Egyetemistaként, az akkori Janus Pannonius Tudományegyetem magyar‒esztétika szakos hallgatójaként léptem be a Jelenkor régi szerkesztőségének Széchenyi tér 17. szám alatti, metszett üvegű ajtaján, amit egy kis fémharang élénk csilingelése jelzett a bentieknek. Mint valószínűleg a többi első látogató, aki hasonlóan nagy zajt csapott, megilletődötten néztem körül a hatalmas, oszlopokkal ékes központi helyiségben. Hamarosan két fiatal férfi elegyedett szóba velem. Az egyikük, a szemmel láthatóan idősebb, loboncos hajat és méretes szakállt viselt, a fiatalabbnak nála is hosszabb haja volt, és szinte lányos vonásai. Az előbbi Csordás Gáborként, az utóbbi Csuhai Istvánként mutatkozott be. ‘87‒’88 táján voltunk, a „közművelődési” vagy „esztétikai” gyakorlat helyszínéül választottam a szerkesztőséget, amire a Bécsy Tamás által alapított képzés lehetőséget biztosított. Olvasnivalókat adtak, néhányszor visszamentem megvitatni a tanulságokat. Gábor erősebben, István szelídebben nyesegette az ifjúkori szellemi vadhajtásokat, itt-ott átgondolásra késztetve akkori, olykor ismerethiányra alapozott határozott véleményemet.

A szegedi egyetem angol‒magyar szakának elvégzése után került Pécsre Csuhai István, aki előbb a megyei könyvtárban töltött el néhány nehéz hónapot, majd Szederkényi Ervin főszerkesztő hívására lépett be a Jelenkor szerkesztőségébe ‘87 elején. Bár Szegeden Takáts Józseffel és más társaival komoly egyetemi lapot szerkesztettek, a Harmadkort, a szerkesztői munka csínját-bínját elmondása szerint Csordástól tanulta, akitől 1991-ben vette át a lap vezetését.

Én aztán az említett előjátékot követően, az egyetem elvégzése után két évvel, 1992-ben lettem a Jelenkor szerkesztőségének tagja, ekkor a lapot már István vezette, Gábor az újonnan létrehozott kiadóval küzdött. A lapnak a frissen megváltozott körülmények közti életben tartása súlyos feladatot jelentett, hiszen egyebek mellett összeomlott a könyvkiadás és -terjesztés addigi rendszere, ahogy a Jelenkor korábbi támogatási automatizmusa is megszűnt. A főszerkesztői munka szakmai részét kedvvel, érzékkel, ötletesen, a nüanszokra is figyelve végezte, míg a temérdek adminisztratív munka – „feliratok”, kérelmek, beszámolók termelése – láthatóan nyomasztotta. Ilyenkor néha félig tréfásan megjegyezte: az én gyémánt agyamat erre pazarolom…

Mégis, ha visszatekintek, más jut eszembe. Például az, hogy a kilencvenes években sokat utaztunk Pista élemedett Skodájával, ami néha irtóztató robbanásokat hallatott menet közben. Amikor először éltem át, valóban azt hittem, itt a vég. Ő kaján mosollyal nyugtázta rémületemet, és mondott valamit a benzinpumpa vagy valami hasonló alkatrész elégtelen működéséről. Minden hónap végén a budapesti Írók Boltjában tartottunk szerkesztőségi fogadóórát, ahova rendszeresen ellátogattak a fiatalabb-idősebb literátornemzedékek jeles tagjai Balassa Pétertől Parti Nagy Lajoson át Garaczi Lászlóig, Kukorelly Endréig és a még fiatalabbakig ‒ és persze a kezdők vagy a kezdeteknél elbukók. Nyaranta Tatára jártunk a fiatal írók József Attila Körének táborába, de együtt találtuk ki és szerveztük Takáts Józseffel a kilencvenes években jó pár éven át a JAK tanulmányi napjait Pécsen. Pista csupán öt évvel volt idősebb, de az irodalmi szerkesztői ismereteiből bőven és szívesen adott át nekem, akinek annyi előzetes tapasztalatom volt, hogy a bölcsészkar elvégzése után hetilapoknál dolgoztam két évet. Néha csak mosolyogva, néha harsány nevetéssel kísérte naivitásom megnyilvánulásait, amit nem bántam, őszinte és szoros viszonyunkban ez természetes volt.

Korábban Határ Győzőről, Esterházyról, Tolnai Ottóról jelentek meg írásai, aztán közös esszékötete látott napvilágot 1991-ben Hévizi Ottóval, a Szilénosz-gyakorlatok, amelyben egyebek mellett a komolyzene kedvelőjeként az operáról is írt. Amihez – Nietzschéhez hasonlóan – ellentmondásos volt a viszonya. A látvány, a színházi játék valószínűtlensége irritálta, az ideális operahallgatási helynek az előcsarnokot tartotta, ahonnan nem látni tokát, loknit vagy ragasztott bajuszt. Ugyanebben az évben jelent meg kötetként Csorba Győzővel készített életút-interjúja A város oldalában címmel, ami nélkülözhetetlen olvasmány a Pécs huszadik századi kultúrája iránt érdeklődők számára. Ám az írás a főszerkesztői munka mellett bajos dolog, ezt követően kevesebb energiája volt publikálni. Azért a lap harmincötödik évfordulójára vaskos magyar és német kétnyelvű antológiát állított össze, amely főként a nyolcvanas évekbeli szerzőin át adott képet a Jelenkorról. Kemény munkás évek után a laptól ‘99 szeptemberében búcsút vett, s elkezdődött egyéves felszabadító londoni tartózkodása. Szülővárosába, Pestre tért vissza, ahol az Élet és Irodalom versrovatának felelőseként kezdett dolgozni. A rendszeres kritikaírás mellett egyre inkább kibontakozott angol nyelvű műfordítói tevékenysége is.

„Utólag úgy látom, hogy az általam jegyzett Jelenkor még a késői, legfüggetlenebb szakaszában is sokkal jobban hasonlított a Csordás-féle Jelenkorra, mint a Szederkényi-félére, és egyáltalán nem kötődött ahhoz, amit Tüskés Tibor szerkesztett a hatvanas évek elején, miközben persze a négyféle Jelenkornak (és persze a mostani, már utánam következő ötödiknek is) együtt mégiscsak megvan a maga közössége. Vagy legalábbis szeretném remélni, hogy megvan” – írta a lap ötvenedik évfordulós számában megjelent Búcsú és megérkezés című szövegében. Én biztos vagyok abban, hogy ez a kontinuitás létezik, még ha nehezen megragadhatóan is. (Miközben felrémlik, hogy a kilencvenes évek közepén a „posztmodern boszorkánykonyhájaként” riogatta az olvasóit a Jelenkorral egy konzervatívnak mondott orgánum, amit harsány röhögéssel nyugtáztunk.) Ugyanitt fogalmazza meg összetett viszonyát a laphoz, ahol irodalmi felnőtté válása zajlott: „…véglegesen hátat fordítottam valaminek, és elváltam valamitől, aminek legtöbb részletére szívesen emlékezem, de amire soha azóta, egyetlen pillanatig sem gondoltam visszavágyó nosztalgiával.”

Mindezekkel együtt sem volt kétséges számomra, hogy őt kérjem meg az emlékezésre Makay Ida vagy Pálinkás György halálakor. Ida férfiaknak szóló dicsérete, a „jó macska vagy”, bármit jelentsen is, úgy éreztem, Pistára jobban illik. Az a bő évtized, amit fiatalon Pécsett eltöltött, és a Jelenkornak áldozott, nem múlt el. Tudom, ott van benne, és bennem meg azokban, akik még élnek, emlékeznek. Ezekből a személyes, baráti és egyben szakmai viszonyokból ered, hogy Bertók László egyik kései kötetéről vagy legutóbb Parti Nagy könyvéről is ő írt a Jelenkorba. A Pécsen egykor létrejött kapcsolatok hálózata még élő és ma már elhalt emberekkel, tudása a város kultúrájáról el nem szakítható szálakkal kötik a városhoz, ahogy bő húsz éve történt távozása ellenére is kitörölhetetlen része az itteni irodalmi emlékezetnek.

Ahogy én láttam, Pista egyik oldala a jó társaságban, barátaival közvetlen, történeteket és vicceket mesélő vidám karakter, a másik csöndes, magában őrlődő. Harsányságtól, magamutogatástól mentes szellemi autonómiájának, sokoldalú érzékenységének legkésőbbi, bár már vagy másfél évtizede tartó fejleménye annak a blognak a létrehozása, amelyben a saját fotóival és szövegeivel mutat be hazai szobrokat (Csak a képre emlékezem – írások, képek, szobrok – https://csuhai.com/). Ebből nemrégiben kötet formában is közreadott egy részt Szobornék városa címmel, amelyben a huszadik század második felének veszprémi, a szocializmus időszakából származó köztéri alkotásaira irányítja a figyelmünket. Érzékenység és erudíció jellemzi ezeket az esszéket, a tárgyiasságon mértékkel átsugárzó személyesség.

Ilyennek ismerem őt, így tartsa meg az Isten sokáig.