„Egy ember áll a kertbe’. / Néz valamerre. Néz.” ‒ így kezdődik Kukorelly Endre Mi kezdődik el című verse a Mészöly Miklós születésének 100. évfordulójára készített összeállításunk élén. Élesen metszett állóképet mutat nekünk a vers optikája az íróról, az egykori kisoroszi kertszomszédról. „Áll. Egyenes. Fehér / a haja. Nem mozog. / Bármit elér.” Most így látjuk, ebben a kimerevített, a múló idő változásaitól és minden esetlegességtől megtisztított képben Mészölyt, aki a Jelenkor történetének egyik legfontosabb szerzője volt. Hatása nem csupán saját műveinek és személyének meghatározó jelenlétében ragadható meg, de a nála fiatalabb kollégáinak ‒ mások mellett Nádas Péter és Esterházy Péter ‒ a laphoz terelésében is. A huszadik század egyik leginkább kísérletező, kockázatvállaló magyar alkotója.

Ez a hatás Darvasi Lászlóra is kisugárzik. Regényrészletében egy mészölyi alak, az egyetlen szót keresve szerte az országban bolyongó Sutting ezredes jelenik meg a gróf képzeletében, aki épp biciklijével egy tehénlepényen megcsúszva elesett, összetörte magát, és haldoklik. Látomásában különös, vad kompániát lát közeledni. „Olyanok voltak, mint Magyarország, bárdolatlanok, nyersek, züllöttek. Esendők, mint egy falevél. Hogy nem, nem tanulnak.”

Bencsik Orsolya prózája Mészöly-motívumokból munkál sűrű szövésű anyagot, amiből, ahogy az alcíme is mutatja, „viaszkosmészöly” készül, s ezzel, úgy gondolom, a legjobb szellemi lakomára is meg lehet teríteni. Móser Zoltán Mészöly-portréit állítja párba egy-egy fa fotójával, az író azon elképzelése alapján, hogy a fák különleges létezők, az „őssors” hordozói. Érdekes Mészöly arcához, charmeur kinézetéhez hozzágondolni a létfeltételek minimumával, a szinte remetei magányban eltöltött porkolábvölgyi (Szekszárd) időket, azt a már-már aszkézist, ami gondolkodásának következetességében is megjelent.

A centenáriumi blokk további részében előbb egy Komoróczy Gézával, az író egykori szomszédjával, barátjával készített interjú olvasható (kérdező: Szolláth Dávid), amelyben egyebek mellett sok személyes emlék, anekdota is felszínre kerül. Nemcsak arról beszél a történész professzor, hogy szerinte a korszak legnagyobb magyar prózaírója volt Mészöly, hanem hogy miként tartottak Vajda Júlia-képeket Polcz Alaine-nel az ágyneműtartójukban, hogyan gyújtották fel a lakásukat gyertyával, és hogyan került kórházba életveszélyes állapotban Mészöly azért, mert tévedésből fagyállót ivott. Ezt követően Gelencsér Gábor (MM és a film), Bazsányi Sándor (a Megbocsátás Balassa Péter értelmezésében), P. Simon Attila (egy régi jogtörténeti könyv mint forrás MM számára), Demény Péter (az életművel kapcsolatos dilemmák), valamint e sorok írójának (MM valós és szellemi vidékei) értekező szövegei olvashatók.

Az összeállítást Krasznahorkai László írása zárja. Keveset mondanánk vele, ha csak annyit, hogy kerüli az évfordulós kultuszbeszéd sablonjait. A Mészöly hamva abszurd jelenetként örökíti meg az író földi maradványainak végső visszatérését a kisoroszi kertbe, a szöveg erejét a Mészöly hiányából eredő fájdalom, düh adja.

Túl a Mészöly-óperencián

A szépirodalmi rovat további részében Markó Béla, Lackfi János, Aczél Géza, Vida Kamilla, Lövétei Lázár László, Petrik Iván és Papp-Für János versei, illetve Tóth Krisztina regényrészlete, Szántó T. Gábor Az angol lány című elbeszélése, valamint a Jelenkorban először publikáló Rigó Kata novellája olvashatók. Markó Béla egyik verse azt állítja, „A folyamatos párbeszéd az öregek és a költők privilégiuma”. Mármint a dolgokkal folytatott párbeszéd, legyen az beszorult asztalfiók, lassan induló számítógép vagy cipőfűző, a költők esetében akár elvont fogalom. „Hazám, / mondják, hazám! Kérve, könyörögve, vággyal és szerelemmel telten. Legalább egyszer ezt is / megpróbálja egy valamirevaló költő. Vagy / nem is egyszer. Kiáltottam én is kétségbeesve: / hazám! És jött a válasz egyszerre kétfelől is: / tessék? Néztem megzavarodva, de nem az volt / egyikük sem. Mit tehetnék? Járok-kelek csak itt / a házban, szidom a nyikorgó ajtót: rohadj meg!”

Belátások a beláthatatlanról

A kritikarovatban Radnóti Sándor teszi mérlegre Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című új regényét, amit az előző kettőhöz hasonlóan „megbízhatóan jónak” ítél. „Hőseinek ‒ pontosabban alakjainak – a sors nem nyit tért, miközben elegendő fölnézniük a magas égre, követni a madarak röptét, éjszaka járni az erdő rengetegét, nappal a tanösvényt, tudomással bírni távoli földrajzi helyekről és népekről, hogy megérezzék a tér rajtuk kívüli roppant határtalanságát. A szó metafizikai és szociológiai értelmében egyaránt röghöz kötöttek”. Grecsó Krisztián verseskötetét Dérczy Péter is a szerző korai verseinek háttere előtt elemzi, s úgy látja, hogy „a korábban inkább enigmatikusan visszahúzódó, bezárkózó személyiség, a versek alanya a Magamról többet könyvben jóval kitárulkozóbb, megfoghatóbb és elég jól körül is írt, megszólalásai mögött nem pusztán a nyelvi elgondolás működik, hanem egy ismerősnek tűnő személy valóságosnak látszó hétköznapi beszéde is”, aki valamiféle vágyott rendhez ért el.

A továbbiakban Owaimer Oliver Markó Béla Egy mondat a szabadságról című verseskötetét méltatja, Szántai Márk pedig az új Háy-kötetet, A cégvezetőt veszi górcső alá. Végül Havasréti József a rá jellemző világossággal és erudícióval foglalja össze tapasztalatait egy szerteágazó ismereteket magába foglaló, nagyszabású (és nagyméretű), a nyolcvanas évek pécsi ellenkultúrájáról szóló kötetről, a Pécs Underground ‘80-ról, Koszits Attila munkájáról.

A januári lapszám mellékleteként kézbe vehető a 2020-as évfolyam tartalomjegyzéke is. A neveket, címeket átböngészve látható, milyen gazdag volt a Jelenkor tavalyi irodalmi termése, s mennyi jó írásról maradt le az, aki nem volt a folyóirat előfizetője. De itt az idő, Kedves Olvasó: új év, új fogadalmak, új előfizetés!