Lousie Glück és világirodalom. Azt bizonyára sokan tudják, hogy tavaly Lousie Glück nyerte az irodalmi Nobel-díjat, de a tizenkét verseskötetet jegyző amerikai költő életműve idehaza még alig ismert. A Jelenkor szeretné közelebb hozni a szerzőt a magyar olvasókhoz, ezért az új szám élén kilenc verse olvasható Gerevich András és Gyukics Gábor fordításában: hűvös karakterű, szenvedélyes, vallomásos költemények. Könnyen válthatnak ki rácsodálkozást, megilletődést és borzongást olvasóikban ‒ ezeket a kifejezéseket – Glück a lapszámban szintén olvasható – esszéjéből kölcsönzöm, amely a fordító, Branczeiz Anna összegzése szerint „azt a gondolatot járja körül, miszerint az alanyi költészet nem azért őszinte és hiteles, mert tények ismeretében igazolható az igazsága. Hanem azért, mert hiszünk a versbeszélőnek: elfogadjuk az irodalmi mű sajátos világát”.

A kortárs világirodalom a szám egyéb írásaiban is megjelenik. A szintén Nobel-díjas dél-afrikai író, J. M. Coetzee jelentős kritikus és esszéista is, a kritikai írásaiból válogató Fogaskerekek című kötetét az utóbbi években napjaink világirodalmát elkötelezetten szemléző Thomka Beáta recenzálja. Írásából kiderül, hogy a többek között Beckett, Faulkner, Márquez, Grass, Celan vagy épp Márai műveit mérlegre tevő könyv 20‒21. századi világirodalmi kézikönyvként is forgatható. Szintén a kritikarovatban tárgyalja Németh Ákos Sárközi Mátyás kuriózumnak tetsző könyvét, irodalmi útikalauzát, amely London művésznegyedét, a szerzőnek jó fél évszázada otthont adó Hampsteadet mutatja be. Érdekességképpen: Keats tősgyökeres hampsteadi volt, Freud itt töltötte emigrációban élete utolsó hónapjait, és a városrészt bemutató regények mára külön műfajt alkotnak. Úgyszintén rendhagyó műfajú könyv a Kelet-nyugati utca, az angol nemzetközi jogász, Philippe Sands tényregénye. Venyercsán Dávid a kötetről írt recenzióban bemutatja, hogy a szerző egy jogtörténetinek tűnő problémát, a népirtás és az emberiesség elleni bűntett fogalmának létrejöttét vizsgálva hogyan nyomoz a holokauszt tettesei és áldozatai után. Különös az a néhány éve megjelent szlovák interjúkötet is, amelyből Balogh Magdolna fordításában olvasható egy részlet a számban. A nyelvész Jozef Tancer olyan emberekkel beszélget, akik a két világháború közötti Pozsonyban nőttek fel, ahol a polgárság számára a többnyelvűség teljesen természetes volt. Az 1924-ben született Erika Blumgrunddal folytatott beszélgetésből megrázó életút rajzolódik ki a nyelvek kavalkádjában (Blumgrund szülei egymás között magyarul beszéltek, vele németül, de Erika e két nyelv mellett a franciát is anyanyelvének vallja, iskolás korában megtanult szlovákul, angolul és latinul, később héberül, a terezíni deportálást, majd a kommunizmus miatti argentin emigrációt követően spanyolul).

Gazdátlan galambszárnyak és a postás utolsó napja. A versrovatot szemügyre vehetjük akár a Glück-esszében tárgyalt alanyiság alapján. Győrffy Ákos versei a személyiség mélyrétegét tárják fel a szülőkhöz, a gyermekhez és az idegenekhez fűződő viszony leplezetlen ábrázolásán keresztül. Mesterházy Balázs Mediterráneum-jegyzetei egy-egy déli emlék felidézésével ragadnak meg pár mozzanatot a mediterrán világból és a jó élet ígéretéből, esélyéből. „A várfalon ültem és csak néztem a tengert. A szememben azzal a cseppnyi végtelennel, amit a vízből kivetettem”, kezdődik az egyik prózavers, és úgy végződik: „Mintha mégis, bár értelme, célja nincs, de érdemes volna élni”. Keresztesi József költészetétől viszont mintha messzemenően távol állna az alanyi beszéd, mostani verseiben is inkább a Prága utcáin heverő gazdátlan galambszárnyak tűnnek fel, vagy például egy elszabadult hajóágyú beszél: igen, egy elszabadult hajóágyú, nem egy elszabadult hajóágyúként viselkedő ember. Jánosa Eszter versei ezzel szemben teljességgel vállalják az alanyi, személyes megszólalást, de részben épp arról tanúskodnak, hogy az én milyen törékeny, és az álmokban magáról hírt adó valóság vagy a fájdalmat okozó másik ember milyen könnyen kikezdi a személy integritását, vagyis mintha az alanyiságért is meg kellene küzdeni, és meg is kellene óvni. Különösen így van ez az öregkorban, ahogy arról Fecske Csaba elégiája tanúskodik, amelyben a beszélő egy lassú séta során kapaszkodik mindabba, ami még körülveszi. Meliorisz Béla rövid, dísztelen versei is a búcsúzást, a halványuló emlékezést, a fokozatos elnémulást, a hiányérzést költik meg, folyton váltogatva a megszólalás számát és személyét. Székely Szabolcs áradó hosszúverse pedig igencsak szövevényes: úgy kezdődik, akár egy svéd gyerekvers, de aztán mintha blaszfemikus vallási szövegbe csúszna át, hogy végül kozmikus magasságokba emelkedjen, ám oly módon, hogy a vers mindvégig megőrzi egyensúlyát. További olvasásra, töprengésre, elemzésre késztető szöveg. A kortárs politikai költészet ezúttal közvetlenül nem képviselteti magát a számban, de Fenyő Dániel e megszólalásmód aktuálisan érvényesnek tűnő lehetőségeit vizsgálja Orcsik Roland Legalja című verseskötetét recenzálva, és a könyvnek azokat a részeit emeli ki, amelyekben a prófétai beszédmód, a hétköznapi alanyiság és az avantgárd versnyelv talál egymásra.

A lapszámban szereplő prózák nagyon különböző világokba hívják az olvasót, de úgy tűnik, szemléletükben és érzületekben van valami közös, mégpedig az idegenség. Hiszen Fodor Janka novellájának főszereplője egy magyar nő, aki egy norvég férfihoz ment férjhez, és vele él Olaszországban, de a kultúrák különbözősége, illetve a múlt és a jelen közötti feszültség mintha állandó idegenséget tartana fenn. Barna Imre elbeszélésében a narrátor saját korábbi, immár idegennek tetsző naplóíró énjét vonja utólag kérdőre, miközben a nyelvileg is nagyon csavaros önszámvetés hátterében feltűnnek a hatvanas‒hetvenes évek Budapestjének színházai, tévéstúdiói, presszói. Domján Gábor prózájának főhőse egy postás, akinek utolsó munkanapját követhetjük végig. Nem mondanám, hogy a postások az irodalom gyakori szereplői lennének, és ami különösen izgalmas Domján szövegében, hogy figurája nem a viccek csetlő-botló alakja, de nem is örkényi bajkeverő, hanem urbánus vándor, aki a legkülönbözőbb helyekre, társadalmi csoportokhoz juthat el, ugyanakkor alapvetően mindenhol idegen marad. Milbacher Róbert készülő regényének, a Keserű víznek újabb részlete jelenik meg a számban, tovább követhetjük a 19. században Szlavóniába betelepülő református gyülekezet életét és ügyes-bajos dolgait az idegen földön. A többes szám első személyű narráció úgy mesél, hogy közben folyton jelzi fenntartásait a múlt pontos megismerhetőségét illetően. Ismeretelméleti kétkedés és fordulatos mesélőkedv jellemzi a szerző Angyali üdvözletek című regényét is, amelyről Deczki Sarolta közöl kritikát a lapban, kiemelve, hogy az olvasó miközben igyekszik összerakni a szövevényes történet darabkáit, önkéntelenül is el-elgondolkodik a szereplők életén és az általuk fölvetett kérdéseken. Azt hiszem, nincs ez máshogy a Keserű víz újabb részlete esetében sem.

Simon Jolán tragikus élete, a pályakezdő Áprily Lajos, zománcművészeti kísérletek. Standeisky Éva Simon Jolán és Kassák Lajos kapcsolatának történetéről közöl rendkívül alapos, terjedelmes tanulmányt. Az életrajzi események krónikája mellett bőségesen idéz a házaspár publikálatlan levelezéséből, és Kassáknak a Simont megörökítő vagy az ő ihletésére született irodalmi műveit is sorra veszi. Az írás végkicsengése, diagnózisa nagyon szomorú és elkeserítő: Simon Jolán „kiteljesedett mint nő és társ, de kudarcot vallott mint művész és anya” ‒ és 53 éves korában önkezével vetett véget életének. A tanulmány irodalom-, kultusz- és társadalomtörténetileg egyaránt figyelemre méltó, és nem lenne meglepő, ha további kutatások alapjául szolgálna.

Áprily Lajos pályakezdése nemcsak költészettörténetileg érdekes téma, hanem irodalomszociológiailag is. Balázs Imre József tanulmányában rámutat arra, hogy az első kötetével viszonylag későn, 1921-ben, 34 éves korában jelentkező Áprily egészen új társadalmi környezetben és irodalmi mezőben tűnt fel, mint amikor a század első évtizedében közölni kezdte verseit. Balázs Imre József az allegorikus-helyzetértelmező erdélyi lírában jelöli meg a kötet elsődleges kontextusát, egyúttal e líra modernség-jegyeire is rámutat.

A képzőművészet iránt érdeklődőknek Gálosi Adrienne írását ajánljuk figyelmébe, aki a pécsi Modern Magyar Képtárban megrendezett Variációk a Színes városhoz – Zománcművészeti kísérletek Bonyhádon (1967‒1972) című kiállítást szemlézi (a kurátor Nagy András). A nagy pécsi művész, Lantos Ferenc által szervezett bonyhádi alkotótelepen Vasarely és Kassák ihletésére olyan kísérletek történtek, amelyek a hagyományosan iparművészeti eszközként alkalmazott zománcot az építészetben, sőt autonóm táblakép- vagy plasztikai műfajként is igyekeztek felhasználni. Gálosi e törekvéseket a Gábor Jenőtől Martyn Ferencen át a Pécsi Műhelyig ívelő pécsi művészeti tradícióban értelmezi, elemzi többek között Major Kamill, Gyarmathy Tihamér, Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly és Pinczehelyi Sándor zománcműveit, s az ornamentika és a várostervezés mai kérdésein is elmélkedik.

A kiállítás a járványhelyzetben sajnos nem látogatható, de remélhetőleg mihamarabb megnyílnak a múzeum zárt terei. Addig is a lapban közölt színes műmelléklet nyújt betekintést a falak közé. Az irodalom, ez az illékony, de épp ezért falak közé nem szorítható művészet viszont most is itt van, és várja olvasóit.