Minek is nevezzem a decemberi lapszám első felét kitevő összeállítást? Régóta készültünk rá, hogy lapunk főmunkatársát, Bertók Lászlót 85. születésnapja alkalmából köszöntsük. Szeptember közepén aztán kényszerűen megemlékezéssé változott a koncepció. Szomorú ünneppé. A lapszám élén az egyik utolsó „firkacsokor” – Laci bácsi még életében adta oda a szerkesztőségnek valamikor szeptember első napjaiban. Akkor még a „Nyolcvanöt? Mi történt? Megszaladt? Megakadt?” sor egészen más jelentőséggel bírt, mint most.

A firkák mögött sorakoznak a barátok, tisztelők írásai: Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Vörös István, Jász Attila, Keresztesi József, Szilágyi Eszter Anna, Lázár Balázs versei, illetve Méhes Károly rövid nekrológba ékelt búcsúverse. Aztán Nagy Imre következik, Bertók barátja és monográfusa – s megemlékezésében egyaránt villant fel mindkét minőségében epizódokat kettejük kapcsolatából: barátságukba is bepillantást enged, de a filológus sem hallgathat, közreadja a Savászana című vers eredeti kéziratát. Utána Lapis József is filologizálásból indít, a Megírjuk a szép, régi verseket című költeményt elemzi gondolatébresztően, annak változatait egymás mellett szemlélve. Majd pedig Bedecs László közöl tömör pályaképet a költőről. Az összeállítást tetemes válogatás zárja Bertók levelezéséből, melyet a PIM munkatársa, Babiczky Tibor segítségével adunk közre. Ábécében: Balassa Péter, Borbély Szilárd, Domokos Mátyás, Esterházy Péter, Ilia Mihály, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Réz Pál, Szálinger Balázs, Tandori Dezső, Tüskés Tibor, Várady Szabolcs és Varga Lajos Márton – levelek tőlük és/vagy hozzájuk. Bertók László – legalábbis a budapesti centrumú magyar irodalmi élettől mindenképpen – visszavonultan élt utolsó éveiben-évtizedeiben, nehezen mozdult ki „választott városából”, Pécsről, így aztán sosem vált kultikus kedvenccé, találkozások híján nem lett az utóbbi egy-két évtized újabb fiatal költőgenerációinak példaképévé. Éppen ezért jó látni ezt az összeállítást. Éppúgy felemelő, hogy adott esetben akár a versírást évek óta szüneteltetők most fontosnak tartották, hogy versben emlékezzenek meg Bertókról, mint azzal szembesülni, hogy a pécsi mester ki mindenkivel, az elmúlt majd’ fél évszázad legfontosabbjaival, klasszikusaival állt kapcsolatban, mert fontosak voltak egymás számára.

A levelezés pedig azért külön érdekes, mert némelyik darabnak kortörténeti jelentősége is van. Amikor például Lengyel Balázs, Orbán Ottó vagy Tüskés Tibor leveleit olvassuk, közelmúltunk történetébe tekintünk. Ráadásul a Bertók Priuszára elképedten-méltatón reagáló levelek nemcsak szívszorítók, de egy-egy mondatuk manapság is aktuális, például Orbáné, melyet végül címmé transzformáltam: „Egy Kafka-regényben éltünk” – de Lengyelé is: „Micsoda országban élünk?” A műhelyébe is bepillanthatunk: egyszer ő küldi véleményezésre kéziratát Parti Nagy Lajosnak, máskor ő látja el jótanácsokkal a fiatalabb pályatársat, Szálinger Balázst. Domokos Mátyás, Réz Pál és Várady Szabolcs leveleiből kirajzolódik a költő Holmihoz való szívélyes, ám nem zökkenőmentes kapcsolata. Általában véve: a levelekből megismerhető Bertók személyiségének komplexitása: olykor indulatosságig menő igazság- és önérzete, visszahúzódó borongóssága, érdeklődő kíváncsisága, segítőkészsége, a vaskosabb viccektől sem visszariadó humora.

*

A lapszám második felében a megszokott rend szerint olvashatók versek, prózák, esszék, kritikák. Takács Zsuzsa újabb verssel gazdagítja a Kertész Imre leveleire írott ciklusát. Turi Tímea a tőle megszokott ön- és metareflektivitással és provokativitással beszél a női létről: „sírok. // És mert nő vagyok, majd megtapsolnak érte. / És elfelejtenek, mert nő vagyok” (Sötét anyag). Sajó László két verse közül mindenképpen kiemelendő a karcos Karanténballada: „Nem bírom már a gondolatok varjú- / Csapatát, hajnalban támadnak […] Fogmosástól fogmosásig haladj, új / Nap jön, ma van, mi van, ki ez az ember?” – alighanem e szöveg tapasztalatával is egybevág a címmé tett Orbán Ottó-gondolat. Egressy Zoltán Kútnyi gödör a fa helyén című verse bármennyire is a rögvalót, egy háztáji nagy diófa kivágását írja meg, arra csábít, hogy allegorikusan olvassuk: „a nagy eső után tavak keletkeznek majd, tudjuk, / de csak később, most még nem áll el napokig”. A versrovatban végül egy debütáló: először szerepel a Jelenkorban Makáry Sebestyén két dísztelen, kimérten ironikus-kritikus, szociografikus színezetű verssel.

A prózarovatban is van két új szerzőnk. Schillinger Gyöngyvér érzékletes, a korfestésben is jeleskedő családtörténetet közöl: egy vidéki városban járunk a rendszerváltás környékén, a város gazdasága válságban, a szülők válnak – ebben a kilátástalan nihilben követjük a tinédzser elbeszélő főhőst. A másik debütáló valójában nem újonc: Görcsi Pétert a Jelenkor olvasói már ismerhetik – mindenekelőtt színikritikusként és színháztörténészként a júniusi lapszámainkból. Ám Görcsi ezúttal lendületes novellával jelentkezik. A narratív horog tévésorozatokból ismert technikáját pazarul alkalmazó, fordulatos szöveg tapasztaltabb íróinknak is becsületére válna.

Novellát olvashatunk Bán Zsófiától is Drón címmel. A szöveg különös kettőssége, hogy a narrációhoz tartozó tekintet egyszerre távolságtartó-objektív és mégis szolidáris-együttérző. Akár azon is eltűnődhetünk, emberé-e ez a pillantás, vagy egy drónhoz tartozik, ahogy a cím sugallná?

És két újabb résszel gazdagodik Szvoren Edina Az Ohrwurm-jegyzetekből címet viselő kispróza-ciklusa. Az egyszeri Szvoren-olvasó olykor hajlamos lenne azt hinni, az abszurdnak, a groteszknek – s e minőségeknek évek óta Szvoren az egyik kortárs magyar rekordere – nincs már magasabb szintje. Aztán Szvoren Edina azzal kezdi egyik szövegét, hogy „Név szégyelli a tapsolását”, a másikban pedig megtudhatjuk, mi történik, amikor a Megyei ikrek egy copfba fonják össze hosszú, gesztenyebarna hajukat. Tűnődöm, talán adhatnám e szöveg címéül azt is: Szvoren-prózában élni.

A széppróza és az esszé határmezsgyéjén helyezkedik el Sylvia Plath Óceán 1212-W című vallomásos írása, amelyet Lázár Júlia fordított érzékletesen. A gyerekkori emlékeket is felidéző visszaemlékezés akár a pszichoanalitikus olvasás tárgya is lehet, ám szépirodalomként is megállja helyét, s ilyenként a Schillinger-novella távoli, amerikai pandanjaként is olvashatjuk. Nagy ívű személyes esszét közöl Várady Tibor jogász mindenekelőtt a maszkhúzásról, igaz, nem(csak) a manapság közkeletű, hanem a szerepvállalás értelmében, ám írásából azt is megtudhatjuk, mi köze a floridai aligátoroknak a sajtószabadsághoz. Lengyel András esszéje pedig József Attila néhány Szántó Judit által lejegyzett, első ránézésre beszédes álmának fejtegetésébe bocsátkozik, ám amellett érvel, hogy nem feltétlenül s nem egyszerűen traumaanalízisben kell gondolkodnunk.

A decemberi kritikarovat sem kevésbé változatos. Elsőként Angyalosi Gergely elmélkedik Térey János posztumusz megjelentetett Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai című önéletírásáról. Angyalosi a félbemaradt, ám bizonyos tekintetben mégis kereknek tetsző szövegkorpuszban rejlő lehetőségeket veszi számba. Kustos Júlia Wirth Imre második, Lementem egy üveg borért Hajnóczynak című verseskötetét teszi mérlegre, fontolóra véve a kötet intertextuális hálójának működésmódját és jelentőségét, a poétika sűrítéstechnikáját elemezve. E sorok írója Terék Anna negyedik, súlyos témájú, gyászfeldolgozó-önértelmező verseskötetéről, a Háttal a napnakról ír az alakulóban lévő, beérő életmű kontextusában. Végül Thomka Beáta méltatja az Este a paradicsomban című újabb Lucia Berlin-novelláskötetet – s gazdagítja egyszersmind saját rövidtörténetről szóló kiterjedt kutatásainak belátásait.

Mondhatnám, hogy a Jelenkor ezzel a gyásztól az abszurd humorig, Kelet-Európától Amerikáig, a falutól a nagyvárosig (stb.) ívelő lapszámmal zárja ezt a furcsa évet. S bár ez tényszerűen, naptári értelemben igaz, mivel az újév helyzetünkben eleinte aligha fog változást hozni, folytatódni fog a Kafka-regény 2020 tavaszán kezdődött fejezete. Annyit azonban ígérhetünk, hogy 2021-ben mi is folytatjuk munkánkat, s követjük közös Kafka-regényünk alakulását.