Kortárs magyar

„Elképesztő mondatok várnak mindenhol lesben” – állítja Németh Gábor a novemberi Jelenkor élén álló interjúban, amit hatvanötödik születésnapja alkalmából készített vele Szolláth Dávid. Például ez: Oscar Wilde a „halálos ágyán közölte, hogy »vagy én, vagy ez a tapéta, egyikünknek el kell tűnnie«”. De szó esik az oldott, olvasmányos beszélgetésben az író csobánkai környezetéről, arról, hogy a házukhoz tartozó, azóta elbontott kertészlakban játszódik Déry Tibor Niki című kisregénye, vagy hogy a szomszéd telken egykor álló házban írta ‘44 nyarán Szálasi a Hitlernek szóló memorandumot. Sok egyéb mellett azt is megtudhatjuk a szövegből, hol tart a Szilasi Lászlóval közös Kész regény folytatása.

Kukorelly Endre Ó, alt, öreg, ős, régies című prózája, mely nyilvánvalóan egy terjedelmesebb készülő mű részlete, palimpszesztszerű technikával írja egymásra a különböző időrétegeket. Hosszabb-rövidebb bekezdésekbe sűríti a szöveg az előre megadott témákhoz és évszámokhoz kapcsolódó életanyagot. A „(Történelem. 1947, 1962)” kezdetű egység részlete ekképpen: „(K) szülei az ostrom után költöztek ide, elcserélték a Horthy Miklós úti hatalmas, körpanorámás lakásukat a Szondy utcai bérház zsidó tulajdonosának harmadik emeleti, szép nagy lakására. De miért? (…) A Szondy úgynevezett zsidó ház, ezt (K) hallotta párszor, anélkül, hogy fogalma lett volna arról, mi az a zsidóház. A Somlónéről. Meg a Vértessy néniről, aki nem zsidó. Somló néni zsidó. Mimi néni a harmadikon kurva.”

A szépirodalmi rovat további részében Szalay Zoltán Sivatagi só című készülő regényének részleteit követően Krusovszky Dénes, Székely Szabolcs, Kulin Borbála, Nagy Márta Júlia és Galántai Zoltán verseit olvashatjuk. A kritikarovat ezekhez képest csaknem teljes szimmetriát alakít ki – ám Németh Gábor egy másik, Jelenkorban közölt interjúbeli megnyilatkozását megszívlelve (2004/11), mely szerint az esendőség, a sérülékenység szerethetőbb, mint a „baromi tökély” –, az utóbb felsoroltak közül négy szerző friss kötete részesül kritikusi figyelemben e lapszámban: Mekis D. János Krusovszky Dénes Áttetsző viszonyok, Mohácsi Balázs Nagy Márta Júlia Elígért lány, Csondor Soma Székely Szabolcs A beszélgetés története, míg Márjánovics Diána Szalay Zoltán Senki háza című kötetét vette górcső alá.

A szimmetriából kimaradottakkal kapcsolatban megjegyzem, hogy Galántai Zoltán versei első ízben látnak napvilágot a lapban, míg Kulin Borbálára ez nem áll. Mindkettőjük egy-egy versében feltűnnek ugyanakkor a filozófusok. Az előbbinek A filozófusok című verse így kezdődik: „a filozófusok megpróbálják, de tényleg, egymás szavába / vágva a nyár, dadognak, a lényeg, az esőszín este van...”. Megpróbálják, ám, a versből úgy tűnik, nem igazán sikerül. Az utóbbi pedig: „Egy ponton mindenki eljut odáig, / hogy beszélni nincs miről. Pontosabban, / hogy a lényeg nem elbeszélhető. / A filozófusok riadót fújnak itt és / visszamenekülnek az eszmefuttatásba”. Mármost nyilvánvaló ezekből, hogy a filozófusok is esendők, hasonlóan a szerkesztőkhöz.

A szépirodalmi rovatot Nagy Imre a szeptemberben első alkalommal megrendezett PécsLIT Fesztivál megnyitóján felolvasott írása zárja, mely Csorba Győző két verse kapcsán Pécshez fűződő viszonyát árnyalja. A novemberi lapszámban való közlés a költő 105. születésnapjára emlékeztet.

Lengyel riportirodalom

Ha a Kedves Olvasó szeretne túltekinteni a „lengyel–magyar két jó barát” történelmi közhelyén, akkor itt a kiváló alkalom. A Lengyelországban komoly hagyományokkal rendelkező riportirodalom a rendszerváltás után megerősödött, a korábban tabunak számító témák – mint például a Szovjetunió és annak hatása a lengyelek életére – megírhatókká váltak, s mindez oda fejlődött, hogy a 21. század tízes éveinek lengyel irodalmában a riport vált a domináns műfajjá. Gondoljunk bele abba a ténybe, hogy a mai technikai civilizáció információáradata közepette ott a riportkönyveket százezrek vagy milliók olvassák. Ez még akkor is elképzelhetetlen idehaza, ha figyelembe vesszük az ottani majd negyvenmilliós lakosságot, és azt, hogy nálunk nincs riportirodalom.

Két értekező írás keretezi az összeállítást. Németh Orsolya ide készült bevezetője a magyar olvasó eligazítását szolgálja, míg a blokkot Przemysław Czapliński Egy irányadó műfaj (A lengyel riport a XX-XXI. század fordulóján) című átfogó tanulmánya zárja, mely részletesen eligazítja az érdeklődőt e sajátos irodalmi vonulat helyzetét illetően. A kettő között elhelyezkedő szövegcsokor tematikus palettája rendkívül széles. Ewa Winnicka a hatalmas angliai lengyel kolónia – megannyi „migráns” – valós életére ad rálátást egy a semmiből szívós munkával sikeres temetkezési vállalkozóvá váló fiatalember történetén keresztül. Magdalena Rittenhouse New York árnyait mutatja meg történeti távlatból „Mannahattától a Ground Zeróig”. Ilona Wiśniewska a Spitzbergák egykori orosz kolóniája életének romjai közé kalauzolja el az olvasót Kísértetek című írásában. Az ezt követő két riportrészlet is a szovjet, illetve a mai orosz impérium viselt dolgairól szól: Joanna Czeczott a vótok és más kis népek kálváriájáról ad hírt a mai Oroszországból, Mateusz Marczewski pedig a beloruszok kulturális, nyelvi, állami önállóságának oroszok általi fenyegetettségére hívja fel a figyelmet. Witold Szabłowski írása az állatvédelem és a barbár hagyomány ütközőpontjában születik, amelyben a bulgáriai medvetáncoltató cigányok és a mai állatvédők antagonisztikus ellentéte bontakozik ki – mindkét fél meghallgatásával. Iza Klementowska az egykori portugál diktátor, a magát a nemzet szolgálatának szentelő, cölibátusban élő Salazar életéről mond el tanulságos részleteket. (Ha már az elképesztő mondatokról esett szó az elején, e szöveg António Lobo Antunestől vett mottója sem gyenge: „Emlékszem, kisgyerekkoromban egyszer megkérdeztem apámat, mi az a demokrácia. Azt felelte: pofa be, egyél”.) Maciej Wasielewski riportja a Bounty lázadóinak szigetére, a brit birodalomhoz tartozó csendes-óceáni Pitcairn-szigetre viszi az olvasót, és arról a brutális gyakorlatról tudósít, mennyire általános volt még a közeli évtizedekben is a nők és kislányok megerőszakolása, amelyet végül perek és felemás ítéletek követtek a kétezres években. Andrzej Muszyński írása egy a kambodzsai népirtásban részes, a mészárlások után inkognitóban szolid, polgári életet élő férfi életútját villantja fel. Mateusz Janiszewski arról ír, mit tapasztal egy orvos, ha a világ túlsó felére, a politikai gyilkosságok és a dzsungeltörvények földjére, Kelet-Timorba megy humanitárius segítőként. A szövegeket a válogató Németh Orsolya mellett Kocsis Adrienn, Mihályi Zsuzsa, Szatzker Helga és Pálfalvi Lajos fordította.

Aki tehát a mindent elborító fake newson és a hamisságot létfeltételként tartalmazó propagandán túl kíváncsi a szépirodalmi eszközökkel megformált, a valóságot a maga összetettségében, ellentmondásosságában felmutató irodalomra, a közelmúlt és napjaink világára, az ne hagyja ki ezt az összeállítást, mely a Waczław Felczak Alapítvány támogatásával kerül a hazai olvasók elé. Ahogy ‘56-ban a poznańi események, majd a hatvanas években az odautazó magyar fiatalok számára a rezsim felszíne alatt a mindennapi életben megmutatkozó civil autonómia vagy a nyolcvanas években a Szolidaritás mozgalma, úgy a kultúra területén ez a sajátos jelenség, a riportirodalom is iránymutató lehet a hazai szabadon gondolkodók számára.