„A nem feltétlenül öreg”

Nézegetem hosszan az áprilisi lapszám élén álló összeállítás címét: Kukorelly Endre hetvenéves. Na ilyet se láttam még. (A biztonság kedvéért leírtam itt is, hátha jobban elhiszem.) Garaczi László, a barát és írótárs az alcíme szerint „ünnepi mellébeszéde” egyszerre személyes és tárgyias, Kukorelly írói gondolkodásmódját plasztikusan megragadja. „Nem várja meg, hogy eszébe jusson a helyes kifejezés, nem keresi meg, csak azért sem. A nyugtalanító benyomás, hogy most mondja, ebben a pillanatban, ahogy jön. Jólesik és puffan. Nem javítgat, nem kenyere a javítás, miközben nyilván nagyon is kenyere. Spontán és elmélyült pepecselés. Nem alkot, vagy biztos alkot, de ügyesen elrejti a törekvést, nem érződik.”

És itt rögtön idézhetem is a Most előrángatja a sufniból című nyitóverset az ünnepelttől: „A nem feltétlenül öregnek, / aki tehát még nem / feltétlen’ öreg, nem mindenáron / kell, ami kell. Nem / kell neki semmi minden- // áron, mert még nem / feltétlenül öreg. És ez / így nem is jó, / mivel ez meg az / csak kell neki azért. / Na, így már jó. // Vagy jobb.” A vers különös, minuciózus pontosítása valamilyen feltételeknek. „Vannak / feltételek. Hogy hol vannak?” Erről többet már nem tudunk meg, effélékről több szó már nem esik. Talán arra akar rávezetni a szöveg, hogy az öregedő embernek is van méltósága? Hogy nem mindegy, hogy nem ganc egál? Nem tudom, csak az elmélyült pepecselést érzékelem és a nyelvi spontaneitás – megalkotott – formáját. A végén a cím értelmet nyer, kiderül, hogy a vers fő cselekményét ragadta meg. Valaki előrángat a sufniból egy kerti létrát, észrevette ugyanis, hogy túlérett a meggy. „Még szerencse, hogy észrevette” – próbálja megnyugtatni az olvasót a vers kádenciája. De nem biztos, hogy megnyugszunk, nyitva maradt a kérdés, hogy mi is a helyzet az öregedő (?) versalannyal és a feltételeivel. A létezése feltételeivel? Ilyen tehát a Kukorelly-féle alulretorizált költészet egy ünnepi pillanatban.

Az összeállításban Halász Rita, a (K) Manifesztum című írásával köszönti a mesterét, míg Farkas Zsolt, a költő monográfusa és barátja meglepő módon Shakespeare-szonettek prózafordításaival, Petőcz András, az egykori Jelenlét-szerkesztőtárs pedig a Valahogy minden című verssel. Görföl Balázs kollégám a szerző új, 2010 és 2020 között írt verseit tartalmazó kötetet méltatja – nomen est omen – Elég jó lett, Endre úr című kritikájában.

Azoknak, akiket nem zavar a bőség

Az ajánló lehetősége, terjedelme korlátozott, így igazságtalanul nem írok hosszabban a szépirodalmi rovatról. Amiben például Tóth Krisztina Bálnadal című gyönyörű, mély értelmű verse olvasható. Ungváry Rudolf elbeszélése vagy a novellák Egressy Zoltántól, Zsembery Borbálától és Ross Károlytól mind eredeti hangú-szemléletű prózák. Ahogy Harcos Bálint, Bándi Máté és Wirth Imre versei nemkülönben originálisak. A szépirodalmi rovatot záró közlemények több irányban is kapcsolódnak más áprilisi szövegekhez: Villon Nagy Testamentumának rímtelen sorokban fordított részletei – egyikük egy ballada – a korábbi fordítási hagyományt revideálják, amihez Ádám Péter fordítói előszava kiváló magyarázattal szolgál.

A lapszám egyik, nem is annyira titkos hőse Nádasdy Ádám, akinek újfajta fordítói gyakorlatára mindkét másik fordító támaszkodik. Ő maga Weöres Sándor Dante-fordítását elemzi és bírálja igen tanulságosan tanulmányában. Mellette Tatár György szokásosan tágas horizontú Álomkönyvtár című esszéje olvasható, melynek tárgyát vakmerőség lenne egy mondatban összefoglalni.

A kritikarovatban Kálmán C. György egyszerre bírálja és méltatja Rakovszky Zsuzsa Boldog vég című novelláskötetét, Fekete Richárd a Lomboldalhoz, Sirokai Mátyás verseskönyvéhez kínál értelmezési kapaszkodókat. Ben Lerner Az iskola Topekában című regényének magyar fordítását Sári B. László részesíti szigorú kritikában. Balogh Tamás a holland Martin Michael Driessen Folyók című regényét veszi górcső alá, míg Kővári Sarolta Simmel Schopenhauerről és Nietzschéről tartott előadás-sorozatának tanulságait elemzi.

A lapszámot egy interjú zárja, amelyet Horváth Zsolttal, a pécsi Pannon Filharmonikus Zenekar igazgatójával készített Gönczy László muzikológus. Alig hiszem, hogy ilyen mélységben, ilyen, a nem szakmabelieknek is érthető módon beszéltek volna mostanában a kortárs zenei élet, illetve tágabban a kultúra kérdéseiről nyilvánosan. Nem csak pécsieknek, és nem csak a komolyzene iránt érdeklődőknek ajánlott.

Két mai ballada

Én viszont Sajó László két versével zárom az ajánlót, melyek mindegyike nagyon a mából, a máról szól, noha régi öntőformában. Balladák ezek, a költő egyik kedvenc versformája. Az Idős, krónikus ballada a bő egy éve tartó karanténlét, a beszűkülő életlehetőségek tapasztalatának nagy verse. És mint ilyen nem hazudik szebbet, bátran beszél a test romlandóságáról és banalitásáról, a kiszolgáltatottságból eredő szorongásról, a halálfélelemről: „Eszem, iszom, alszom, hugyozok, szarok, / Rohadék tavasztól a rohadt télig, / Odakint, idebent, mindenütt a sok / Alien láthatatlanul tenyészik, / Rövid út a lélegeztetőgépig, / Kómában, élet-halál között lebeg / A test, a lélek, még nem ott és még itt, / Többségében idős, krónikus beteg”. A strófákon végighúzódó azonos rímszerkezet és a jól ismert „idős, krónikus” szavakat ismétlő refrén, a forma tehát, egyre elviselhetetlenebb súlyt ad a mindennapi élet képeinek. Az ajánlás az isteni segítség hiányát panaszolja, s bennünket, olvasókat megszólítva teremt sorsközösséget a magunkrahagyatottságban.

A Napballada, bár ugyanúgy a számtalan „börtönébe zárt nap” tapasztalatából indul ki, játékosan intonált (imitált?) pátosszal, himnikusan beszél az égitesthez, miközben azt az aranyló söröskorsó képével és az életélvezet jelentésével költi egybe. „E Napot zengje sörízű hozsánna, / Arany Nap, Te, megcsapolt söröshordó, / Fényed folyjon maszktól kiapadt szánkba…”. E ballada refrénjében a remény tér vissza a strófák végén újra és újra, mintegy mágikus ráolvasásként: „Ha majd vége lesz ennek az egésznek”. Az ajánlás a kollektív részegség groteszk látomásával és Ady feledhetetlen szavait idézve búcsúzik: „Él, élni akar e szent, megunt élet, / Legyen már vége ennek az egésznek”.