Életében bizonyára tiltakozott volna ellene, hiszen a filmet nem tekintette komoly művészetnek, önmagát pedig komoly művésznek, sőt hallani vélem hangos nevetését is, de nem bánom: Jancsó ugyanaz volt a 20. század második felében a magyar kultúra számára, mint ami Bartók a század első felében. Noha nem párhuzamként, hanem példaként, de ő is sokat hivatkozott rá. Már Op. 1-es játékfilmjében az Oldás és kötésben Bartók előadásában idézi a Cantata profana szövegét, s később is számtalanszor használ bartóki motívumokat, vesz át tőle címeket saját munkáiban. Ennél azonban jóval többről van szó: a magyar kultúra hagyományának átírásáról az adott kor modern művészi formájába. Jancsó „tiszta forrása” történelmünk, amelyet a színpaddá emelt magyar tájban mesél el újra és újra, előbb a hatalmi játszmák modelljeként, aztán rítusaként, végül szatírjátékaként. A bartóki gesztus mindebben a helyi gyűjtések „áthangszerelése” egyetemes látomássá, azaz a személyes történelmi tapasztalatok beírása a nagytörténelem (mozgó)képeskönyvébe.

Jancsó százada a Jeles András által büntető századnak nevezett időszak volt; a világháborúk és a diktatúrák, az ismétlődő elnyomások végtelen körforgása. Ezt a mozgást követte le kamerájával, ennek az egyszerre lokális és globális történelmi logikának a mozgóképi kifejezése lett az elhíresült hosszú snittes technika, a bonyolult mozgások gazdagon koreografált, egyik filmből a másikba indázó „tánca”. Jancsó új nyelvet talált ki gondolatainak közvetítésére, s ez a nyelv a hatvanas években, az Így jöttem, a Szegénylegények, a Csillagosok, katonák vagy a Fényes szelek révén a modern filmművészet részévé vált. Nemcsak a nevét ismerték meg mindenhol a filmes világban, hanem stílusát is, jobban mondva neve eggyé vált stílusával, szemléletmódjával. Neve összeforrt a ma már filmtörténeti patinájú szerző fogalmával.

S az is maradt. Most, hogy e hosszú és mérhetetlenül gazdag életút lezárult, jelenthetjük csak ki biztosan: immár nem kezdődik újabb korszaka, nem születik meg az aktuális ciklus újabb darabja. Jancsó rendre zavarba hozta nézőit. Amikor a nyolcvanas években a Szörnyek évadjával induló „utolsó” korszakáról beszélnek, ő a kilencvenes években a Kapa−Pepe-filmek sorozatával megtoldja még eggyel; amikor trilógiaként már lezárnának egy szakaszt, akkor ahhoz forgat egy negyedik, ötödik, hatodik darabot. Mindezt ráadásul úgy, hogy nem klasszicizálja, ugyanakkor nem is tagadja meg önmagát. A hatvanas−hetvenes évek korszakos filmjei mellett ez talán az életmű másik fontos szellemi hagyatéka. A nyolcvanas évektől végkép befejeződik a modern film időszaka; a filmek – így Jancsó további munkái – már nem olyan fontosak, mint korábban. Megváltozik a (film)világ, átalakul Jancsó 20. százada. S a rendező egész kivételes módon viszonyul ehhez a saját látásmódját alapvetően érintő változáshoz: elfogadja, hogy az általa kitalált modell immár nem alkalmas a világ leírására; elnyomók és elnyomottak dialektikája jóval bonyolultabbá válik. S ő nem ragaszkodik klasszikus stílusához, ám nem is próbál igazodni az újabb trendekhez, hanem bölcs rezignációval és mindenekelőtt felszabadító, példaértékű öniróniával széttárja a kezét, s azt mondja: nem értem. Számomra ez maga a káosz – s elkezdi forgatni szubverzív pamfletjeit, szemtelen farce-ait, kegyetlen szatíráit az „új rend”-ről, amely maga a rendetlenség, a rend nélküliség – az elnyomók és elnyomottak történelmileg változó, ám mégis jól nyomon követhető, megkoreografálható mozgásához képest. Jancsónak a világpolitikai rendszerváltozást már a nyolcvanas években megjósoló, aztán még számos filmvariációban megörökítő látleletével nem kell feltétlenül egyetérteni, a szellemi-művészi magatartásnak ez a nem dogmatikus, mégis következetes érvényesítése, az avantgárd-nyelvújító szerzői szemlélet megőrzése azonban példaértékű. Ha az ötvenéves rendezői pályafutás (42 évesen forgatta azt a bizonyos Op. 1-es játékfilmet!), a harminc egészestés játékfilm, valamint a még egyszer ennyi rövidfilm, dokumentumfilm és színházi rendezés mérlegét megvonjuk, akkor az egyes művek mellett erre az attitűdre is érdemes emlékeznünk.

Annál is inkább, mivel Jancsó számára mintha kevéssé a mű mint kész produktum lett volna a lényeges, hanem a gondolkodási folyamat, a mű létrehozásának processzusa, amelynek nyomait őrzi a mozgókép. A félévszázados együttgondolkodás Hernádi Gyulával, az évtizedes közös munka operatőreivel, Somló Tamással, Kende Jánossal és Grunwalsky Ferenccel, meg a több tucatnyi ismert és ismeretlen színésszel. Jancsó forgatásai események voltak, a szabadság kis szigetei, happeningek a Kádár-kor zárt társadalmában, s utána is azok maradtak a piaci fegyelem körülményei között. Játék – s ezt a játékot a rendező igyekezett minél többekkel megosztani. A magyar filmtörténet legnagyobb szerzője nem mellesleg igazi csapatjátékos volt. S nemcsak rendezőként, hanem civilként is valódi mozgalmár, polgárjogi harcos, az elnyomottak védelmezője, a kisebbségek szószólója. A legtöbbünk számára felfoghatatlanul gazdag életúttal, szakmai karrierrel, Cannes-tól Velencéig és Hollywoodtól Moszkváig díjakkal, kitüntetésekkel, tisztelőkkel övezett művész – s ugyanakkor karnyújtásnyira lévő, elérhető, megszólítható ember − „A” Jancsó, vagy Miklós, de leginkább Miki bácsi −, akit nehéz volt megelőzni a köszönésben.

Most sajnos sikerül: Isten Veled, Miki bácsi!

(A kép forrása: Vasárnapi Hírek)