(kritika) Nem magától értetődő egy lapszám ismertetését a kritikarovatnál kezdeni, jóllehet vannak olyan elszánt olvasók, akik bizony szintén itt kezdenek ismerkedni a folyóiratokkal. (Sőt, olyanok is vannak, akik hajlandók lennének amellett érvelni, hogy egy folyóirat kritikarovata talán markánsabb arcélt is kölcsönöz értékítéleteivel a lapnak, mint a szépirodalmi rovat felhozatala.) A Jelenkor októberi lapszámában a kritikák elkötelezett közönsége számára Takáts József kínál ínyencséget: Kritikus eljárások című esszéjében a kritikák és a kritikusok jellegzetes megoldásait elemzi színes és szórakoztató példatáron. Milyen egy jó cím, egy jó első mondat? És lehet-e száraz értekezésnél több egy kritika? Más hasonló kérdések mellett nemcsak ezekre kaphat választ az olvasó, de tudatosabban szemlélheti mostantól a kritikai írások egyes fogásait.

Például a kritikarovatét, amelynek első írását Bárány Tibor jegyzi, s miután vázlatosan ismerteti a regény szüzséjét, nem átallja már a második bekezdés elején megelőző csapással védelmébe venni tételmondatát: „Barna Imre első regénye, a Kérdezd meg tőle posztmodern filozófiai tézisregény. (Aki úgy gondolja, ilyen műfaj nem létezik, mivel egy vérbeli posztmodern szövegnek nincsenek tézisei, az keressen magának másik kategóriát: »az identitás megalkothatatlanságáról szóló filozófiai tézisregény« vagy »posztmodern filozófiai regény«, ahogy tetszik)” – a kritika aztán hasonló lendülettel folytatódik.

Fekete Richárd a figyelemkeltően tömör – és a szöveg ismeretében mondhatjuk: kétértelmű – Esztétikai segélykiáltás cím alatt értekezik Juhász Tibor Amire telik című második verseskötetéről. Fekete ítélete mérlegelés és elemzés során, fokozatosan bomlik ki, és Juhász kötete éppúgy kap hideget, mint meleget.

Ha Takáts arról beszél, hogy számos műfajban – a pályarajztól, a portrétól a tényleges recenzión át a kötetbemutató beszélgetésig, illetve a szerkesztésig terjedően – végezhető kritikusi munka, akkor Lőcsei Péter írása annak tanúságtétele, hogy a jellemzően kevésbé vonzó műfajú kötetekről is lehet érdekesen írni. A kritikus Takáts Gyula és Tüskés Tibor levelezéskötetét ismerteti. Ám írása elején nemcsak nem mulaszt el reflektálni arra az anakronizmusra, hogy a digitalizáció korában az autográf kéziratok egyszerre idejétmúltak, ugyanakkor felértékelődnek, de azzal is megsegíti a jelen olvasóját, hogy a két irodalmár 1959 és 2008 között folytatott levelezéséhez az elengedhetetlen történeti és regionális-lokális kontextusokat is vázolja.

Nem csupán a levelezéskötetekről és más szekunder irodalmakról szóló kritikák sorsa mostoha. A puszta, magazinos könyvismertetésnél nagyobb ambíciójú világirodalom-kritika is ritka, mint a fehér holló. A Jelenkor persze mindig igyekszik ezen a téren is megfelelni, ezúttal az Északi-tenger térségéből tudósítunk. Kucserka Zsófia a norvég irodalomba berobbanó Vigdis Hjorth két regényét – az Örökséget és A tanárnő dalát – járja körül alaposan, pszichológiai, filozófiai, szociológiai szempontokat is érvényesítve. Balogh Tamás pedig a holland Stefan Hertmans újabb magyarra fordított regényét mutatja be. A fordult szív cselekményének ismertetése pedig újra és újra alkalmat ad a néderlandista számára, hogy a kulisszákat fellebbentve Hertmans életművére és írásművészetére is kitekintsen.

(szépirodalom) Jóllehet, az értekezések között kapott helyet, olvasmányos anyag Weiss Jánosé, amelyben Walter Benjamin négy párizsi levelét adja közre, és amelyek révén Benjamin négy szerelmi és/vagy szellemi kapcsolatát tárja elénk a levelekhez fűzött kommentárokban. És ugyanitt szerepel Körner András képanyaggal ellátott emlékező írása is, ám az Amerikában élő építész Victor Lundy és George Nelson tervezőirodáiban szerzett tapasztalatairól és emlékeiről szóló non-fiction próza nem kevésbé szippantja be az olvasót, mint a szépirodalmi rovat közleményei. Habár Körner valamivel könnyedebb a szépprózáknál. Mert ugyan N. Tóth Anikó Csontváry Kosztka Tivadar egy festményének keletkezéstörténetét megíró, metaleptikus játékú, vérbő elbeszélése is szerepel a rovatban, a többi próza sötétebb tónusú.

Ungváry Rudolf nagy formátumú, megrázó diptichont tár elénk, amelyben édesapja és édesanyja halálát írja meg mellbevágó részletességgel. És olvasható egy részlet a magyar származású német író, a szeptemberi PécsLIT-en is vendégeskedő Zsuzsa Bánk Nyáron meghalni című, szintén az apa elvesztéséről szóló regényéből is, amelyet Frank Ildikó Eszter fordított. Továbbá lapunk legújabb szerzője, Biró Zsombor Aurél novellája is hasonló vidéken jár: egy fiatal filmes a demens nagymamájáról kezd el forgatni. A novella és története nemcsak a leépülés folyamatának szívszorító ábrázolása, hanem a morális dilemmák melegágya is.

A versek közül Tóth Bálint Péter fordításai, az amerikai Bob Hicok versei hasonlóan zord húrokat pengetnek. Gerevich András versei ember és természet kényszerű és keserű szimbiózisát elemzik ihletetten. S másként ugyan, de abban is van valami baljós, amikor G. István László egyik versében azt olvasom, „Kínai csoportok érkeztek megtekinteni, / hogyan élünk”. Ám összességében mégis a versek „könnyítik ki” a prózák töménységét, habár talán úgy van, ahogyan Mezei Gábor írja, és ez „akart és ritka öröm”. Bár a rendhagyó módon verssel jelentkező Darvasi László mintha feleselne ezzel: Vidáman elmondom újra. Demény Péter is fanyar humorral írja, hogy „Az ember mindenbe belevág, / emigrálni akar, megváltani a világot, / olyan köteteket írni, hogy másfelé járjon a villamos, / a szerelmet megélni mindenestül”. Továbbá egy újabb nagy csokor olvasható Takács Zsuzsa finom iróniájú kamaszlányverseiből, amelyek novemberben Spirálfüzet címen napvilágot látnak a Magvető Kiadónál.

(Kemény 60) Végül, de nem utolsósorban – kellene írnom a jól bevált klisével. A lassan kultikus rangra emelkedő Kemény István október végén lesz hatvanéves. A generációk számára fontos és meghatározó költőt két barátja és kortársa köszönti. Wirth Imre két verset dedikál barátjának. Vörös István írásából pedig többek között azt is megtudhatjuk, kortárs költészetünk azért tart ott, ahol, mert Kemény a megfelelő pillanatban „bemosolygott az ablakon, mint a hold”. Harmadikként pedig a fiatalabb pályatárs, Fehér Renátó verse szerepel a blokkban. Ám Fehér nem csupán a tiszteletadás gesztusait gyakorolja, hanem költészetünk és irodalmunk jelen helyzetéről is gondolkodik, mindenekelőtt az irónia és az ironikus korszellem tarthatóságáról vagy tarthatatlanságáról: „Viccnek annyi minden durva lett mostanra”. És azt hiszem, ezzel, a kérdésfeltevésének komolyságával teszi igazán tiszteletét Kemény István előtt.