„Ó, a Balaton, régi nyarakon” – énekelte Cseh Tamás a hatvanas évekről, amikor főleg nyáron „tetőzött az ifjúsági probléma”, bármit jelentsen is ez. Nos, a régi nyarakon a Jelenkor is Balaton-számokkal rukkolt elő. (De ezeket még nem Víg Mihály szerezte.) Így például az 1966 júliusában, 55 évvel ezelőtt, e sorok írójának születése idején megjelenő lapszám Déry Tibor Jegyzet a Balatonról című írásával kezdődött, ami szerint „Ha a boldogságot egy tájjal akarnám kifejezni, a Balatont választanám”. Július-augusztusi szokásosan vaskos összevont lapszámunk ugyan nem a Balatont tárgyazza, ám boldog perceket így is okozhat olvasójának. Persze, vigyázat!, Petőfi a bánatot látta a Balatonnál is nagyobbnak, óceánnak: „S az öröm? / Az óceán kis gyöngye. Talán, / Mire fölhozom, össze is töröm”.

Kortársak

Schein Gábor két verse, amelyeket motivikusan a por kapcsol össze, arról beszél, milyen törékeny és mulandó az ember tárgyi világa, ahogy ő maga is. Közeli tárgyainkhoz emlékek kötődnek, de csak addig, amíg van, ki emlékezzen. És így van ez a halottainkkal is a Por című vers szerint: „A betűk, amiket leírok, elszállnak, mint a por. / Nem az égbe szállnak, hanem a semmibe, / ahogy a halottak is a semmiben lépkednek tovább. / Csak addig van életük, amíg botladozom értük”. Tóth Krisztina versének címe és tárgya a Haza, amiről ezt olvassuk: „Szeretjük pedig, hogyne szeretnénk. / Ő a mi őrült nagymamánk, / nyáladzó, vízfejű gyermekünk, / ő a mi kis talált kutyánk”. Nem védi, igaz, nem is vádolja a hazát, hanem, ahogy az versek esetében nemritkán megesik, metaforizálja azt. Remélhetően nem róják majd fel ezt bűnéül a költő azon érzékeny bírálói, akik az ő és gyereke meglincselésével fenyegették a múltkorában egy Jókai-mű tárgyában elejtett véleménye miatt.

Egy másik haza megmentésének fantasztikus melléktörténetét beszéli el Forgách András verse. Mint legutóbb a Jelenkorban, ismét egy Friedmann nevű költői alakmást visz színre epikus versében, a Fantázia-hadműveletben, ami az amerikaiak honmentő akciójáról szól a Pearl Harbour-i japán támadás után. Ez a bizonyos Friedmann arról olvas, hogy a CIA elődje egy Salinger nevű embert (nem J. D.-t, hanem Edet) bízott meg azzal, hogy kitalálja az ellencsapást. Salinger mindent egy lapra tett fel, a kicunére. „A kicune a sintó vallásban a pusztulás előjele, / A kicune mágikus erejű, róka formájú szellem.” Kiderül, hogy a róka alakú léggömböktől kezdve rókaszarszagú sprayn át befestett igazi rókákig mindennel próbálkoztak halálra rémíteni a japán népet, és az is, hogy Salinger nyilvánvalóan őrült. De nem tudom, mondhatjuk-e igazából azt, hogy „győzött a józan ész”, amikor végül egy másik megoldást választottak Japánnal kapcsolatban.

Peer Krisztián Más tolla című verse egészen különös fajtája a vallomásos költészetnek (már ha hihetünk a poétikai-retorikai formának), tárgya a régi versekben lappangó, másoktól kölcsönzött nyelvi elemek problémája (e vers maga is számos, jegyzetben jelölt átvétellel dolgozik). „És egyszer csak megváltoztak a szexuális közeledés keretfeltételei, / meghalt Esterházy, / és én itt állok tanácstalanul egy csomó középszar régi verssel, / olyanoktól lopott jelzős szerkezetekkel, akik azóta híresebbek lettek, mint én” – indul a vers in medias res. E régi versek megalkotásának éthoszáról írja: „Négyből hármat bármikor lehoz a Jelenkor, / az a vers, amiről azt mondom, hogy az”. A szerkesztő itt hümmög, vakarja a fejét, eltöpreng az állítás valóságösszefüggésén, keresi a szöveg igazságát. Végül arra jut, hogy a vers provokatív nyelvi energiája nem csekély, így hát termékeny költői válság ez.

„Golfközvetítés minden, / nem érteni, mitől volt valaha is érdekes, / általában pont nem látszik a lényeg, / de az eget azt sokat mutatják közben” – mondja Simon Márton egyik, Akartam egy triceratopsz című verset írni című verse. (A címről eszembe jut kamaszkori kedvencem, Richard Brautigan, aki egyik művében megfogalmazta, majd rögtön meg is valósította az álmát arról, hogy a „majonéz” szóval zárjon egy könyvet. Ha jól emlékszem, a regény utolsó mondata X levele Y-hoz, valahogy így: Bocs, hát nem megint elfelejtettem a majonézt?) Egyébként a golfközvetítés metaforájának jelentése számomra közelít a Rejtő Jenő-i mellényhez, amit a nyári ruhához hordtak egykor, csak nem olyan rövid.

A továbbiakban Szijj Ferenc folytatja az abszurd atmoszférájú Ritka események című versciklusát, melyet épp a tavaly nyári Jelenkorból ismerhet az olvasó. Szálinger Balázs viszont újba kezd, aminek elbeszélő hőse a magyar irodalom egyik régi szerzője, Mikes Kelemen alakjának és életművének az újrahasznosításával jön létre. Turi Tímea és Tatár Sándor más-más módon, de szép verseket írnak a vereségről, míg Gellén-Miklós Gábor a száz éve született Pilinszky meg nem írt töredékeit írja meg.

A prózákra térve elsőként Jenei László kiváló elbeszélését kell megemlíteni, amely egy hatvanas évekbeli család kommunikációképtelenségének rajzába sűríti a német társadalom háborús traumáit. Bozsik Péter Castronómiai lecke című prózája izgalmas kubai utazásra visz el, míg Szántó T. Gábor elbeszélésének két zsidó férfi szereplője itthoni, nagyon is mai problémát visz színre. Farkas Péter merész vállalkozásba kezd, amikor régi irodalmi formát feszeget: aforizmákban kísérli meg közreadni kortársi tapasztalatait, töprengéseit.

Régiek

Barna Imre nagy fába vágta a fejszéjét: épp azért fordítja újra Boccaccio Dekameronját, hogy a kortársi olvasás számára közelebb hozza nyelvileg a 674 éves szöveget. Igaz, az elbeszélés alapszituációja a járvánnyal, halottakkal, kiürült utcákkal nem egy zombifilmből, hanem napjaink valóságából ismerős. Nagy Lajos Gyerekek című novellája közelebb áll hozzánk időben és nyelvben is, bár a második világháború utáni barbár idők, az egymással fullasztó közelségben élő lakóközösség, a házmester-világ az elvadult gyerekekkel kellőképpen idegen, és remélhetőleg nem jön vissza. (A szöveghez közreadója, Serf András írt rövid kommentárt.)

Havasréti József ugyan régi szerzője lapunknak, de nem emiatt soroljuk be a „régiek” alcím alá, hanem írásának tárgya miatt. A korai Kádár-korszak irodalmi pszichonautái című tanulmánya különleges témáról, az ötvenes évek végi magyarországi drogkísérletekről és azok író résztvevőiről (Abody Béla, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc) beszél érdekfeszítően.

Pinczehelyi Sándor 75

Pinczehelyi Sándor Pécsett élő képzőművész intézmény maradt azután is, hogy sok-sok éve átadta utódainak a Pécsi Galéria vezetését. Aligha akadnak emblematikusabb művek a hetvenes évek kelet-európai képzőművészetéből, mint az övéi, s ezt a szakmai álláspontot számos hazai és külföldi kiállítás, kiadvány bizonyítja. E munkáinak, ahogy az életmű későbbi alakulásának értelmezése már számos vitakérdést felvet, erről is beszél az ünnepelt abban a terjedelmes interjúban, amelyben Várkonyi György művészettörténész és e sorok írója kérdezi. A Pinczehelyit köszöntő összeállítást a kortárs és barát Hegyi Lóránd emlékeket is felidéző jegyzetei, valamint az életmű értelmezésének változásait későbbi optikából vizsgáló Mélyi József, illetve Doboviczki Attila T. írásai gazdagítják. Az életmű alakulásából bőséges színes műmelléklet nyújt ízelítőt.

Tizenkettő, de nem „tucat”

A rovat élén a Jelenkor tavaly szeptemberben elhunyt főmunkatársának, Bertók Lászlónak a 85. születésnapjára – sajnos posztumusz – megjelent verseskötetéről, az Együtt forogról Görföl Balázs által írt méltatása áll. Bertók még befejezhette a kötet összeállítását, nem úgy Borbély Szilárd, akinek regénytöredéke, a Kafka fia a hagyatékból ez év júniusában látott napvilágot. Pályi András szerint a mű „...elsősorban dokumentum – a leginkább József Attila Szabad-ötletek jegyzéke című opusával rokonítható –, amelyben sok a patológia, mégis irodalmi értéke van, mert az egyik legjelentősebb magyar költő belső gyötrelmeiről és vágyairól tudósít”. Ezt követően Schein Gábor méltán figyelmet keltő, rendkívüli költői vállalkozását, az Ó, rinocérosz című könyvet Nemes Z. Márió elemzi és méltatja.

Aczél Géza (szino)líra című verseskötet-sorozatának harmadik darabjáról, melynek verseiből lapunk is sokat közölt, Bedecs László ír bírálatot. Gács Anna Valami vadság címmel teszi mérlegre Halász Rita első kötetének, a Mély levegőnek az erényeit és hiányosságait. Míg Radnóti Sándor főképp a kifogásait fogalmazza meg Jenei László Bódultak című regényét illetően, Neichl Nóra empatikusan közelít Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című novelláskötetéhez. Lapis József a Péczely Dóra által szerkesztett Lehetnék bárki. Kortárs és kortalan versek című válogatásról ad átfogó és plasztikus képet. Bódi Katalin tanulmány értékű reflexióban elemzi Gács Anna a kortárs önéletrajz-kultúráról írott, A vágy, hogy meghatódjunk című kötetét.

A világirodalmat ezúttal három regényről szóló kritika pásztázza. A kanadai születésű brit Rachel Cusk Körvonalát Melhardt Gergő, az oroszul író, Izraelben élő Dina Rubina Petruska-szindrómáját Gyürky Katalin, míg a szlovén Miha Mazzini Kitörölve című munkáját Fehér Katalin ismerteti és értékeli.

Visszatérve a Balaton-problémára (öröm, bánat etc.) a „Mohamed versus hegy” viszonylat jegyében látom megoldhatónak a kérdést: ha már a lapszám nem hozta szóba a Balatont, vigye a Kedves Olvasó a Jelenkort a Balatonhoz.