyilvános veszekedés után hívott dramaturgnak, talán nem is hasznos munkatársnak, hanem hogy egy tehetséges ember ne a riválisnál vagy az ellenfélnél ténykedjen az ellenőrzése nélkül.

Nagy kalandokban vehettem részt itthon és a vendégjátékokon; a belgrádi BITEF, Nancy, a moszkvai vendégjáték feledhetetlen élménye mindazoknak, akik akkor Európa egyik legjobb társulatába tartozhattak. Közvetlen közelről láttam, hogyan vezet színházat egy rátermett ember, a született galeri-vezér, aki nem letöri a lázadást, akkor már késő, hanem csírájában elfojtja, mert idejében megszimatolja. Csalhatatlanul felismerte a színészi és rendezői tehetséget, és a legkínzóbb döntéseket is meghozta. Amikor a színház létét fenyegette a politika, szeretett és becsült emberét is kirúgta, mihelyst pedig lehetett, azonnal visszahívta. A zseniális színészt is elküldte, ha azt érezte, hogy óriási egójával szétverné a színházat. A legnagyobb rendezői tehetségeket hívta meg, és soha nem adta jelét, hogy féltékeny lenne a sikerükre. Közege és közössége volt a színház, amelyet szolgált, és amelynek a szolgálatát megkövetelte, és nem tűrte, hogy a közösséget bárki veszélyeztesse.

Minden előadást hihetetlenül mélyen elemzett, a megnézésnek nevezett vasárnapi vagy hétfői főpróbák utáni, hajnalig tartó megbeszéléseken éveken át ámulva hallgattam, és sajnáltam, hogy semmi nem marad belőle írásban; igaz, ami ott elhangzott, nem kerülhetett az igazgatói szobán kívül. Nemigen akadt valamire való irodalmi mű, amelyet ne olvasott volna, járatos volt a történettudományban és a filozófiában. Energikus korszakában adatott megismernem: igazgatott, filmstúdiót vezetett, tanított, új egyetemi szakot alapított, rektor volt és vendégrendezett. Kérte, segítsem Tbilisziben és Belgrádban egy-egy hétig; tolmácsaként azt tapasztaltam, hogy előbb tudta, mit fog mondani a partner, mintsem az a maga nyelvén megfogalmazta.

Gyakran vitázott türelmetlenül és elfogultan; sokszor tulajdonított olyan nézetet a partnernek, amelytől az távol állt, mert vélelmezte róla, hogy kártékony típusba tartozik. Jogosan háborította fel viszont a sunyiság és a közhelyes gondolkodás. Az aljasságot nem tűrte, az illetőt az érdemei ellenére is kivágta. Amikor fafejű csinovnyikokkal kellett harcolnia a színház támogatásáért, az ő nyelvükön fogalmazott, tüneményesen alkalmazva a marxista szókincset, és a hülyéket, akik azt hitték, hogy ugyanazt gondolják, és az ő szekerüket tolja, zsebrevágta.

Gyűlölte a jobboldalinak mondott vacak hagyományt, és belülről utálta a reformmarxisták erkölcseit. Remélte, hogy a Szovjetunióban győz a glasznoszty, és boldog volt, amikor a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról. Világforradalomban, népben-nemzetben és esztétikumban gondolkozott egyszerre; hedonista volt és szerzetes, baloldali világpolgár, kecsegtető utópiában hívő lázadó realista.

Voltak mániái, amelyeknek nem tudott érvényt szerezni, és voltak sikeres ötletei, például hogy Ács János rendezze meg a Marat-t. Szerződtetései szinte mindig igazolták; akikben megbízott, azok tehetségesnek is bizonyultak – volt, aki csak jó évtizeddel később. Optimista volt és rosszhiszemű. ’68-ban, a pályája elején a Nemzeti Színházban rendezett egy kitűnő Tartuffe-öt, utána aztán labdába se rúghatott; korán megtanulta, mitől döglik a magyar színház.

Hajlamos volt beleszeretni tehetségekbe, és néhány év múlva kiszeretni belőlük. Aki e hullámzást kellő önfegyelemmel viselte, és kivárta, hogy a főnök lehiggadjon, élvezhette később hűsége és kitartása jutalmát; a hozzá hasonló vérmes alkatúak kutyául szenvedtek. Vezetőként megfontoltan működött, a belügynek jelentő ügynököket nem tette ki a társulatból, úgyis küldtek volna újakat; azokat a képességeiket használta, amelyek a színházra nézve hasznosnak bizonyultak.

Tudott egy-két szóval segíteni a bajban; magánéleti válságom idején vetette oda mellékesen: „Nem számít, mert úgyis mi hozzuk létre a műveket, nem ők”. A tanítványai iránt apjukként rajongott, a sorsukat a végzésük után is egyengette. A középszert pontosan felismerte. Egy pesti vendégrendezése alkalmával egy ígéretesen induló színészről kérdezgettük Kaposvárott; kis tűnődés után azt felelte: „majdnem jó”. Az illető sztár lett, az évtizedek Babarczy meglátását igazolták. A próbákon megfeszült figyelemmel és egészen kicsit lemaradva artikulálta némán a színészek szövegét; nem előre mondta, mint a színész-rendezők; zseniális nézőnek és páratlanul tehetséges kritikusnak született.

Sokan vártuk Balzac utcai lakásában a NATO-népszavazás kimenetelét ’97 novemberében. A marxista filozófia mélységeinek ismerője, a leginkább plebejus műfaj szellemi arisztokratája boldog volt, hogy sok-sok évtizedre biztosítva van az alkotómunka minden feltétele, és a magyar színház végre révbe ért; be is adta a nagy gonddal előkészített pályázatot az Erzsébet téren épülő Nemzeti Színházra. Abból lett a Gödör.

Évezredek tapasztalatával mondogatta, hogy az egyszerre szóbeli, képi és testi közlésmód az összes többinél hatékonyabb. A szocialistának nevezett cári cenzúrát át tudta verni, a bunkósággal párosult pénz hatalmán az ő ravaszsága sem fogott. Azzal vigasztalta magát: „Amit mi szerettünk, annak vége, de színház mindig lesz, olyan, amilyen”.

Nagyon nagy embert gyászolok.

(Fotó: Stekovics Gáspár, Wikipédia)