Kalász Márton a Baranya megyei Sombereken született Krisztmann Márton néven 1934-ben. Tízéves koráig németül beszélt. A pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában érettségizett 1952-ben, 1953-tól publikált verseket immár Kalász Márton néven. A német kultúrához egész pályafutása során erős szálak fűzték: többek között Novalis, Günter Grass és Michael Ende műveit fordította magyarra, a hetvenes évek elején négy évig a berlini Magyar Kultúra Háza munkatársaként tevékenykedett, 1991–1994 között a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója volt.

1988-tól 1991-ig a Vörösmarty Társaság, 2001 és 2007 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztjét töltötte be. Emellett több kiadóval és folyóirattal is aktív kapcsolatot ápolt: a hatvanas években szerkesztőként dolgozott az Európa Kiadónál, 1970-től tizenöt éven át az Új Írás munkatársa volt. 1986-tól a Vigilia főmunkatársa és szerkesztőbizottsági tagja, 1987 januárjától a Jelenkor szerkesztőbizottságának tagja, mindkét lapnál 1991-ig találkozunk a nevével a kolofonban. 1995-től csaknem két évtizeden át oktatott a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol komoly szerepet vállalt a germanisztika szak elindításában. 2011-től haláláig a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt.

Életében közel harminc verseskönyve, öt prózakötete és egy értekezéseket tartalmazó gyűjteménye jelent meg. Több művét adták ki német nyelven, és két magyar nyelvű monográfia is olvasható munkásságáról (Kelemen Lajos, illetve Bartusz-Dobosi László tollából). 1971-ben és 1987-ben József Attila-díjban részesült, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét vehette át, 2013-ban Kossuth-díjat kapott, 2016-ban a Nemzet Művészévé választották.

87. születésnapján jelenkoros közléseinek összegzésével és lapunkban megjelent versével köszöntöttük Kalász Mártont, most szintén egy Jelenkor-beli versével búcsúzunk tőle, az 1983. februári számot nyitó Utazással.

Utazás

bennem téblábol a harangszó
nem tudja: otthoni-e, karácsonyi-e
bennem, függőleges vonat, a hó
várakozik; nem tudja: meginduljon-e
lelkeim, ti a vonat ablakán
nézelődtök ki riadtan, hó-ablakon
fülelitek a duhogást: vajon
elöl-e még a vonaton a mozdony

bennünk motozik a nagy utazás
téblábol a harangszó, duhog függőlegesen
a megvárakoztatott hó, a be-
kanyargó szférikus fagyok a földből
robognák kivilágítva céljuk felé
teljesen zajtalan a suhogás
nem ütközik, várakozásunkon csörömpöl
rémülten a bejelentetlen tolatás

hó, mellékvágányon leragadó
gyűrűz nélkülünk, éjfélre, harangszó
nincs mért fülelni: szentestei-e
itthoni-e; enyhület sötétjén át hó csigáz
sok megvárakoztatáson túli idő
s robognak az expressz fagyok
zajtalan, jól kivilágítva, fölfelé
szárnyukat húzva a szárnyvonalak
döcögnek le: egy nyíló föld felé

(Fotó: Belicza László)