Kántor Péternek az 1976 óta eltelt négy és fél évtizedben számos kiváló verses-, illetve műfordításkötet kötődik a nevéhez. Oroszból többek között Puskin, Bulgakov vagy Mandelstam műveit ültette magyarra, de fordított Heinétől és Frank O’Harától is. Első, Kavics című könyvét Kormos István szerkesztette a Móra Kiadónál, utolsó, még életében összeállított verskötete pedig július 27-én jelenik meg a Magvető gondozásában Elegendő ok címmel.

Kántor Péter számos irodalmi kitüntetés birtokosaként és egyöntetűen méltató kritikai visszhangot kiváltó könyvek szerzőjeként a kortárs magyar költészet kiemelkedő alakja. A Digitális Irodalmi Akadémia és a Szépírók Társaságának tagja, Magyarország Babérkoszorú díjasa, illetve Köztünk maradjon című könyvével 2013-ban az Artisjus Irodalmi Nagydíj győztese volt. Kétszáz lépcső föl és alá című gyerekverskötetét 2005-ben az IBBY az Év Gyermekkönyvének választotta.

2010-ben Bedecs László a következőket írta a Megtanulni élni című Kántor-kötetről a Jelenkorban: „Kántor Péter költészetére […] jellemző bizonyos etikai elkötelezettség, mely részben írói etikát jelent, és például az elődök iránti tiszteletet, illetve a nyelvhez való hűséget takarja, részben olyan erények gyűjtőneve, mint a szolidaritás, a segítőkészség, a szerénység vagy a részvét. Kántor érzi és érti a fájdalom mélységeit, tudja például, hogy kívülről nem szabad megítélni senkinek a fájdalmát, abban csak osztozni lehet.”

Kántor Pétertől a Hogy derengjen című versével búcsúzunk, amely 1993 novemberében látott napvilágot a Jelenkorban.

Hogy derengjen

                                 „Ki az? mi az? vagy úgy –”
                                 Egy Ars Poetica.

Hogy felidézze – nekem az a fontos!
Írja körül fényes, sötét szavakkal,
könnyűekkel és tonna-súlyosakkal,
csapongón, szűkszavúan – legyen pontos!

Írja körül téglavörössel, kékkel,
nárcisz-sárgával, vagy ami nő arra,
lehet titánfehér és Van Dyck barna,
fecskeszárny-, galamb- vagy hamuszürkékkel.

Hitelesen, ha tétován, merészen,
úgy, mint a kés, a kő, a pók, a lepke,
a szél, a fűszál, csiga, homokszemecske;
majdnem lássam, de azért ne egészen.

Ringva a metrumon, vagy zörgő ritmusokra,
kopó a nyúlhoz: közelítsen feléje,
 de meg ne fogja, foga el ne érje;
alig neszezve, kopogva, zuhogva.

Hogy már nem odanézni ne lehessen!
s lassan eltűnjön benne, aki mondja,
mert az már nem válik szét célra és okokra;
ha odáig vezetett, tovább ne vezessen.

Csak hagyja, hogy derengjen, mint a hajnal,
mint ködbe szúrt imbolygó gyertya lángja,
mint fekete folyón fekete bárka –
halk surrogását szinte halljam.

Mintha foghatni és szagolni tudnám,
enni, ölelni, járkálni vele;
de ne feszítse meg, és ne döfjön bele!
adjon hírt róla ecetfa poros utcán.

S ne higgye, hogy matematika, vegytan,
vagy politika lenne, jog, efféle –
képletben rögzíthetőnek ne vélje;
ez más, bár mindenben ott lehet, ott van.

Csak kell valaki, aki körülírja
romból, oromból, vak bizakodásból,
egy véletlen, gyors havazásból
felidézze újra és újra.

Figyelme teljét ki rápazarolja,
sötétjére szeme világát,
boldog, szomorú akarását –
mintha más dolga nem is volna.

(Fotó: Szilágyi Lenke)