Hetesi István írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

Hetesi István, a Pécsi Tudományegyetem egykori Orosz, később Klasszikus Irodalomtörténeti Tanszékének tanára, a 19. századi orosz irodalom neves kutatója december 15-én ünnepli 80. születésnapját. Sajnos a járványhelyzet nem tette lehetővé a személyes találkozást, ezért mi, pécsi kollégái, barátai s egykori tanítványai arra gondoltunk, hogy egy különleges születésnapi köszöntővel tennénk ezt a napot emlékezetessé: néhány bekezdés erejéig felidézzük, hogy mit jelent számunkra kutatóként, emberként, tanárként. Boldog születésnapot kívánunk!

Pécs, 2021 decembere

Az összeállítás szerkesztői: Gilbert Edit, Tóth Orsolya, Pap Balázs

 

 

 

HETESI PISTÁNAK

A kilencvenes évek végén a kari könyvtár fénymásolójában várakozva egy beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülem. Valaki épp arról mesélt, hogy Hetesi tanár úr óráján a báli jelenetig jutottak el a Háború és békében, addig a pontig, amikor Andrej herceg felkéri Natasa Rosztovát. Mindez akár szokványos hallgatói beszámoló is lehetett volna, az óráról távol maradó számára egy rövid összefoglaló. És mégsem az volt. Mert ettől megkülönböztette az a különleges lelkesedés, izgatott várakozás, amellyel a hallgató kimondta: a jövő órán folytatjuk! Ez a lelkesedés pedig nem csupán Tolsztojnak, Natasának és Andrej hercegnek szólt, hanem annak a tanárnak is, aki képes volt „elvarázsolni” a diákokat, visszaröpíteni őket a 19. századi Oroszországba. Ezért tudtak/tudtunk folyamatosan olvasni: nem a vizsgára, nem a szigorlatra és nem is feltétlenül azért, mert később hasznos lehet a tanári pályán. Talán megsejtve azt, amiről Turgenyev A küszöbön című regényét elemezve olyan gyönyörűen beszélt: két út van a Canal Grandén: az egyik boldog és vidám, a második baljós, kísérteties. Az orosz irodalom remekművei pedig – az ő közvetítésével – mindkettőhöz elég útravalót adtak.

Tóth Orsolya

 

 

OROSZ SZEMINÁRIUM AZ E/516-OS SZOBÁBAN

(Születésnapi üdvözlet Szegedre, a 80 éves Hetesi Istvánnak)

Nekem kiváló orosztanáraim voltak. Még a pécsi főiskolán Selymes Ferenc egy russzisztika-előadásán megszerettette velem Jeszenyin költészetét (pedig csak A kutya című verséről beszélt), a pesti egyetemen pedig Török Endre tárta fel előttem Tolsztoj páratlanul gazdag világának kapuját. De a legjobb orosztanárom mégis Hetesi István volt. Azzal kezdődött, hogy elolvastam Turgenyevről írt könyvét. Ez nagyon jó bevezetése volt kettőnk kapcsolatának. Ebből a könyvből tudom, hogy még a 19. században Druzsinyin azt írta: közülük, orosz irodalmárok közül Turgenyev úr mondhatja a legtöbb szót a józan romantikáról, a lélek zenéjéről, az emberi kapcsolatokról. Százötven évvel később pedig Hetesi észrevette, hogy a turgenyevi életmű vezérmotívuma a randevú, a találka, amely voltaképpen az emberi lélek próbaköve. Mert a találka egyúttal döntés, választás (vagy annak elmulasztása), és ha egy regényben szereplők találkoznak egymással, az író is mindig jelen van. Éppen ő festi a szereplők mögé a hangulatteli környezetrajzot, a turgenyevi „orkesztrovkát”. Mert a két szereplő és az író hármasához negyedikként legtöbbször csatlakozik a táj is. Ezt tanultam Hetesi István könyvéből.

A többit már közös irodánkban, a bölcsészkar E/516-os szobájában. Előadásaink között (én Bessenyei Györgyről, ő Puskinról), könyvtári böngészéseink vagy ebéd után, pihenésként mi mást is tehettünk volna: irodalomról beszélgettünk. Kölcsönös rajongásunk tárgyáról, neki szakma is, nekem kedvtelés: az orosz irodalomról. Például arról, hogy mennyire félreértik nálunk sokan a „felesleges ember” alakját, amikor a magyar dzsentrihez hasonlítják. Pista rámutatott, hogy ezek a hamleti természetű hősök nem eredendően tétlenek, csupán egy hozzájuk méltatlan világban zárják kulcsra a lelküket. A cselekvésképtelenség nem bűnük, hanem bajuk. Nem széltolók, mint Katánghy Menyhért, s nem is hóbortosak, mint Pongrácz gróf, inkább fekve maradnak az ágyukban a regény 80. lapjáig. Ezzel kapcsolatosan egyszer azt mondtam, hogy Goncsarov szereplői közül nekem az álmodozó Oblomov valójában szimpatikusabb, mint a tevékeny, életrevaló Stolz, jóllehet tudom, hogy ez utóbbié a jövő, sőt már a jelen is. De Oblomov mégiscsak nemesebb anyagból van. Ezt a gondolatomat Pista némi fejcsóválással fogadta, s Dobroljubov kritikáját ajánlotta figyelmembe. Amikor pedig az Apák és fiúkról beszélgettünk, azt találtam mondani, hogy Pável Kirszánov elfojtott szerelmének rajza fivérének szeretője, Fenyicska iránt nekem nagyobb olvasói élmény, mint a rideg Bazarov Ogyincova iránt táplált érzelmeinek heves megmutatkozása, akkor Pista azt ajánlotta, hogy okvetlenül lapozzam majd fel a regény utolsó két bekezdését. Megtettem. Most is előttem van a szöveg: a nihilistának mondott Bazarov sírjáról virágok néznek ránk „ártatlan szemükkel”, a sírhalomra madarak szállnak, „s énekelnek rajta hajnalhasadáskor”. A Tanár úrnak igaza volt: Bazarov történetét innen kell képzeletben visszafelé olvasni.

Szerencse, ha az embernek jó orosztanárai vannak. Nagy szerencse. Mondok még egy személyes példát. Egyszer tegnap, vagyis mintegy negyedszázaddal ezelőtt tanári pályámnak különösen jó napja volt előadással meg egy kis fogadással, s mikor a szobánkba visszatértünk, azt találtam mondani: jó lenne az időt megállítani, s bárcsak a szobánkban is minden maradna úgy, ahogyan most van. Persze, nem gondoltam komolyan. El is felejtettem. Másnap három napra elutaztam, s amikor visszatérvén beléptem a szobába, furcsa érzés fogott el. Az asztalon még ott fekszik a feldőlt palack, a könyvek kinyitva hevernek, ahogy hagytam, a szőnyegen a leesett kávéskanál. Pistára néztem. „Hát tudod – mondta –, tiszteletben tartottam a kívánságodat.” És akkor arra gondoltam, sok Turgenyevet, Goncsarovot és Tolsztojt kell elolvasni ahhoz, hogy valaki a baráti gesztust ilyen finom iróniába tudja csomagolni.

Kedves Pista, Isten éltessen!

Utóirat. Jut eszembe, meg kellene beszélnünk A vak muzsikust és a Matrjona házát. És még annyi mindent.

Nagy Imre

 

 

KÖZÖS HŐSÜNK

Elmondok egy példázatot arról, milyen rejtekutakon segítik olykor egymást a humán tudományok művelői. A 2004-ben kiadott „Hamlet mi vagyunk” című Hetesi István szerkesztette tanulmánykötetet inkább laza együttműködés készítette elő, mint fegyelmezett együttes munka – a szerkesztő, mint a jó vezetők általában, megbízott a munkatársaiban. Én mindenesetre kellő előképzettség nélkül kerültem Hetesi csapatába: a 19. század második felének magyar Hamlet-recepcióját kellett volna áttekintenem, s nyugodtan mondhatom, hogy a munka kezdetekor a témáról szinte semmit sem tudtam; a megírásakor többet, de nem eleget. Még most, ennyi év után is fölkészületlen volnék a feladatra. Az írásom ennek megfelelően öszvér jellegű lett: lábjegyzetekkel ellátott esszé. A kötetet, úgy 2000 táján, előadás-sorozat előzte meg (hallgatóknak meghirdetett rendes kurzus). Azokban a hetekben, amikor az előadásomon kellett volna töprengenem, megakadt a szemem az egyik élelmiszerboltban a HAM-LET nevű csomagolt abonett-kenyéren. (Vajon létezik-e még?) Vásároltam egy csomaggal, s azt terveztem, az előadásom kezdetén kiteszem majd a katedrára, jól látható feliratát a hallgatóság felé fordítva, ráhelyezem a tenyerem, mint közös hősünk a koponyára, s elkezdem az ismert monológot. Arra emlékszem, mit terveztem; de arra már nem, így tettem-e. Mindenesetre az abonett-kenyér ébresztett rá, hogy mi érdekel engem a Hamlet-témában (s rajta keresztül az irodalom kutatásában): hogy milyen sokféle módon használják fel az emberek az irodalmat. Hogy az olvasáson túl még nagyon sok más formája is van a társadalmi használatának, s azok is az irodalomtörténészi munka tárgyaivá lehetnek. Noha csak sok év múlva írtam tanulmányt a használattörténetről, az érdeklődésem ott kezdődött az élelmiszerboltban – Hamletnek, végső soron tehát Hetesi Istvánnak köszönhetően.

Takáts József

 

 

HÁLÁM JELÉÜL

Szeretettel köszöntöm Tanár urat a születésnapján! Ajándékba a hálámat adhatom, és a Dosztojevszkij és az orosz irodalom iránt megmaradt rajongásomat, melyet nagy részben Tanár úrnak köszönhetek. Egyetemi éveim egyik legemlékezetesebb kurzusa volt a Bűn és bűnhődést és a Karamazovokat taglaló szeminárium, ahol kezdő egyetemistaként az járt a fejemben, vajon mit fogunk kezdeni egyetlen regénnyel egy fél szemeszteren át. Nem kellett sok idő, hogy azt kívánjam, bárcsak ne érne véget a Hetesi–Dosztojevszkij félév. Majd jöttek még kurzusok, Turgenyev, Anna Karenina és mások, vizsgák és szigorlatok, ahol Tanár úr foglalt helyet az asztal másik felén, és én mindig nagyon tudtam örülni ennek. Ma is látom, ahogy besétál a terembe, mosolyog, kérdez, bízik bennem és a felkészültségemben. Nyugodt, kedves lényét őrzöm, mint ahogy az órai jegyzeteimet is. Nyári tetőfelújításunkkor a kezembe akadtak; ott, ahogy voltam, egy gerendának támasztva a hátamat újraolvastam a lapokat, és önkéntelenül az jutott eszembe, hogy bárcsak beszélgethetnénk bizonyos felvetésekről újra, szigorlati drukk és zöldfülűség nélkül. Őszinte szívvel kívánok még sok baráti és szakmai beszélgetést. Tisztelettel és hálával: volt tanítványa,

Vértesi-Molnár Annamária

 

 

MŰVEK, KAPCSOLÓDÁSOK

Tavaszi vizek, Apák és fiúk. Meghatározó olvasmányaim a kilencvenes évek első felében, az egyetemen és közvetlenül utána. Tucatnyi könyvet is olvastam egyszerre, mohón és türelmetlenül; de Turgenyev azok közé tartozott, akik le tudtak lassítani, meg tudtak állítani. Ahogyan Dosztojevszkij is, aki az Ördögökben oly kegyetlen karikatúrát rajzol Turgenyevről. Emlékszem, hogy ezt a könyvet egy szelíd fényű kertben forgattam, el-eltűnődve: most akkor melyiküket is kellene választanom? Nem akartam egyik nagy orosz írót sem előnyben részesíteni a másikkal szemben; a szívbemarkoló lélekbúvár éppúgy lenyűgözött, mint az européer-racionális hangulatember. Arra is emlékszem, hogy A félkegyelműt a régi belvárosi strand előtti, magaslati terasz-sörözőben olvastam. Váratlanul vagy féltucat barátom rontott ki a fürdő ajtaján, vidáman és csuromvizesen; máris volt kivel beszélgetnem Miskin hercegről. Harmadéves lehettem ekkor, gondolom. Onnan gondolom, hogy abban az évben bizony sok-sok világirodalmi remeket kellett elolvasnom a nagyszerű tizenkilencedik századból, és talán az oroszok hatottak rám a leginkább. No persze volt egy árnyoldala is a dolognak, hogy tudniillik vizsgáznom is kellett mindezekből, szigorlatoznom, Hetesi tanár úrnál. De aztán kiderült, a szigorlaton csak az írásbeli volt szigorú, a szóbeli sokkal kellemesebben alakult. Valódi beszélgetésként, amelyre a tanár úr mindig szívesen vállalkozott. A beszélgetés kollégaként folytatódott azután, éveken át, hol hosszabban, hol rövidebben, de mindvégig kellemesen. Hetesi István nyugodt hangja, okos figyelme, kiegyensúlyozott tanári és tudósi habitusa nem is engedte volna ezt másképpen.

Bár hosszú évek óta nem találkoztunk, a tanár úr jelen van a pécsi egyetemi irodámban. Kiváló Bahtyin-fordításait ma is gyakran forgatom (Dosztojevszkijjel a középpontban), Művek, kapcsolódások című kötete pedig évek óta itt áll az asztalomon (Puskinnal és Turgenyevvel a középpontban), meg-megszólítva. Szóval, a társalgás nem szakadt félbe; még most is tart, bár csöndesebben.

Mekis D. János

 

 

„HETESI TANÁR ÚR”

Úgy hozta a sors, hogy annak idején nem jártam egyetlen órájára sem. Ez leginkább időbeosztási és adminisztratív okoknak köszönhető (kétszakos voltam, így az órarendemet eléggé meghatározták a szabad időpontok), így hát először szigorlaton találkoztunk. A francia realistákat húztam, szerencsére Balzacból és Flaubert-ből viszonylag frissek voltak az élményeim, Stendhaltól a Vörös és feketét régebben, de A pármai kolostort valamelyik egyetemi nyári szünetben olvastam – meg persze a szakirodalom mellé kértem órai jegyzeteket évfolyamtársaimtól. Tudtam ugyanis, hogy az előadásain nagyon alaposan áttekintette a korszakot, a szerzőket és a fontosabb műveket, így aki Hetesi-jegyzetekből tanult, azt nem érhette meglepetés. Szerencsére meglepetés legfeljebb annyiban ért, hogy milyen jót lehet beszélgetni egy vizsgán a tanárral, mennyire jó érzés, ha az embernek egy ilyen helyzetben is kíváncsiak a véleményére, és milyen jó az, ha a tanár ebben a szituációban is partnerként kezeli a diákot.

Aztán doktorandusz koromban ő volt az egyik első, aki felajánlotta, hogy tegeződjünk, hiszen most már kollégák vagyunk. Érdekelte, hogy mivel foglalkozom, ekkor is partnerként kezelt.

Legkedvesebb történetem azonban a feleségemtől származik. Ő mesélte, hogy amikor néhány évfolyamtársával (pontosabban évfolyamtársnőjével – ennek lesz jelentősége) a terem előtt várták, hogy megérkezzen az órára, „Hetesi tanár úr” megjött, kinyitotta az ajtót. A hallgatók (hallgatónők) előre akarták engedni, mondván, ő a tanár, az idősebb, a tekintély. Ám „Hetesi tanár úr” félreállt, és azt mondta: „Persze, persze, jár a hódolat a kornak, de az igazi hódolat a szépségnek jár!” – és előreengedte őket.

Nyilván nekem nem lehetnek ilyen történeteim, de ugyanezt a kedvességet és jó értelemben vett úriemberi mentalitást én is mindig éreztem benne.

Isten éltesse, isten éltessen, Hetesi tanár úr!

Kisantal Tamás

 

 

SZAJNA-PARTI „DATCHA”

Hetesi István kutatói pályája szorosan összefonódott a Turgenyev-életművel. Az én tanári pályám az övével éppen 30 évvel ezelőtt a Pécsi Tudományegyetemen. Régóta nem vagyunk kertvárosi szomszédok, és nem lakjuk tanszéki szomszédszobáinkat sem. Baráti ragaszkodásunk és egymás iránti megbecsülésünk azonban nem változott, már nem is fog. E kettős, hármas kapcsolathálóban azonban jó régen felmerült egy meglepetésszerű elem. Bougival, az Ȋle-de-France Szajna menti városkája. Az előttem mindaddig ismeretlen név kimondására István rávágta, jártam ott, Ivan Turgenyev dácsájában. E ponton szövődnek bele a nevek és helynevek saját családtörténetembe. István barátomé, aki megelőzött ott, ahova lassan másfél évtized óta járok gyerekeimhez. A „Datcha d’Ivan Tourguéniev” az orosz író utolsó lakhelye, a franciák által kiemelt fontosságú múzeum, amire lépten-nyomon táblák figyelmeztetnek, engem viszont mindig Istvánra emlékeztetnek. Maupassant, Georges Sand, Dumas, Maeterlinck, Chopin, Zola, Sisley, Manet, Henry James már a múlt században emlékhellyé tették Turgenyev dácsáját és Bizet, Claude Monet, Renoir Bougivalját. 21. századi látogatókként Tolnai Ottóval is jártunk ott. Említettem neki, hogy a kertben ülő és a látogatókat fogadó idős úr és hölgy szerintem itt élő oroszok. A közvetlen beszélgetésben felmerült, hogy magyarok vagyunk, egyikünk Palicsról, a másik Pécsről jött, mire az úr (Alexandre Zviguilsky, a bougivali Turgenyev-múzeum alapítója), feltételezésemet megerősítve, rögtön jelezte, hogy kiváló kollégája a pécsi Turgenyev-szakértő. Bezárult a kör, kimondtam, ez csak Hetesi István lehet.

Isten éltessen sokáig jó egészségben, drága István barátom!

Thomka Beáta

 

 

ZÖKKENŐ IDŐ

„Kizökkent az idő”, „az Örök-Egy megnyilatkozása” vagy épp a „poveszty”… – fogalmak és érzések sokasága cikázik bennem, amikor Hetesi Istvánra gondolok.

Hetesi István tanár úr ma is az egykori Janus Pannonius, majd a Pécsi Tudományegyetem Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén az 1990-es években oktató nagy „doyenek” egyike a szememben. Hetesi István, Nagy Imre és a sajnálatos módon már majd egy évtizede elhunyt Rohonyi Zoltán lenyűgöző tudású tudósok, rétorok, csupa nagybetűs TANÁR URAK voltak. Hetesi Istvánt mindenkor – már a megjelenése révén is – tiszteletet érdemlő, ám mindenkivel tiszteletteljes, udvariasan előzékeny volta, a bár látszólag kicsit távolságtartó, de valójában huncut mosolyú, csupa emberség, csupa alázatosság személyisége, a már hallgatóként felismert végtelen szerénysége, megnyugtatóan békés jelenléte határozta meg számomra. Igaz, hogy a tanár/diák, mester és tanítványa kapcsolaton túl soha nem kerültünk egymással igazán szoros baráti kapcsolatba, talán a nagy korkülönbség miatt, talán a kölcsönös tisztelet okán, de akarva-akaratlan, annak ellenére, hogy tudományos szárnypróbálgatásaim, érdeklődésem és diskurzusaim látszólag inkább másokhoz, a magyar, illetve a német tudományos élet más jeles képviselőihez kötődtek, István elismerőn, dicsérőn, segítőn, támogatón ott volt mögöttem minden nagyobb kezdeti tudományos és szakmai mérföldkövemnél. A 3. évfolyamos magyar szakos hallgatóként teljesített, s nemcsak kötelező penzumként letudott, hanem mindvégig valamiféle belső örömként megélt, fontos felismerésekhez vezető, a másutt megszerzett elméleti tudás gyakorlati műhelyévé váló „XIX. századi orosz epika” vagy a „Turgenyev magyar követői” című összehasonlító irodalomtudományi szemináriumai hozadékaként született meg az Ivan Turgenyev és Theodor Fontane műveit a modern irodalomelmélet tükrében összevető szakdolgozatom magyar nyelvű változata. A többi között ennek a majd 100 oldalasra sikerült szövegnek és István biztatásának köszönhető, hogy ösztöndíjas doktoranduszként kezdhettem meg tanulmányaimat a PTE frissen alakult Irodalomtudományi Doktori Programjában. S bár Istvánnal a szó szoros értelmében vett valódi közös projektünk az előzőeken túl, illetve több például Helikon folyóiratbeli szakfordítási felkérés mellett csak az 1999–2002 között „Az »eminens« szöveg a recepcióban: »Hamlet mi vagyunk«” című, általa vezetett kutatócsoporton belüli munka volt, az ekkor született Goethe-tanulmányom gyakorlatilag fenekestül felforgatta, felülírta a doktori disszertációm addigi koncepcióját, s lett annak egyik alapkövévé.

„Kizökkent az idő.” A koronavírus okozta pandémia, a lockdownok idején elmondhatjuk, hogy az emberiség történetében talán soha ennél aktuálisabb időszaka nem volt az „aus den Fugen geraten” és az „Unverfügbarkeit” által fémjelzett kizökkentségnek. Hiszem, remélem – talán nem véletlen, hogy e soraimat advent első vasárnapján írom –, hogy a Te életedben, kedves Tanár Úr, drága István, s veled együtt mindannyiunkéban, e kizökkentség pozitív hozadékú lesz. Kívánom, hogy maradj velünk erőben, egészségben, szeretetben, s még nagyon sokáig ismerhessük fel önmagunkban mi, volt tanítványaid, kollégáid, tisztelőid, hogy valójában „mindannyian Hetesi köpönyegéből bújtunk elő”.

Sándorfi Edina

 

 

AZ ÖRÖK EUROPÉER

Ő maga a 19. századi orosz táj, Levitán festői lágy színeinek hullámzó élménye, természeti formáinak ecsetvonásai, Csajkovszkij romantikus hangjegyei, a pianissimókban rejlő nemes erő. Mint egy orosz regényfőhős – a cselekvőképtelen és felesleges ember, Rugyin ellentéte, vagy éppen a lehetőségek rugyini megtestesítője – úgy lép be az ajtón, fehér ingben, szálegyenes tartással, izgatott várakozás veszi körül. „’A’ pont vagyok az örökkévalóság néma, sötét tengerében” – Turgenyevet idézi, s ez az ’a’ pont mindeneken átható, fényként árasztja el a tantermet. A falak kitágulnak, az idő kinyílik, hol sötét éjszaka bolyongó hangfoszlányok, hol párizsi, londoni utcák macskaköves kopogásain repülünk tovább, és egy pillanatra – de csak egy leheletnyire – megérkezünk Lavreckij és Liza kerti padjára. Majd nyírfák, őszi lombok közül a hajnali fényben egy orosz férfi és egy nő alakja körvonalazódik, a férfi szavainak élessége, az elsápadt női arc, a megannyi kérdés visszahoz az itt és mostba.

Az itt és mostba, több évtizeddel később örök lenyomatként, hálával gondolva rá, könyvei ott voltak mindvégig délen, a sivatagban, északon a hideg porosz városkában, a tőle kapott tudásgyöngyszemek láthatatlanul a nyakamon, a hogyanok és miképpenek válaszaival gazdagabban váltam csiszolatlan tanítványából csiszoltabb tanítványává. „Állj! – s engedd, hogy halhatatlanságod osztályosa legyek, / hullasd a lelkembe örökkévalóságod visszaragyogó sugarát!”[1] Isten éltesse, Tanár úr!

Balikó Helga

 

 

MINTA ÉS VISZONYÍTÁSI PONT

(Hetesi tanár úr köszöntése)

1992 és 1997 között voltam hallgató a PTE Bölcsészettudományi Kar magyar–német szakán. Sok nagyon kiváló tanár óráin vehettem részt, de közülük is meghatározók voltak Hetesi István tanár úr kurzusai: egyrészt a 19. századi orosz irodalmat feldolgozók, másrészt azok, amelyek a komparatisztika felé fordították érdeklődésemet. Közelítési módokat, értelmezési kereteket, módszereket tanulhattam tőle, amelyekkel mind a magyar, mind az orosz, mind pedig a német irodalom alkotóit, műveit alaposabban megismerhettem.

Nemcsak mélyreható ismeretei, elemzésre és gondolkodásra késztető kérdései, hanem tanári személyisége, türelme, embersége is iránymutató volt számomra: a 19. századi orosz–német irodalom egy-egy művét összehasonlító diplomamunkám gondos, újabb és újabb szempontokat megmutató konzulense volt a Tanár Úr, azóta pedig középiskolai tanárként és hallgatókat segítő mentorként támaszkodhatom arra a mintára, amelyet az óráin megtapasztalhattam. A kurzusokon készített jegyzeteimet ma is őrzöm, az egyetemen eltöltött öt évet – neki köszönhetően is – legszebb emlékeim között tartom számon.

Születésnapja alkalmából gratulálok!

Őszinte és hálás köszönettel:

Kádár Edit

 

 

SZEGED–PÉCS.RU

Hetesi Istvánt azóta ismerem, hogy a pécsi egyetemre kerültem, a pécsi egyetemre pedig valamiképpen, áttételesen ő invitált és fogadott. Első utamon ide vele találkoztam, amikor irodalmárt keresett az új intézmény, az egyetemmé alakult pécsi tanárképző orosz tanszéke. A szegediekkel jóbaráti és kollegiális kapcsolatokat fenntartó pécsiek tőlük kértek frissen végzőst a JPTE immár egyetemi képzésére. Így lettem Pécsről indult szegediként újra pécsi, amely útvonalon István (eggyel több szakaszt bejárva) a Dunántúlról szegedi bölcsészként pécsi oktató, aki visszatér feleségével a nyugdíjazása körüli időszakban szegedi gyökereikhez.

Hetesi István főiskolai, majd egyetemi tanár a nagy pécsi átalakulás egyik emblematikus alakja, a klasszikus orosz irodalom kutatója és tanára, aki komparatistaként, a magyar és orosz irodalom összekötőjeként, a világirodalom avatott szakértőjeként pályája második felét már a PTE BTK irodalmi intézetében tölti. Lelkes beszámolókat hallani mindkét szakról származó volt tanítványaitól arról az átszellemült előadásmódról, amely sajátja, arról a plasztikus, érzékletes, finom eleganciával előadott tudásanyagról, melyben életre keltek a Turgenyev-, Csehov-, Tolsztoj- és Dosztojevszkij-hősnők és hősök. A klasszikus orosz irodalmon át, annak fókuszából rálátás nyílt Európára, fürdőhelyekre, fővárosokra, különféle udvarházakra s a magyar világra ugyancsak. István a tanteremből kilépve munkahelyi vezetőként, vezető oktatóként, kollégaként is megnyugtató jelenség volt. Emberséges, segítőkész, barátságos, mosolygós, nyíltszívű és támogató. Emlékezett a jeles napokra, ránk telefonált, foglalkozott az átmenetileg nehéz helyzetben levőkkel, a helyüket keresőkkel, az éppen Pécsre kerülőkkel. Nyitva állt az ajtaja mindannyiunk előtt. Figyelt a szakmai s a személyes történetekre, számítani lehetett rá, ha elakadtunk. Tapintata, derűje feledhetetlen.

Arra a vágyott igazságra is példa eddigi életútja, hogy a világ úgy néz vissza rád, ahogyan te arra. Törődött a kollégákkal, számon tartotta eredményeiket, gondjaikkal fordulhattak hozzá. Szegedi, debreceni, budapesti, pécsi s más városokban élő, dolgozó egykori munkatársai nem is feledkeznek meg róla. Gondoltak és gondolnak rá az ő évfordulóin. Tizenöt éve Pécsett szerveztünk neki nagyszabású meglepetés-könyvbemutatót, most önkéntes „futárok” köszöntik a mi nevünkben is 80. születésnapján.

István, élj egészségben és boldogul! Köszönteni szeretnénk még sok évig, s tudatni, hogy tisztelünk, szeretünk!

V. Gilbert Edit