Június 28-án, a reggeli órákban pécsi otthonában csendesen elaludt a Munkácsy-díjas és Érdemes Művész szobrász, Rétfalvi Sándor.

1941-ben, a máramarosi Aknaszlatinán született, ahonnan a háború után családjával Nagykanizsára kerültek. l964-ben, a budapesti Képzőművészeti Főiskola elvégzése után – feleségét, az ugyancsak talentumos kárpitművészt, Fürtös Ilonát követve – költözött Pécsre. Első művészi sikereit a hatvanas években alkotott kisplasztikáival aratta, amelyekre a korszak legjelentősebb kritikusa, Perneczky Géza hívta föl a figyelmet. Az elkövetkező évtizedekben számtalan hazai és külföldi kiállításon igazolta kivételes tehetségét. A hatvanas évek végétől születtek műtermében azok az organikusan formált táj-szobrok, amelyek nemcsak saját oeuvre-jébe, hanem a hazai szobrászat egészébe is valami varázslatosan új szemléletet hoztak. Köztéri szobrai Pécstől és vidékétől Budapestig számos városban, kicsiny községekben is láthatók. Ezek sorában olyan igazi remekművek találhatók, amelyek a huszadik század magyar plasztikájának – bátran mondhatjuk – a legkiemelkedőbb emlékei közé tartoznak. Ilyen a korai, a Pécs városa fölé emelkedő sziklára állított Havihegyi korpusz (1969), a pécsi székesegyház lenyűgöző elevenségű, monumentális magabiztossággal megkomponált bronzkapuzata (1999‒2000), a nagykanizsai Holokauszt-emlékmű (2004) vagy – hogy egy síremléket is megidézzünk – a költő Pilinszky Jánosnak a budapesti Farkasréti temetőben lévő sírját csendes méltósággal őrző, szokatlanul egyedi formálású, egyszerre virágot, lángnyelvet és keresztet idéző bronza.

Rétfalvi nem volt született pécsi, mégis vitathatatlanul meghatározó egyénisége lett a városnak, s nem csupán szobrászként, hanem a művészeti élet és közélet fáradhatatlan formálójaként és motorjaként is. Nevéhez fűződött a szobrász-szimpózium létrehozása a villány-nagyharsányi kőbányában, ami az ott megforduló művészek számára korábban nem ismert alkotási lehetőséget és ezen túl olyan kifejezési szabadságot biztosított, amivel hozzájárult a műfaj egészének megújulásához. Nem csak művelője, szenvedélyes oktatója is volt szakmájának. A művészeti oktatásnak a hatvanas évek közepétől induló, s végső soron a mai gazdagságot, a középiskolától az önálló egyetemi karig, a doktori képzésig elérő teljessége aligha alakult volna így az ő következetes munkája és erőfeszítései nélkül. Persze, hozzáteszem: szerencséje is volt, hogy törekvései helyben találkozhatott olyan (azokban az időkben igencsak ritka!) megértő támogatókkal, mint amilyen az éppen néhány éve elhunyt Takács Gyula tanácsi vezető volt.

Utolsó éveiben betegségeitől megfáradva, csendes visszavonultságban élt otthonában. Kertjéből föltekintve nap mint nap a Havihegyről oda látszó ifjúkori főművének, a keresztre feszített Krisztusnak megrendítő szuggesztivitású látványával találkozhatott.

Fotó: Körtvélyesi László, Szabad Pécs