Frederic Rzewski újító volt, abban az értelemben, ahogy Johann Sebastian Bach, Ludwig van Beethoven vagy Bartók Béla. Zavarta az akadémizmus, a konformizmus (Les Moutons de Panurge, 1969), a koncertélet korlátai, a közönség beszűkültsége és sznobériája. Ezért művészetében arra törekedett, hogy elszakítsa ezeket a „láncokat” (Chain of Thought, 1953; Chains, 1986), és – a felsorolt szerzőkhöz hasonlóan – kitágítsa a zenélés és a zenehallgatás addigi kereteit. Koncertjein szabadon iktatott be kadenciákat Beethoven legismertebb szonátáiba, de saját műveiben is fontos szerepet ad az improvizációnak és a véletlennek. A klasszikus koncerttermekbe az avantgárd jazzen és a blueson (North American Ballads, 1978–1979) kívül bevitte az experimentális zenét, a mozgalmi dalt (The People United…, 1975) és a társadalomkritikát (Antigone-Legend, 1982), miközben enciklopédikus életművében szisztematikusan vonta kérdőre az elmúlt évszázadok zenei hagyományát (Nanosonatas, 2006–2010).

Bartók óta talán ő volt a legnagyobb hatással a zongorajáték fejlődésére. Műveiben egyesül világos és logikus formaalkotás, expresszivitás, virtuozitás és kiszámíthatatlanság. Miközben a zenei progresszió lehetőségeit egyre inkább az elektronikus és számítógépes zene határozza meg, ő továbbra is az élő zene termelőerőinek fejlesztésén dolgozott, bebizonyítva, hogy a fejlődés korlátja egyelőre itt is a közönség, melynek fogyasztási szokásai eltompítják az érzékeket. Számára az experimentum lényege az, hogy avantgárd technikákat és a szubjektivitásban rejlő kifejezőerőt felhasználva megváltoztassa a közönség zenéhez és valósághoz való viszonyát. Miközben művei nagyon egyértelmű kiáltványok a rögzült intézmények és társadalmi mechanizmusok ellen, addig formailag egyáltalán nem tendenciózusak vagy leegyszerűsítők. Épp ellenkezőleg. Realizmusa nem jelentette azt, hogy engedményt tett a populáris, bárki számára könnyen befogadható regiszterek felé. Ehelyett olyan formák létrehozásán dolgozott, amelyek valóban képesek hatni a hallgatókra – és így a világra. (Még a minimalista darabok is – mint a Coming Together, 1971 – rendelkeznek mindig valamilyen kritikai attitűddel.)

Ennek legfontosabb eszköze az inkoherencia és a spontaneitás: „Olyan írásmódokat kerestem, amelyek kaotikusak, és van valamiféle viszonyuk a valódi szubjektív tapasztalattal […]. Ez nem volt egyszerű, mert belül mindig működésbe jönnek a cenzúra különféle mechanizmusai, amelyek megmondják, mit írhatsz és mit nem. A legtöbb művem inkoherens, de szisztematikusan az: ez a jelenség jól ismert az irodalomban és más művészeti ágakban, de nem a zenében. Nincsenek szürrealista zeneszerzők.”[1] Rzewski olyan helyzeteket akar teremteni, amelyek kreatív feszültséget szülnek: nemcsak ráébresztenek arra, hogy világunk nem koherens, és ellentmondások közt élünk, hanem ki is mozdítanak megszokott helyzetünkből, nézőpontunkból. A művészet nem arra vállalkozik, hogy megjósolja, mi lesz ez után, hanem ennek a kimozdításnak a feltételeit teremti meg. A spontaneitás lényege éppen az, hogy valami megjósolhatatlan történjen, valami, ami kívül van a fennálló renden, ami felszabadítja a hallgatót – és az előadót. Ezt a pillanatot nem lehet előre megszerkeszteni, ugyanakkor magától sem jön el. Rzewski művészete megkísérli a hagyomány által felkínált lehetőségeket ad absurdum vinni, és olyan logikai szerkezeteket létrehozni, amelyek egy ponton túlcsordulnak, és megteremtik a feltételeit a spontán, szabad – vagyis forradalmi – cselekvésnek.

​

Talán leghíresebb műve a The People United Will Never Be Defeated! (1975), mely egy ismert chilei mozgalmi dalra írt, 36 variációból álló sorozat. A Goldberg-variációkhoz és a Diabelli-variációkhoz hasonlóan Rzewski is kiterjeszti a variáció lehetőségeit: szinte minden lehetséges – és lehetetlen – zenei formát és szerkesztésmódot sorra vesz benne, kiaknázva a zongora – és a zongorista – adta lehetőségeket, de vannak olyan variációk is, ahol a Bandiera Rossa („Avanti Popolo…”) vagy a Solidaritätslied csendül fel. A mű sokszorosan összetett, kérlelhetetlen logikával megszerkesztett: a téma ütemeinek az egyes variációk felelnek meg. Az ütemek jellege, zenei mikrofolyamatban betöltött szerepük, érzelmi töltésük meghatározza a variációk jellegét, a műegészben betöltött szerepüket is. Az utolsó variációban a teljes zenei folyamat kulminálódik, az addigi variációs technikák egymásra torlódva szólalnak meg. Ez a sűrítés képes megteremteni a zenei rétegek egységét, miközben nem nyomja el az egyes zenei világok egyéniségét, de egy ilyen egység csak azáltal jöhet létre, ha már végigküzdöttük magunkat 35 variáción. A mű végén újra megszólal a téma – mint a Goldberg-variációk esetében –, de ekkor már egészen másként hallgatjuk, miután végigjártuk a zenetörténet minden bugyrát.

Frederic Rzewski jelentős hatással volt a magyarországi avantgárd zenére is. Legtöbb darabját itthon az Új Zenei Stúdió és a minimalista hagyományokat folytató 180-as csoport mutatta be. Állandó hivatkozási pont volt Jeney Zoltán számára, de Csapó Gyula Sivatagi induló (A Desert March…, 1991–1993) című összegző jellegű és szintén erősen politikus zongoradarabja is sok tekintetben rezonál Rzewski művészetére.

Rzewski 1992. augusztus 13-án, egy nappal John Cage halála után A Life címmel megírta 4 perc 33 másodperc hosszúságú zongoradarabját. Ezzel a rövid, kevés hangból álló, mégis rendkívül összetett darabbal állított emléket a zenetörténet egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjének. Négy és fél perc sűrű zenében elfér egy élet, egy zenei életmű. Frederic Rzewski életművében pedig az egész zenetörténet.

Bélyegkép: Cantaloupe Music