2009 szeptemberében kezdtem el a zeneszerzés szakot a Zeneakadémián. Mint sok más elméleti szak esetében, nekünk is kellett tanulnunk úgynevezett transzponálás és partitúraolvasást – hétköznapibb nevén „Trapát” –, amely egyéni óraként zajlott. Engem Soproni Józsefhez osztottak be, akinek – mint később kiderült – ez volt az utolsó éve az intézményben. Hetente csupán fél órát töltöttünk el kettesben a Semmelweis utcai épületben: a professor emeritus, volt rektor, évtizedeken keresztül a magyar zenei élet egyik vezető alakja; és a friss gólya, aki akkor keveredett oda Pécsről, ismerkedett a hellyel és a pályával. A 2009/10-es tanévben összesen 28 tanóránk volt. Ez nettó 14 órának felel meg: egész életemben ennyit töltöttem el kettesben Soproni Józseffel. Mégis mindez életem legmeghatározóbb inspirációs forrásai közé tartozik.

A tanórákon a mindenkori feladat – mint ahogy az a tantárgy természetéből általánosan is fakadt – az volt, hogy az általam tetszés szerint kiválasztott kamara- és nagyzenekari műveket bemutassam zongorán. Soproni teljesen mellékes mozzanatnak tartotta az előadások és a zongorára való redukció sikerültségét. Legalább egy hónapon keresztül foglalkoztunk Haydn op. 74-es vonósnégyes-sorozatával. Nem azért tartott ilyen sokáig, mert a feladat ennyire meghaladta volna a képességeimet, hanem mert minden egyes frázis végén leintett, és azonnal kielemezte a zenét: mitől jó, mikor milyen döntést hozott a szerző, egyáltalán mely pontokon kellett döntést hoznia, milyen volt a légkör Eszterházán a 18. század második felében, ahhoz képest milyen volt Londonban, vajon hamisan intonálta-e a brácsás a kettősfogásokat (minden bizonnyal igen), mi az a maximális tempó, amelyben még megvalósítható a tétel, mi az a minimális tempó, amitől még éppen nem alszik el a primárius. Volt egy tanóra, amikor egyetlen ütemmel foglalkoztunk (op. 74., no. 3., II. tétel, 8. ütem). Az összes szóba kerülő zenemű esetében pontosan emlékezett arra, hogy az adott darabot hol hallotta életében először. Ez legtöbbször Sopront, szülővárosát jelentette: sokat mesélt a harmincas-negyvenes évekbeli Sopron pezsgő zenei életéről, osztrákos-németes hangulatáról, a saját pályája legelejéről, fiatalkori dilemmáiról.

Idős kora ellenére szinte túlzóan tisztán artikulálva és viszonylag tempósan beszélt, pontos figyelem kellett hozzá, hogy követni lehessen. Ugyanolyan elegánsan fogalmazott, mint ahogyan elhelyezkedett: zakójából kibújva ült (mely a vállára volt terítve), lábait keresztbe vetve, de egyenes tartással, szinte végig mozdulatlanul, mint egy arisztokrata úr. Mindig az volt a benyomásom, hogy ezeken az órákon szerencsésen belepillanthatok a magyar zenei élet egyik aranykorának miliőjébe, abba a szakmai és emberi viselkedésformába, amely nagyapáim generációjának komolyzenei közege volt: Dobszay Lászlóé, Ujfalussy Józsefé, Kovács Dénesé, Szőllősy Andrásé. Ennél a generációnál – és így Soproninál – minden hétköznapi tevékenység – tanítás, próbák, kultúraszervezés, közéleti és szakmai viták, beszélgetések, publikálás – a saját művészeti tevékenységük mindennapi rutinjának asszociációs mezejét alkották. Még a járásmódjuk, a mozdulataik is „komolyzeneiek” voltak. Bármit is csináltak, az egyetlen hivatásuk mellékterméke volt.

Soproni minden zenei – és nem zenei – problémát komponistai szemüvegen keresztül látott és láttatott. Az 1940-es évek közepén, még soproni diákként komponált rövid karakterdarabjai és a 2020-ban befejezett Czigány-dalok között eltelt 75 évben több tucat zenekari darabot, 8 misét, több mint 30 kamaraművet és számos kórusművet komponált. Antigoné (1987) című háromfelvonásos operája és négyfüzetnyi, Jegyzetlapok (1974–1978) című zongoradarab-gyűjteménye – sok más műve mellett – a magyar zenetörténet kiemelkedő munkái közé tartoznak. Zeneszerzői életműve jól szerkesztett, világos formálású, érzékeny módon kimért, „elegáns” zenékből áll, melyeket könnyen érzékelhet a hallgató ideálisnak. Sugárzik belőlük valamiféle őszinteség és barátságos úriemberség.

Soproni József 90 éves korában halt meg. Inspiráló személyisége még sokáig hatással lesz a magyar zenei életre.

(Fotó: Cseke Csilla)