A Farkasréti zsidó temető bejáratával szemközt, a töredezett betonút egyenesen nekimegy a sírnak, ami nem magasodik ki az őt körülölelő borostyánnal benőtt, repedező, dűlő-boruló sírok közül, de mégis magára vonja a figyelmet.

Sajnálatos, hogy ilyen elhanyagolt állapotban van ez a temető, de Gyurihoz éppenséggel illő. Pont az ilyen málladozó helyeken érezte leginkább otthon magát, a hetedik kerület sötét kocsmáiban, kisvárosok kopottas kisvendéglőiben, szürke bérházak közti zegzugos mellékutcákban, romos présház kőlépcsőjén.

Amikor kimentünk megnézni a síremléket, s még csak közelítettünk hozzá, Zsuzsi lányunk azt mondta, hasonlít a Papára. Kivette a hordozóból, és rárakta még alig ülő kisfiát, akit megérintett a hely szelleme, nem pelenkázón ül, hanem oltáron, elkomolyodott arccal égnek emelte kezét, mintha szónokolni készülne.

Mitől hasonlít rá? Hogy csinálja ezt négy kődarab? Se füle, se orra.

Ezt csak a szobrász tudja, aki a látszólag jelentéktelen milliméterekkel bíbelődik. Megrajzolja, megtervezi, makettet készít kartonpapírból, lefesti, kiviszi a temetőbe, odahelyezi a sírra, méregeti, nézegeti, fotózza, módosítja, újra viszi, újra méri-nézi. Küzd a sírkövessel, volna kőtömb, de pár centivel keskenyebb, az nem lehet, ötször kimegy a műhelybe, ellenőrzi a méreteket, az éleket, a betűvésetet, mikor ráemelik a már csiszolt követ a lábakra, letörik egy láthatatlan kis darab, nem alszik, négy sör már reggel, vissza kell vinni, újracsiszolni az egészet.

Hát nem mindegy, ki veszi ezt észre, aludjon inkább. Hát persze, hogy nem mindegy.

Az alant fekvő éjjel kikel, hogy hajnalig vacakolva két szót megcseréljen egy mondatban, amit aztán esetleg nappal visszacserél. „Semmi nem mindegy, mert minden számít.”

Nem is tudom pontosan, hány éve ismeri egymást a két Gyuri, úgy fél évszázada. A mi összetalálkozásunk idején, annak is már több mint negyven éve, ők, Jovánnal és feleségével, Zsabóval, már ősrégi barátok voltak. Gyuri a Csodafigurákban szavakból festett portrét Jovánovics Györgyről, 1989-ben, a rendszerváltás évében egy kiállítása megnyitójára ezt írta róla: „Semmi nem mindegy, mert minden számít. Mert minden jel, mert minden döntés, mert az élethez roppant koncentráció szükségeltetik, amibe belefárad az ember, és ez sok alvást, aliglétet, szendergő földalatti bolyongást igényel. Elkínzottan botorkál Jovánovics mester az alsó szint bazalttömbjei közt, mellkasáig, szívéig ér a nyomasztás, aztán felszáll a magasba, a kecses, a tiszta és a halk jelek övezetébe.”

Ez az absztrakt szobor Jován kövekből festett portréja Konrád Györgyről.

Fekete gránitlap fekszik három lábon. A 20 centiméter vastag vízszintes hasábot a sírhant fej felőli bal oldalán egy ugyancsak 20 centiméter széles fekete gránitláb támasztja alá. A két hófehér mészkőláb közül az egyik hozzásimul a feketéhez, a másik 5 centiméter távolságot tart. A hézagon átlátni a borostyános zöldbe, ami kifejezetten üdítő. A két maradéktalanul fehér, papírsima, matt láb 26 centiméteres szélességével vaskosnak lehetne mondható, de talán a hiánytalan, nem kőszerű egyneműsége miatt mégis könnyed, nem is tűnik teherhordónak, minden erőlködés nélkül viseli a ránehezedő súlyt.

Az asztallap, mert mondjuk ki, asztalra emlékeztet az egész, fényesre csiszolt fekete felülete színesen tükrözi az eget, mikor hogy, kéken, ha süt a nap, gyöngyházasan, ha felhős, meg a fák barna törzseit, ágait, zöld lombját. Minden libeg, mozog, új és új konstellációk állnak elő a szél által elbeszélve. Milyen lehet éjszaka, a csillagok és a hold vajon tükröződnek-e benne?

Ezt nem tudom, mert a temető 4 órakor bezár.

Nem obeliszk, asztal. Nem magas, alacsony, 77 centiméteres asztal a környező obeliszkek gyújtópontjában.

Gyuri asztalai: a Kerti mulatság sírkőasztala a csobánkai kertben („Ez a sírkőasztal a kitüntetett légikikötő”), a hegymagasi pados asztal, aminél ülve hátát a bazaltbástyának veti, a három megpakolt asztal a hegymagasi dolgozószobában, a három megpakolt asztal az alagsori irodában, és a többiek. Berendezi mindenhol magának, rá a füzet, a toll, a laptop, a kavicsok, a pipa, rágyújt, és mehet a menet.

Megy asztaltól asztalig. Reggel le az irodába, az egyiken asztalon kézzel ír, a másikon komputerrel, a harmadik leghosszabbon már nem ír, az betelt, ebédre fel, aztán megint le, este kábán a konyhaasztalnál maga elé veszi a borosüveget, ez az együgyűség ideje, szólhat a rádió, a tévéhíradó, vagy még jobb valami western, akár el is bóbiskolhat. Egyórás repülőút a hatalmas fekete asztalig a berlini atelierben a park fáira nyíló hatalmas ablakok alatt, az odakészített terminplannal, az aláírandó levelek és a sajtóválogatás színes dossziéival, ahonnan reggel tízkor virgoncan telefonál, hogy már meg is érkezett, jé, én még csak fogat mosok. Éjszakai szöszmötölésre a szobában lévő biedermeier asztal való, ami a Szilágyi Dezső térről jött át. Munka közben ne zavarja senki, csak az általa meghívott képzelt lények léphetnek be a való világot kizáró dupla ajtón, de este a konyhaasztal kihúzva, ülje körül a család, barát és ellenség, rég elfelejtett ismerős és ismeretlenül odavetődött, mind gyűljön az asztal köré. Legyen minden nap ünnep, adjuk meg minden napnak a magáét. Ki-ki, duhajkodni, le a kocsmaasztalhoz, mindig a hely italát!

Hová legyen eltemetve, képzelődött időnként, emide vagy amoda. Mit szólnál, ha vennénk egy kis telket a Szent György-hegyen, szép kilátással a tóra, legyen ott egy asztal egy kancsó borral, üldögéljen, elmélkedjen, aki arra jár. A látogató utolsó mondata: „Jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk”.

Írni, enni, inni nem tudunk sajnos ezen a sírkőasztalon, maradnak az emlékkavicsok.

Jován valamiért úgy döntött, hogy a gránit asztallap, a vízszintes alakzat ne téglatest, hanem egy trapéz alapú hasáb legyen. A téglát két rövidebb oldalán enyhén hegyes szögben lemetszi. A lefelé össszetartó oldalak meghosszabbításából adódó imaginárius háromszög csúcsa a föld alá vezet be, a koporsóra mutat rá. A két bemetszett oldal a föld alatt félméteres mélységben találkozna egy 70 centiméteres vonalban. Fölfele viszont az oldalak kitárulkoznak a végtelen felé, tükörként felajánlva az égnek az asztallap kaleidoszkóp felületét. Ég és föld között kifeszítve.

Jován még a tervezés időszakában elküldte az elkészített makett fotóját közös barátunknak, Janesch Péternek, egyebek között hegymagasi házunk tervezőjének, aki azt mondta, hogy ez egy héber betű. Jován csodálkozott, de nagyon megörült a felfedezésnek. Ez a lehetséges, sőt magától értetődő asszociáció is a fedőlap ferde bemetszésének köszönhető, ami Jovánovics mester tudatos szándéka nélkül, az aliglét valamelyik földalatti bolyongásából ébredve, pont olyan szögben történt, hogy a héber tipográfia betűrajzolatainak jellegzetes képét sugalmazza. Több héber betűt is felidéz, a „he”-t ה)), a „chet”-et (ח), a „tav”-ot ת)), ennyiben esszenciálisan magába foglalja a héber betűséget. De alaposabban megszemlélve előtűnik, hogy a vízszintes és függőleges fekete gránit szemből, az út felől egy fordított „dalet”-et (ד) rajzol ki, rejtettebben, hátulról a bozót felől nézve pedig ott az igazi fekete nyomtatott dalet.

A dalet a negyedik betű a héber ábécében, ki tudja, mi a négy, az ősanyák száma, de a gematriába nem mennék bele. Az ajtót ábrázoló hieroglifából alakult ki, azt jelenti, hogy ajtó. Ez nagy öröm, hiszen egy ajtón ki-be lehet járkálni. Megnyugtat a szimbolikusan biztosított átjárási lehetőség.

Azt is olvasom a daletről, hogy a zsidó hagyomány tiltja Isten, Jahve nevének kimondását, imákban többnyire az Úr, Adonáj helyettesíti, köznapi beszédben pedig „a név”, „ha shem”. A dalet egy további helyettesítő rövidítés, a tálitra hímzett áldásban Isten nevének jelölője. A legtapintatosabb ráutalás tehát.

Óriási szerencse, hogy előállt nekünk ez a dalet.

És itt lehet rátérni a feliratra. Minthogy a szobor önmagában hordozza a héber betűséget, bár többen hiányolták, nincs szükség héber feliratozásra. Gyuri nem tudott héberül, furcsa lenne a sírján egy felirat, amit nem tudna elolvasni. Világi individualista zsidóként a maga módján tárgyalt istenével, a zsidóságról való elmélkedései két esszékötetben (A Láthatatlan hang, Zsidókról) jelentek meg, és majdnem minden regényébe beleszövődnek. A héber felirat azonban nemcsak redundáns, de hamis és félrevezető volna. Gyurit halálában sem lehet semmilyen közösségbe beszuszakolni, mert kilóg mindenhonnan. Egy papi sarj, nem titkolt gyengéd hajlandósággal a pecsenyék és a sültkolbászok iránt, egy kolbászimádó kohanita.

A név és a két határoló évszám, egyszerű, derekas betűkkel, ez így rendben van. Milyen jó, hogy nem arannyal van színezve, mint ahogy az első fotón látszani tűnt, mennyire nem lenne idevaló. A vésetnél a csiszolt fekete felszínnél világosabb kőbelső világlik elő.

Tömör és dísztelen, akár Gyuri bekezdései, amikbe egy egész életet képes besűríteni.

Az egész mű robusztus erőt sugároz, mégis van benne esendőség.

Az asztal jobb oldala túlnyúlik a lábakon, fölülről nézve 29 centiméterrel, alulról nézve a visszametszésből adódóan 20 centiméterrel, pontosan annyival, amekkora a gránitlap és a gránitláb vastagsága. Ez az alátámasztatlan kinyúlás keltheti a lebegő érzést, a pontosan ugyanannyiság pedig a kiegyensúlyozottságot és a harmóniát. Pedig nehéz lebegnie egy 473 kilogrammos kőtömbnek, amit több kísérlet után csak egy gépszörny volt képes ráemelni a talpazatra, hacsak úgy nem, ahogy beemeléskor a fotón látszik a daru markában a fakoronák közt.

Ez az asztal lebeg, de nem dől fel. A túlnyúló felületre is lehet támaszkodni, lehet ráterhelni, nem roskadna össze, bírná. Gyuri görnyedt, de erőt és biztonságot sugárzó hátát látom, ahogy az íróasztala fölé hajlik, vagy ahogy cammog hazafelé (a lábak), az elmaradhatatlan zakóban, fekete nadrág és fehér ing (fekete-fehér), így megy le az irodába reggelente, mindig útra készen.

Fekete-fehér, igen-nem, fekete tinta a fehér papíron, fekete festék a fehér könyvlapon.

Érdekes, ahogy nézem, a fekete láb keskenyebbnek tűnik, mint a centire vele egyező vastagságú asztallap. Talán a zömökebb fehér lábak szomszédsága okozza ezt az optikai csalódást. Emiatt kedves lesz az egész, hogy olyan különbözők a lábai, és hogy van egy ilyen vékony lábszára. Ettől meg lehet szeretni. Hogy ezen áll ez a betonalapzatú sziklaszilárd építmény. Emiatt vagy nem emiatt, de jámboran fogadja látogatóit, és köszöni a kavicsokat, szereti a zsebében fogdosni őket. Mindig tart benne párat.

Egy paradox mű – ez Gyuri egyik kedvenc szava, könyvcím is szeretett volna lenni – elég tágas ahhoz, hogy mindenfélét beleképzeljünk, és más napokon annak az ellenkezőjét is megengedi. Talán Gyuri is elfér benne, és utolsó szálláshelyül megfelel neki.

Jovánovics mesternek meghajlással mond köszönetet.