Nem szeretem a számmisztikát. Most mégis, amikor felfoghatatlan halálhírére előkaptam azt, ami talán a legméltóbb a rá való emlékezésben, verseit, óhatatlanul megállt lapozgató kezem legelső kötete, az egykor irodalmi eseményszámba menő Te mentél át a vízen? 67. oldalánál.

„bólint a lélek: jámborul
nagy út sötétje rám borul
vár is a hajó engem görcstelen fából finomművű
bárka
mint a sárkány lobogó rőt vitorlái szőtték
knídoszi takácsok békével utazom én el
utazom én és fogok látszani is olykor köteleit
hogy rázza a sós szélben vijjogó
köteleit néha látszom majd mint villogó
fölvillogó utazó vörös sárkány az űr sötét vizein”

Egy húsz év körüli ifjú írta e sorokat, akinek végül hatvanhét év adatott. Nem, nem számmisztika ez, tudod te is, mondom neki magamban, csak játék, szomorú és drámaian komoly, hátborzongató, amivel most bizonyosan eljátszanál, Géza, te is a helyemben, mint megannyiszor tetted, ha egy-egy irodalom- vagy kultúrtörténeti kuriózumról esett szó. Eljátszanál s elmerengenél, ahogyan most én is, már a magad adta címen s annak aktualitásán is: Úgy tört össze a költő… Igen, Szőcs Géza költő volt mindenekelőtt, kora egyik legkiválóbbja. Mindamellett értelmiségiként, örök keresőként a teljes magyar művelődéstörténet foglalkoztatta. Azok közé tartozott, akik óriási olvasottsággal, gyermeki érdeklődéssel, már-már naiv rácsodálkozással, de leginkább fo­ko­zott érzékenységgel éltek, figyeltek meg dolgokat. Rakták össze a lét tükörcserepeit, s közben el-eljátszottak egy-két érdekes történettel, önmaguk lázadásaiban is, hol ironikusan, hol sorsszerűen komolyan, interiorizálva azokat.

*

Költészete markáns jegyei indulásakor, a hetvenes évek derekán egy egész nemzedéket repítettek magasba, mégis megmaradtak e jegyek tipikusan szőcsgézásnak, már-már irodalmi szabadalomnak. A szavak játékossága, többértelműsége, variálhatósága érdekelte, nem mellesleg azért, mert olyan korban és miliőben nőtt fel, amikor ezeknek – a sorok közti olvasásnak, a metaforikus nyelvnek és (Mészöly Miklós kifejezésével) a „cinkos akusztikának” – óriási súlya volt. A korban radikálisnak mondható nyelvi, poétikai ereje, annak ontológiai tartalmai, iróniája, filozófiai mélységei már első köteteiben kész költőnek mutatták. Kevesekről mondható ez el a magyar irodalomtörténetben, talán csak Weöres, Jékely, Szilágyi Domokos s még pár név említhető. Nyelvi képességei, a fanyar humor, a súlyos létfilozófia és a gyermekien tiszta vágy egyes dolgok kipróbálására látszólag összeférhetetlen alakzatok közös keretbe, létbe helyezésére ösztönözték, s mindez a legképtelenebb versnyelvbeli kilengéseket is elfogadtatta olvasójával. A neoavantgárd struktúrák és posztmodern eljárások azt is jelentették, hogy verseit számos ízben lábjegyzetekkel (olykor áljegyzetekkel), magyarázatokkal, kommentárokkal szegélyezze, de kezdetektől fogva érdekelték a tipográfiai eljárások is, mint amelyek bizonyos fokig keretet adhattak, irányt mutathattak eleve a megértés kusza tereinek. Szövegeiben állandóan ott vibrált ugyanis a megértés (pontosabban a többsíkú, termékeny értés) keresése, valami forradalmi versnyelv nyugtalansága. Legelső kérdése is alighanem az volt: hogyan küzdhet meg a diktatúrában élő egyén a maga szabadságáért, s mintha ebben a légkörben a legigazibb szabadság a költészet, a nyelv, a költői játék szabadsága lett volna.

A nyolcvanas évek romániai borzalmaival, végletesen beszűkülő tereivel aztán e kulturális ellenzékiség fokozatosan politikai ellenzékiséggé lett. Olyan korban indult s vállalt közéleti szerepet, amikor a legkockázatosabb volt. Egyrészt a hetvenes években saját generációja, az ún. harmadik Forrás-nemzedék már indulásakor ódzkodott minden hivatalosságtól, külső és belső (közösségi) cenzúráktól, így volt rendszerellenes vagy inkább rendszeren kívüli, másrészt az évek múlásával – a nyolcvanas évek Romániájában – számára alkatilag is lehetetlen volt csendben maradni. Már otthonról, s mondhatni gyermekkora játszópajtásaitól is éles szemű vitakultúrát szívott magába. Készen kapott szüleitől egy biztonságot adó, mégis legalább akkora terhet is jelentő kapcsolati hálót. Lázadó természete kezdetben csak az apák generációja ellen és az előttük teret és nyelvet foglalók, utóbbit elkoptatók ellenében mutatkozott meg, de igen korán, már az Echinox és a Fellegvár szerkesztésével is sejteni lehetett: korosztálya legjobbjaként irodalmi vezető szerepe és erre való predesztináltsága fokozatosan sodorja a politikai ellenálló szerepekig. Sütő András legnagyobb sikerei évtizedének a végén, 1979-ben, amikor elnyerte a Herder-díjat, a 26 éves Szőcs Gézának adta a díjjal járó egyéves bécsi ösztöndíj lehetőségét. A fiatal tehetség élt a lehetőséggel – és hamarosan szembekerült a kommunista rezsimmel. Az 1981–82-ben megjelent Ellenpontok című szamizdat után társait is, őt is a Securitate vette őrizetbe. Ekkor, a romániai kommunizmus legsötétebb, kisebbséggyűlölő évtizedében vette kezdetét a kivándorlási hullám is Erdély-szerte. 1982-ben több magyarországi művész és értelmiségi (köztük Jancsó Miklós, Petri György, Réz Pál, Kocsis Zoltán, Sinkovits Imre, Sára Sándor és még számosan) tiltakozott letartóztatása ellen, amit több mint félszáz nyugat-európai magyar értelmiségi követett, nemzetközi porondon is szót emelve a román hatóságok által elkövetett sorozatos jogsértésekkel szemben. 1986 után, Svájcba történő emigrálását követően közéleti énje még hangosabb lett: az erdélyi magyarság kiszolgáltatottságáról többek között az Egyesült Államok kongresszusa előtt is beszámolt. 1989-től a Szabad Európa Rádiónak is dolgozott. Szőcs poétarangját viszonylag korán tehát politikai rang is övezte.

1990-ben, a változások után, amint lehetett, hazatért Erdélybe. Az RMDSZ egyik vezetője, főtitkára, majd szenátora lett, akit aztán megbuktattak, az erdélyi politikusi pályáról így leköszönt. 1992 után az Erdélyi Híradó könyv- és lapkiadó vezetőjeként egyszersmind mentora és felkarolója lett egy sor fiatal költőnek is, akik részben vagy egészben az ő szárnyai alatt indultak. Még ebben az évben, 1992-ben fontos kötete jelent meg A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban, melyhez félig viccesen, félig komolyan, afféle alcímként odaírta: „Sz. G. utolsó verseskönyve”. Valójában a 9. kötet volt a sorban, s még jó néhány követte (a most tragikusan lezáródó életmű mint­egy har­minc kötetet számlál, ezek harmada fordításban jelent meg, van köztük, ami kínai fordításban is), de a legutóbbi évek verstermését már újfent egyértelműen akadályozta, roncsolta, módosította a közszereplés és a napi politikai teendők sokasága. 1996-ban az ő verssorait vésték Budapest legújabb hídja, a Lágymányosi-híd (ma Rákóczi) egyik gránitlapjába, az ezredfordulón pedig, még élete negyvenes éveiben monográfiával köszöntötték. Magyar állampolgárság iránti kérelmét 2004-ben elutasították. Ez is sok mindent megmagyaráz későbbi értékválasztásaiból. 2009-ben még megkapta a Bécsi Európai Akadémia nagydíját, hogy aztán ezt követően újfent nyíltan a napi politika szolgálatába álljon.

A költő Szőcs számomra már kolozsvári bölcsészhallgató koromban élő legenda volt. Olykor találkoztunk is egy-egy rendezvényen, én érdeklődve figyeltem, de valójában és komolyabban csak valamikor az ezredforduló utáni években beszélgettünk. Ekkoriban már több éve Budapesten éltem, ő újfent Kolozsváron. Ellentétesek voltak akkoriban a költözési irányaink. Emlékszem, amikor 2004-ben első kötetem E-MIL Irodalomtudományi díjat nyert, az ünnepi díjátadóra Kolozsvárra utaztam. Az ünnepség végén Géza félrehívott, gratulált, majd egykori mentoromhoz, a jelenlévő Gyimesi Évához fordulva mondta, sajnálja, hogy írásaimat csak e gyűjteményes kötetben olvasta először, s nem már a folyóiratbeli közléseikkor. Nyilván kedvesen túlzott: én épp csak 30 esztendős múltam, ő 51 volt. Én már akkor is a Széchényi Könyvtárban dolgoztam, emlékszem, ez iránt is élénken érdeklődött, mint az irodalomhoz köthetően minden iránt, ami a kulturális emlékezet megőrizhető, írásos formájával kapcsolatos. Mint később egyértelművé vált számomra, a kortárs információbőség szinkrón feldolgozásának lehetősége-lehetetlensége és annak technológiái kultúrpolitikusként és költőként egyaránt foglalkoztatták. Aztán ő került Budapestre, az ismert okokból, s lett kulturális államtitkárként többek között anyaintézményem fenntartói, felügyeleti vezetője is, akinek én – igazgatóként – a drasztikusan megcsappanó intézményi finanszírozásra vonatkozó s egyéb bajaimat, kritikáimat sorjázhattam. Nem sok sikerrel. Tudtam persze, mi az, ami rajta múlik, s mi nem. Nem lettünk közeli barátok, de kölcsönösen tiszteltük egymást. Ezt követően számos irodalmi esten és konferencián, könyvbemutatón és kerekasztal-beszélgetésen, díjátadón és emlékünnepen, borkóstolón és hangversenyen, kiállításmegnyitón és gálavacsorán, s persze hivatali rendezvények tucatjain, no meg szakmai egyeztető megbeszélések és tárgyalások hosszú, végeláthatatlan óráin találkoztunk Kolozsvár és Budapest, Nagyvárad és Pécs, Nagyszalonta és Balatonfüred, Szekszárd és Piliscsaba, Szatmárnémeti és Győr tengelyeken, s ki tudja még hány száz konkrét helyen. Köztük a Szalay utcában és a Hold utcában is, no és persze leginkább a Budavári Palotában, az OSZK főépületében. Hivatali egyeztetéseinken túl azonban minden alkalommal úgy álltunk fel az asztaltól, hogy a beszélgetésünket valójában nem fejeztük be, csak lezártuk. Vagy időhiány miatt, vagy még inkább azért, mert az elkezdett téma sűrűjében, a szellemi kacskaringók újabb anekdotákat hoztak elő, irodalmi vagy éppen kultúrpolitikai kérdéseket, amelyek rendszerint megvitatlanok maradtak, további beszélgetésért kiáltottak. „Jó, hívjuk mindenképp egymást és folytassuk, szerussz” – zárta ilyenkor s köszönt el, s nem egy ízben azt éreztem, a reá váró hivatali személyek vagy bokros teendők helyett szívesebben folytatná valamilyen érdekes „hazai” ügy felidézésével, netán újabb világraszóló álmok szövögetésével.

Vonzották ugyanis a kevéssé ismert kultúrtörténeti érdekességek. 1992 után sokáig nem jelent meg verseskötete. Amolyan „utolsó utáni” a 2003-as Az al-legóriás ember (avagy mikor a szomszédgyerek a Holdra lép) volt, mely játékos címével, humorával és teremtő intertextusaival egyaránt a legjobb Szőcs-lírához tartozik. Benne az óriás, a „legóriás” szerző és persze az allegória egyaránt komoly szerephez jutott, akárcsak a gyakori szójátékokon túl a kendőzetlenül őszinte ön-értelmezések is az ötvenedik születésnapon. Most mégis egy lábjegyzet miatt hozom szóba e kötetet, melyben szerzője az alábbiakat írta: „a történet lehet, hogy valós, lehet, hogy fiktív (és lehet, hogy apokrif)”. Szőcs Gézát leginkább ezek az apokrifek érdekelték. „Valahogy kutasd ki, kerestesd ezt elő nekem!” – mondta lelkesen nem egyszer. Szenvedélyesen elő akart bányászni a múltból minden művelődéstörténeti eseményt, irodalmi alakot, elfeledett nagyságot, főként, ha annak volt valamilyen esélye nemzetközi renoméra is. 2010 után politikai funkcióit latba vetve ilyeneket is igyekezett tető alá hozni. Az OSZK-ban így valósultak meg olyan tárlatok, mint a golyóstoll felfedezőjének, Bíró Lászlónak szentelt kiállítás, a Weisz Erik-, azaz Harry Houdini-emléktárlat, vagy a 2018-as budapesti nagy Corvina-tárlat. 

A nagyobb, átfogóbb kulturális beruházásokban, informatikai vagy éppen digitalizációs fejlesztésekben is a megálmodást szerette leginkább, bár azok levezényléséhez, véghezviteléhez nem volt kellően pragmatikus, meglehet az már valahol untatta is. A kellő időtávlatban történő alapos tervezéshez és megvalósításhoz, a megfelelő szakmai személyek kiválasztásához viszont nem mindig szakmai oldalról, sokkal inkább politikusként közelített. Nem egy ilyen torzóban is maradt vagy kudarcba fulladt. Politikai oldalaktól függetlenül támogatható nemes ügyek érdekelték, csakhogy nem is egy vagy kettő, hanem szimultán több tucat is, amit nem mindig kezelt jól. Látszólag sok kettősség jellemezte, mely benne mégis jól megfért. Ahogyan hazáját keresztút-hazának látta, s eszerint is cselekedett, úgy önmagát is egyetlen oldalon állónak írta le, mégis pólusok közt elhelyezkedőnek, aki – legalábbis a párbeszéd szintjén – nyitott volt és maradt minden irányba. Máskor halkan, de maga is panaszkodott, hogy saját táborában gáncsolják, nem értik, filmes vagy közgyűjteményi projektjeit ellehetetlenítik, a minisztériumi adminisztráció gyakorta ellene dolgozik, különböző ügynökségekkel kell osztoznia, stb. Ismerte ellenségeit s vélt barátait, tudta, a funkciókkal együtt szerepek garmadájának terhe nyomja vállait, s nem mindnek tudott megfelelni. Politikai karrierjét szerencsésen „védte” lenyűgöző erudíciója, tekintélye, de a szakpolitikához nem volt kellően gyakorlatias, sem rátermett – ugyanakkor szituációkat átlátóan okos volt, a túléléshez pedig ellenfeleit megszégyenítő ösztöne segítette.

Utolsó éveiben (mily szörnyű ezt leírni is!) maga is – mint egykoron Bánffy Miklós gróf, a reneszánsz egyéniség, a külügyminiszter s többek között majd az Erdélyi Helikon főszerkesztője – fontosnak érezte, hogy a politikus legyen jól megkülönböztethető a költő és író Szőcs Gézától. Meglehet, későn, ki tudja? Mindenesetre több kötete is Carbonaro álnéven jelent meg, s talán ezeket követően már sok mindent másként gondolt maga a politikus-közéleti Szőcs is, mint úgy fél évtizeddel korábban. Nem beszélt róla, csak ritkán, somolyogva, vagy még ritkábban, keserűen egy pohár bor mellett. Nem tudom nem ide írni, hogy a politikusként is gondolkodó Szőcs utolsó éveiben egy tisztánlátással megvert, gyötrődő, a végzet ellenében küzdő figurát írt meg a Raszputyin küldetése című drámájában. Nem csupán az ismert történelmi, karizmatikus férfiút, hanem a különcnek egy felelősséggel megvert válfaját szólaltatta meg, egy olyan történelmi figurában, aki jelentős hatással volt II. Miklósra és családjára. Miközben az analógia kézenfekvőnek tetszhetett sokaknak, mégis visszásnak tűnt a szememben, hogy mindez komoly anyagi fedezettel, magyar–olasz kiadásban, majd számos európai nyelvre fordítva jelent meg, s a darab ősbemutatója is Olaszországban volt.

Géza persze igyekezett lehetőségeihez mérten önmagához, gyökereihez s múltjához hű maradni. Súlyos terheket cipelt. Már kisfiúként lázadt az apja bénító szellemi öröksége ellen, akit mégis nagyon szeretett, s aki, mint utóbb kiderült, zseniális kritikusi gyakorlata mellett valóban ördögi tudott lenni szűkebb környezetével is: saját fiáról is besúgói jelentéseket írt. Ki tudja, a Szőcs Géza-versek egyik sajátos jellegzetességének, az álarc mögé bújásnak és a szerepjátéknak forrásai honnét, milyen komplex tényezőkből voltak eredeztethetők. Versnyelvében fiktív és valószerű észrevehetetlenül keveredett, olykor nem csak a mitikust tette komikussá, kötetei lapjain aktualizált Shakespeare-hősök és mai politikusok egyszerre kerülhettek kétes reflektorfénybe. Az utóbbi években ezek mentén egészen kortárs közérzetek is vershelyzetbe kerültek ráadásul, emlékezetes képekkel, szóviccekkel, átértelmezett, kifordított sajátosságokkal és nyilvánvaló áthallásokkal. Ha azonban szöveguniverzuma fölékesített főszereplőin túl a megsokszorozott lírai énjei közepette egyfajta igazi, „társadalmi”, mondjuk így: „életrajzi” énjét keresnénk az Sz. G. monogrammal bíró „szövegdémonnak” (a szintén korán eltávozott Prágai Tamás emlékezetes kifejezése ez), őt nem mindezen szerepek mögött, a legkülönfélébb maszkok képletes lehulltával lehetne kvázi-tisztán meglátnunk, hanem éppen ezen szerepek szubjektumformáló erejében és reflexióiban. A nagyon összetett, rétegzett és amalgámszerű én, mely akár öt másik embernek jutó életet élt e közel 67 esztendő alatt, költészeti szerepei és közéleti funkciói révén egyaránt formálódott, ezek együttesében s hangsúlyosan ezek által alakult. Mi sem természetesebb, hogy mindegyiket egyaránt és egyenrangúan vállalta. A „közöttiség” hangsúlyos, a személyiség éppen a szerepekben és a szerepek betöltése által, azok váltakozásaiban bontakozhatott ki. Ahogyan első köteteiben a mindent felhalmozó, magába olvasztó poézis az önteremtés nyelvi aktusát valósította meg, úgy ez a folyamat Szőcs Géza konkrét életszituációi és feladatkörei révén az önidentifikálásban is hangsúlyos maradt. Most, amikor tragikus halála kapcsán óhatatlanul mérlegre kerül a teljes életmű, bizonyára sokan kísérlik meg szétszálazni az egyes profilokat. És bár jól írta a minap Papp Attila Zsolt, hogy évtizedek múlva vélhetően senkit nem érdekel majd, ki volt a kulturális államtitkár vagy a miniszterelnök kulturális főtanácsadója, netán az, hogy mi történt a milánói világkiállításon, miközben lírikusi tevékenysége legjelentősebb része valóban jó eséllyel itt marad velünk, ez mégsem a sokunk által ismert egyénre és annak cselekedeteire, a bevezetőben megidézett, most búcsúztatott lélekre, hanem „csak” költői hagyatékára vonatkozik. Ami persze vitán fölül álló s tulajdonképpen a legfontosabb. Ebben a szövegtengerben kell a párbeszédet szorgalmazó lételemeket felkutatnunk, anélkül, hogy a földi pályafutását tragikusan egy kórházi ágyon befejező, legyőzött egyénre gondolnánk. Félig döbbenten, félig értetlenül, félig szomorúan, félig a mi bántásaink visszavonhatatlanságainak terhétől lesújtva, s egészen abban a reményben, amit e költészet kezdettől fogva sugall: „nem lenni is csak egy alakja annak, / amit, bár nincs, úgy neveznek, lenni.” – Utazz valóban békével, Géza!

Fotó: Bielik István / 24.hu