Múltbetörések. „Apám sírköve egy szikla” ‒ ezzel a súlyos Grecsó Krisztián-mondattal indul a decemberi Jelenkor. A szám prózarovatában igen hangsúlyosan jelen van a sokszor elfeledett, önmagáról mégis elemi erővel hírt adó múlt. Grecsó nagyszabú elbeszélése, a Kubikusok egy Csongrád megyei faluban, két idősíkon játszódik: egyrészt ’46-ban, amikor egy kommunista agitátorrá kiképzett kubikus és napszámos a nagy szegénység közepette egyre fenyegetőbb megmozdulást szervez, másrészt a rendszerváltás idején, amikor végzős általános iskolások diákcsínye kezd elharapózni. A krimi, a lélektani, a naturalista és a történelmi próza jegyeit hordozó szövegben sokkoló erővel tör be a múlt a jelenbe. Patak Márta elbeszélésében látszólag a felejtés uralkodik. A narrátor csak évekkel később ébred rá arra, hogy amikor még az idősotthonban élő dédapját látogatta, az ott lakó egyik öregúr nem egyszerűen nyugdíjazott vasbolti raktáros volt, hanem élő történelem, akinek pályája az első világháborúban szerzett aranysarkantyús vitézségtől az ’56-os nemzetőrségig ível. Folytatódik Sándor Iván Szakadékjátszma című készülő regénye is, amelynek újabb fejezetében szintén váratlanul és rejtélyesen üti fel a fejét a múlt, amikor a szorongatott helyzetben lévő főszereplő, az adatelemzéssel foglalkozó informatikus kutató egy régiségboltban különös második világháborús újságlapokra lel. De a kritikarovatot is említhetjük: Nóvé Béla a nagybecskereki születésű ügyvéd és jogászprofesszor, Várady Tibor könyvsorozatának legújabb kötetét ismerteti, amely a családi perirat-hagyaték irodalmi feldolgozásával mutat be jogi‒mikrotörténelmi eseteket a bánáti német megszállás és a titói Jugoszlávia időszakából. A legnagyobb időbeli távlat Tatár György hatalmas léptékű esszéjében jelenik meg. A Svájcban élő vallásfilozófus a Héber Biblia nagy alakjaitól addig a márványszikláig jut el, amelyben a hagyomány szerint Michelangelo észrevette Dávid-szobrának alakját. „Attól a pillanattól fogva, hogy egy Michelangelo vette szemügyre a torz márványtömb hallgatag tömegét, az univerzum minden sötét kőmélyében pihenő hallgató alak reménykedni kezdhetett szabadulásában”, írja Tatár. „Márpedig ahol felvillan a remény még oly parányi fénye, ott a Pokol Tornácának természete rendül meg.”

Válni valakivé. A versrovat középpontjában elsősorban a személyesség áll. Peer Krisztián versei az önirónia, az önreflexió, az intertextualitás eszközei által vetnek számot az én vad élet- és szereplehetőségeivel. Poós Zoltán szelídebb, tűnődőbb hangvételű verse finom szembenézés a biztonságos létre leselkedő veszélyekkel, a saját és a másik élet törékenységével. Zalán Tibor szaggatott-zaklatott dikciójú szövegei egy alkoholmámoros költő-figura eksztatikus monológjait közvetítik. A legélesebb helyzetek, a személyiség legdurvább belső és külső konfliktusai a Jelenkorban először publikáló, 1999-es születésű Kupihár Rebeka verseiben jelennek meg. A mi leszel, ha nagy leszel című vers így kezdődik: „kérdezik naponta, / de hiába ismétlem egyre hangosabban a választ, / hogy fiú, fiú, fiú leszek. / kislányom, ne nevettess, / mondják, és nem nevetnek.” Kupihár verseiben nincs semmilyen direkt közéleti megnyilvánulás, de érzékenységük, érintettségük folytán tiszta és bátor megnyilatkozásként hatnak manapság, amikor a nemi identitás kérdéseit a politikai térben gyakran bántó érzéketlenséggel és manipulatívan tárgyalják. Mesterházi Mónika szép és játékos villanellát közöl. A költőnek idén csaknem másfél évtized elteltével jelent meg új verseskötete, amelyről Krupp József írt igen alapos kritikát a lapban, arra a konklúzióra jutva, hogy a Nem félek az egyik legfontosabb verseskötet ebben az évben.

Dubrovniktól Indiáig. Igazán egzotikus helyek is feltűnnek a decemberi számban ‒ az egzotikumként való megjelenítés igénye nélkül. Így van ez az olasz író, Mauro Covacich prózaesszéjében, aki a sokszínű Triesztről alkot eleven és lelkesítő portrét, mintegy arra buzdítva a város iránt érdeklődőt, hogy ne érje be a turistalátványosságokkal, hanem merüljön el a lüktető mindennapokban (a szöveget Szokács Kinga fordította). Nem messze, Dubrovnikban játszódik Orcsik Roland regényrészlete, amelyben nyelvek és kultúrák kavarognak. Az elbeszélő indiai szerelmével járja a várost, és indiai A. K. Ramanujan is, akit a huszadik századi angol nyelvű indiai irodalom egyik legjelentősebb szerzőjeként tartanak számon. Költészetével öt verse alapján kezdhetnek ismerkedni a Jelenkor olvasói, a fordító, Dezső Csaba jóvoltából, aki kommentárjában azt írja, Ramanujan „verseinek témája a test, a természet és a kultúra kapcsolata, az idő múlása, ritmusa és körforgása, az időbe vetettség, a történelemmé váló múlt és jelen”. Igazi különlegesség a számban a Laurin rózsakertje, egy ismeretlen középkori német szerző elbeszélő költeménye, amely ‒ mint a fordító, Márton László bevezetőjéből tudható ‒ a Nibelung-énekkel nagyjából egy időben keletkezhetett, és több szálon is kapcsolódik a híres műhöz. Laurin egy törpekirály, akinek bűvös rózsakertje van, és csapdába csalja Dietrichet, Verona fejedelmét és annak lovagjait. Sodró elbeszélés, bájos verselés, költői lelemények várják a költemény olvasóját.

Tanulmányok Molnár Ferencről, kritikák. Két értekező szöveg is foglalkozik Molnár Ferenccel. Kosztolánczy Tibor a szerző legismertebb művét, A Pál utcai fiúkat értelmezi, a regény kevéssé szembetűnő mozzanatait vizsgálva: a szellemes tanulmány a humor és az irónia jelenléte mellett azt elemzi, a kamaszok világa hogyan mutat görbe tükröt a felnőtt társadalomnak. Reichert Gábor értekezése az író jóval későbbi, már az amerikai emigrációban született szövegét tárgyalja. Molnár az Útitárs a száműzetésben című könyvében titkárának, Bartha Wandának állít emléket ‒ Reichert pedig egyrészt a Bartha köré szőtt legendákat vonja kétségbe, másrészt azt vizsgálja, a titkár hogyan jelenik meg mintegy irodalmi alakként a műben.

A számban olvasható még nem említett kritikák közös vonása, hogy széles összefüggésben veszik szemügyre a recenzált könyveket. Bazsányi Sándor sziporkázó írása például úgy számol be kétségeiről Pilinszky János Önéletrajzaim című, regénytöredékeket és regényelméleti vázlatokat tartalmazó kötetéről, hogy közben ecseteli többek között saját szenvedélyes középiskolai Pilinszky-olvasását, a Kádár-korszak sivárságát transzcendálni igyekvő szellemi törekvéseket, Hamvas és Lukács regényelméletét. Fenyő Dániel a fiatal erdélyi költők versantológiáját, a címtelen földet mérlegre téve az erdélyiség és a metamodern mint irányzat vagy korszak kérdéseit is taglalja. Harasztos Ágnes a posztmodern brit regények Közép- és Kelet-Európáról alkotott reprezentációival foglalkozik irodalomtörténészként, és e tudását kamatoztatja Kazuo Ishiguro kafkai ihletésű, abszurd Közép-Európa-regényéről, a Vigasztalanokról írt recenziójában.

Bertók László. A Jelenkor hűséges olvasói korábban megszokhatták, hogy a decemberi számban találhatnak friss verset Bertók Lászlótól, aki az év utolsó hónapjában, 6-án ünnepelte a születésnapját. Tavalyi halála után most ezen a napon a pécsi Kodály Központban első alkalommal adták át a Bertók László Költészeti Díjat, amelyet Parti Nagy Lajos vehetett át. Az esten elhangzott Balogh Máté Hangyák indulója című kantátája, amelyet a zeneszerző Bertók szövegei alapján írt narrátorra, szoprán szólóra, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra. A mű szövegkönyve a decemberi lapszámban olvasható, mellette Lázár Balázs emlékverse kapott helyet. December a Jelenkor szerkesztői számára most már végleg összefonódik Bertók László emlékével, a kedves Olvasó pedig fogadja e számot amolyan decemberi rózsakertként: ám csakis az elbűvölés, nem a csapdába csalás szándékával készült.