Kezdjük a közepén: Szalay Zoltán novellájának zárlatában az elbeszélő egy nőt követ Pozsony egyik utcáján, aki hasonlít az anyjára, de miután a nő befordul a sarkon, a narrátorral együtt nyomát veszítjük. A következő oldalon, immár Rőhrig Eszter novellájának elején ismét egy nőt látunk befordulni a sarkon – de Párizsban. Most, amikor a márciusi karantén-szigorítások kapujában írom ezt az ajánlót, különösen feltűnő, hogy a Jelenkor aktuális lapszáma váratlanul utaztató lett: majdnem mindegyik szöveg elviszi az olvasót világot látni.

Szalay és Rőhrig novellái is a reményről szólnak: Szalayé a rendszerváltást követő reményről, Rőhrigé pedig arról, amit a Keleti Blokkból egy hónapra Nyugatra kiszabadult lány egy futó szerelmi kapcsolatban megélhet. Apropó, remény és szerelem: Nagy Gerzson novellájában egy egyetemi tanársegéd és egy fiatal egyetemista lány se-veled-se-nélküled kapcsolatáról olvasunk: a háttérben pedig ott kísértenek járványhelyzettel sújtott napjaink.

A járványhelyzet hatásairól Sz. Koncz István is kénytelen újabb tudós beszélgetőpartnerét faggatni. Ezúttal Csigi Péter plébánossal, patrisztika-kutatóval készít portrébeszélgetést, és a pécsi Jézus Szíve Plébánia káplánjáról nemcsak azt tudjuk meg, hogy klasszika-filológiát és teológiát is végzett, hanem társaságában egy-két történet erejéig Rómába és Londonba is ellátogatunk. Sőt, kiderül, hogy a szimpatikusan széles látókörű tiszteletes a színház világával is megismerkedett, mivel esztétikai alapon kívánta megítélni az ismerőse által kárhoztatott Alföldi Róbert munkásságát. S az őszi SZFE-botrány kapcsán van néhány jó szava egykori tanárairól, mindenekelőtt Karsai Györgyről is. Bevillan: Nagy Gerzson novellájában a narrátor barátnőjének sárga „eszefés” maszkja van, ami szűk rá, úgyhogy előre húzza a fülét – sokunk tapasztalata ez, még ha mostanra kikísérleteztük is a maszkviselés legtöbb csínját-bínját.

A pandémia bevette magát Méhes Károly költői világába is, a maszkos vagy az autó szélvédőjének fedezékén kipillantó lírai én kenyere immár a tűnődés a világ dolgain, a keserédes emlékezés és a fanyar nosztalgia. „A kőkerítés mellett gurulva / eszembe jutott a költő, kit ősszel / temettünk el, nem elég szegénynek / a föld, most a hó is a mellére ül. / De aztán a lécekből tákolt dinnyestand / következett, és hirtelen láttam / a lányokat, amikor a nyár végén / megálltunk itt dinnyét venni, / és amíg válogattak, csak néztem, / ahogy bearanyozza őket a lassú / augusztusi alkonyat” (Ez már az igazi tél). A versrovat más közleményei is az emlékek és a tűnődés terrénumára kalauzolnak minket. Egyik verse végén Toroczkay András azt a filozofikus kérdést teszi fel: „Az a nyírfa, amelyik végignézte az egészet, / vajon megismerne?” Vörös István elgondolkodtató költői reflexiót közöl: „Bebizonyítottam: / mindenről lehet verset írni. // És ez volt a baj. // Menthetetlenül beszorultam a lehetségesbe” (A kudarc). És lapszámunk debütánsa, Rékai Anett is hasonló vidéken jár: „Versírással töltött első éveim / arra mentek rá, hogy megtanuljam / lecsiszolgatni a sorjás éleket, / eldolgozni a széleket, az anyagot / a lehető legtöményebbre és – tisztábbra / párolni. És most kiderült, hogy / végig tévúton jártam” (A perfekcionizmusról). De az osztrák költő, Erich Fried esszébe hajló kisprózáiban – melyek Weiss János fordításában olvashatók – szintén az irodalom mibenlétének kérdéseivel szembesülhetünk: Minden dolog mértéktelensége.

Mesterházi Mónika megrendítő, nagy ívű Vázlatok című költeményének részvétteljesen egyszerű mondataiban a halál, a megbékélés és az elengedés témái dominálnak: „Ha hirtelen nem lehet betolni a konyhaszéket, / az azt jelenti, hogy ősz van, ott a macska, és / már majdnem egy éve nem vagy itt”. És gyászköltemény Fekete Vince négytételes hosszúverse is: meghitt portré a vidéki telekszomszédról, „szőcsantiról”, búcsú attól, aki az évek során a család apa- és nagyapapótlékává vált. A vers talán legfájdalmasabb része, amikor megtudjuk, a tisztességben megöregedett férfi hiába vágyódott Budapestre, sosem jutott el oda, közvetlen környezetéből, az erdélyi kis faluból nem tudott kitörni. Csak a könyvek, a tévé és „Vince úr” nyitottak neki ablakot a világra.

Ám térben és időben is messzire repít a versrovat többi közleménye. András László és Babiczky Tibor közös motívumokra írt antik metrumú versei görög-latin hangulatokat idéznek. Halasi Zoltán pedig a 3. századból az első szír nyelvű verset, a Gyöngyhimnuszt hozza el nekünk alapos bevezetővel és jegyzetanyaggal. Továbbá Soproni András két Puskin-vers fordításával és a melléjük írt kommentárjával orosz ecsettel fest orosz tájat.

Soproni fordításaihoz kapcsolódik a lapszám egyik kritikája: Gyürky Katalin ír a tatár származású orosz Guzel Jahina legújabb regényéről, a Volga gyermekeiről (fordította Soproni András), mely a volgai németekről szól a szovjetesítés hajnalán. De a kritikarovat többi szövegével is keresztbe-kasul átszelhetjük Európát. Szálinger Balázs és felesége az Al-Dunánál, a Vaskapunál töltött egy hónapot 2018 tavaszán. A költő ottani feljegyzéseiből jött létre első prózakötete, az Al-dunai álom. Balajthy Ágnes az utazási irodalom kutatójaként teszi mérlegre a művet. Bakos Gyöngyi Nyolcszáz utca gyalog című kisregényéről – mely Európa nagyvárosaiban játszódik és címét a svéd Esbjörn Svensson Trio jazzegyüttes egyik számától kölcsönzi – Szénási Zoltán közöl elemzést, amely akár egy Ingmar Bergman-filmmaratonhoz is kedvet csinálhat a kijárási tilalom idején. Skandináviában időzhetünk Domsa Zsófia kritikájával is, aki a norvég irodalom különc és különös, mára kultikussá vált költőjéről, Tor Ulvenről ír, akinek tavaly jelent meg először magyar kötete Vajna Ádám fordításában. Thomka Beáta pedig a skót Ali Smith két legutóbb magyarra fordított regényét helyezi egymás mellé: a Hogy lehetnél mindkettőt és az Őszt (Mesterházi Mónika fordításai).

Ajánlóm végére hagytam a márciusi lapszám három talán legérdekesebb közleményét. Bende József jóvoltából eddig kiadatlan Pilinszky János-leveleket ad közre a Jelenkor. A válogatás tovább árnyalja Pilinszky kapcsolatait barátaival, Rubin Szilárddal, Törőcsik Marival, irodalmi kapcsolatait, például Csorba Győzővel és a hatvanas évek elején még csak pár éve működő Jelenkorral, valamint családjával, Baitz Máriával, Kovács Péterrel és Kovalovszky Mártával. És mint nyilvánvalóvá válik, Pilinszky a hetvenes évek végén Gyarmati Fannival, Radnóti Miklós özvegyével is kapcsolatba került. Nem véletlen tehát, hogy a levelezést Bíró-Balogh Tamás alapos Radnóti-tanulmánya követi. Az írás apropója egy sörreklámnak szánt kétsoros versrögtönzés a negyvenes évek elejéről – ez azonban a keletkezéstörténet felvázolásán túl alkalmat ad arra, hogy a filológus-irodalomtörténész aprólékos munkával további kontextusokat nyisson meg. Így aztán bepillantást nyerhetünk Radnóti Miklós házasságába, baráti társaságába, sőt olyan ismeretekkel is gazdagodhatunk, hogy merre járt a negyvenes évek elején a 46-os villamos, kik ültek a Dreher sörgyár igazgatóságában és milyen szálak fűzték némelyikükhöz a költőt, és az is kiderül, hogyan szaporodtak meg a Radnóti-megfejtésű keresztrejtvények a szocializmus éveiben.

Végül: a lapszám talán legambiciózusabb közleménye az élen áll. Závada Pál készülő verses regénye – melyből először olvashat részletet a publikum – nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy Madách Az ember tragédiáját továbbírja és áthelyezze a vészkorszakba. Az itt közölt részletben Lucifer a náci Berlinbe röpíti Ádámot. Gondolhatjuk, a tematika Závadára vall, ám a forma, a verses regény a szerzőtől szokatlan nyelvi leleményeket kényszerít ki, s ez teszi különösen izgalmassá a vállalkozást.