Szűkösség, tágasság. Végel László több mint húsz éve rendszeresen vezet naplót, és az elmúlt másfél év feljegyzései most a Jelenkorban látnak napvilágot. Az Újvidéken élő szerző nagy ívű, terjedelmes írása szigorú látlelet korunk szellemi-politikai állapotáról és közelkép a koronavírus-járvány időszakáról. „Magunkba zárkózva viseljük el az erőszak és a gyűlölet terjedését, rezignáltan vesszük tudomásul az igazságtalanságot, azzal is megelégszünk, hogy személyesen nem bennünket érint. A tündöklő elszigeteltség melankóliájával vigasztalódunk”, mondja az egyik naplójegyzet. Végel éles, távlatot adó szavai segíthetnek abban, hogy szembenézzünk a kényszerű és az önként vállalt szűkösséggel.

A tágasság és a szűkösség valamiképpen a lapszám több írásában is megnyilvánul. Hetényi Zsuzsa önéletrajzi prózája a családi emlékezet és a múlt tágasságát szólaltatja meg. A nagybácsiról szóló derűs anekdoták hátterében egyre inkább felsejlenek a múlt elhallgatott epizódjai, „mállik a máz”, ahogy a szerző írja. Ugyanakkor Schillinger Gyöngyvér elbeszélője éppen saját életének szűkösségét sínyli meg. A lakótelepen elárvultan tengődő kényszeres férfi monológjai kényelmetlen, de igen hatásos prózát eredményeznek. Tábor Ádám versei inkább már a gondolati költészethez, annak is avantgárd vonulatához tartoznak, és amit az egyik vers a költőről mond, jelesül, hogy „verset ír magába / és más szívébe”, reményeim szerint a szám többi lírikusára is érvényes. Érdekes, hogy a szinte egyidős Markó Béla és Meliorisz Béla jóformán ellentétes poétikát alakít ki, de ha engedjük, mindketten szívünkbe írják verseiket. Markó egy-egy hétköznapi tárgy, szekrényben lógó öltöny, vonatablak köré sző egyre táguló, újabb és újabb jelentésekkel dúsuló verseket, amelyek végül összegző erővel szembesítenek egy-egy élethelyzettel, míg Meliorisz fordított utat jár be, tőre metszett, rövid, kopár, szűk versekbe tömöríti a veszteség élményét. Czilczer Olga költeményei pedig madaraknak adnak tág teret, nyomaikat, útjukat finom figyelemmel követik a versek. „Egzisztenciális szűkösségről” beszél Lengyel András a nehéz sorsú Erdélyi Ágnes, Radnóti Miklós féltestvére kapcsán. Az értekező a Bíró-Balogh Tamás által összeállított Erdélyi-kötetre hívja föl a figyelmet.

Harciasnak lenni. Vörös István nem kertel, készülő verses regényének részlete a Harc az egyetemért címet viseli. A szöveg váratlan fordulattal kapcsolja össze a magyar egyetemek jelenleg zajló átalakítását a Villon korabeli egyetem helyzetével. A lapszám fiatal költői is harciasak a javából. Bödecs László versének szintén árulkodó a címe: Proletárököl, hétfő. Vida Kamilla egyik versének beszélője pedig egy bankrablás szcenárióját játssza le a fejében. Persze ha végigolvassuk a verseket, fanyar iróniával találkozunk, már ami a tettrekészség, az indulat, a düh, a forrongás végkimenetelét illeti. Vida Kamilla verseskötetéről, a Konstruktív bizalmatlansági indítványról kritikát is közlünk: a recenzens Vajna Ádám úgy látja, hogy a könyvnek nem annyira a közéleti vonulata, mint inkább a versekből kirajzolódó fejlődéstörténet a fő erőssége. A fiataloknál és a harciasságnál maradva, egy másik fiatal kritikus, Szántai Márk is egy fiatal író, Puskás Panni kötetét recenzálja, bemutatva, hogy A rezervátum visszafoglalása novellái hogyan küzdenek a vágyott szabadságért. Szilasi László Tavaszi hadjárat című regényének nálunk olvasható részlete pedig még éppen a ’48-as szabadságharc előtti időszakba kalauzol, a nagypolitika történéseit és a Szakmári házaspár magánéletét egyaránt színre víve. (Azt is megtudhatjuk, melyik pesti kocsmában lehetett ekkoriban éti csigát fogyasztani, ecettel és tormával.)

Pécstől Havannáig. „A Havannáról Havannába, ugye érzed a különbséget?”, szól a Bëlga zenekar lottónyertes énekesének örökbecsű kérdése. Távol álljon tőlem, hogy Pécset leminősítsem, de éppenséggel Pécstől Havannáig ível a szeptemberi szám geográfiája, spanyol és amerikai kitérőkkel, s gyakran a különbségek válnak fontossá. Az egyik pécsi tárgyú írás szomorú alkalomból született, elhunyt Rétfalvi Sándor, akinek havihegyi feszülete jellegadó erővel magasodik a város fölé. Erre és több más alkotásra is kitér Kovács Péternek a jeles szobrászművészről adott pályaképe. A szám másik képzőművészeti szövege is pécsi vonatkozású; Anghy András azokról a zománcművekről ír egy még mindig látogatható kiállítás kapcsán, amelyeket javarészt a város modern művészetének meghatározó alkotói jegyeznek. Mindkét képzőművészeti írást gazdag színes műmelléklet kíséri Cseri László és Füzi István műtárgyfotói jóvoltából.

2011 nyarán a sevillai író, José Carlos Carmona volt Pécs rezidens írója, akinek a lapban olvasható elbeszélése történetesen egy Pécsett rezidenskedő spanyol író és családja magyarországi barangolásait meséli el. Érdekes a kezdetben tartózkodó, idővel egyre inkább feloldódó, kíváncsi író nézőpontjából rálátni a viszonyainkra, és legalább ennyire tanulságos, hogy milyen kérdések, dilemmák foglalkoztatnak egy nyugat-európai mondén értelmiségit. Aki kedvet kap Carmona más műveihez is, útmutatást nyerhet a fordító, Futó Andrea kommentárjából.

A világirodalom a lapszám kritikarovatában is erősen képviselteti magát. A sikeres amerikai író, Lydia Davis rövidformával kísérletező novellisztikáját két recenzió is mérlegre teszi, Thomka Beátáé és Palojtay Kingáé, eltérő értékítélettel. Szintén amerikai könyveket, de immár versesköteteket tárgyal Imreh András informatív, a modern amerikai költészet fő irányait is bemutató kritikája. Azt gondolom, egyetérthetünk a szerzővel, Frank O’Hara és John Ashbery könyveinek magyar megjelenése is azt tanúsítja, hogy „mintha megpezsdülni látszanék valami” idehaza. Urbán Bálint kritikájával érkezünk meg Havannába, Guillermo Cabrera Infante Trükkös tigristrió című regényének helyszínére. Ha valaki még nem hallott a havannai éjszakában kóborló fiatal kubai bohémek kalandjait elbeszélő sikerregényről, annak az is lehet az oka, hogy a mű, mint Urbán kritikájából kiderül, a hatvanas évek végén szárba szökkenő, majd világhírnévre szert tevő latin-amerikai irodalomnak ahhoz a kísérletező, nyelvileg és poétikailag radikális vonulatához tartozik, amelyet árnyékba vont a mágikus realista vonulat. Van még mit felfedeznünk nekünk, magyar olvasóknak. De hogy végül visszakanyarodjunk Pécsre: a szám utolsó közleménye Sz. Koncz István újabb pécsi tudósportréja, ezúttal Kilár Ferenc kémiaprofesszorral, akinek a fehérjekémia és a nagyszerű nevet viselő elválasztástudomány a két szakterülete. És hogy milyen váratlan kapcsolódások jönnek létre egy lapszámon belül: Kilár professzor egyik felmenőjének azért kellett 1849-ben Lengyelországból Magyarországra jönnie, hogy a szabadságharc ellen küzdjön. Szerencsére már nem kellett részt vennie a harcokban, és itt ragadt, vélhetően 17-18 éves lehetett. A sors kegye.