Judith Schalansky. Nem biztos, hogy az olvasónak ismerősen cseng a név, jóllehet az 1980-as születésű német író díjak sorát zsebelte be, hazája egyik leginkább öntörvényű szerzőjeként jellemzik, és öt könyve közül három is megjelent magyarul. Akit eddig elkerült a munkássága, az az új Jelenkorban elkezdhet ismerkedni ezzel a különös, metszően intellektuális és kifinomultan érzéki prózával. Segítségére siet Weiss János, aki a Különféle veszteségek jegyzéke című, magyarul frissen megjelent, szigetek, épületek és egyéb dolgok pusztulásáról szóló Schalansky-esszéregényt recenzálva jóformán az egész életművet bemutatja. A fordító Nádori Lídiának köszönhetően pedig részlet olvasható az író második regényéből: a Balti-tenger partján a nagyszüleinél nyaraló kislány tengerparti élményei, lebegő hangulata, légies megfigyelései jelennek meg finom ábrázolásban. Nádori fordította Schalansky poétikai előadását is, amely, meghökkentő módon, a gombákról szól. Azokról a lényekről, akik a föld alatt burjánzva áttekinthetetlenül szövevényes, buja hálózatot alkotnak, és a szerző szerint nem elképzelhetetlen, hogy átveszik az uralmat a világ fölött. De addig is Schalanskynak már most példát mutatnak az írásra, amely eszményi esetben ugyanolyan kacskaringós, keveredésekben és ingázásokban bővelkedő.

Judith Schalansky (Jürgen Bauer / Suhrkamp Verlag)

S úgy tűnik, az egész novemberi Jelenkor tele van ilyen „föld alatti”, rejtett összeszövődésekkel. A lapszám élén szereplő Tolnai Ottó-verseskötet (!) maga is elképesztő hálózat. A rózsa sikolya még a ’80-as években született szerb nyelven, egy szabadkai színházi előadás részére. Fenyvesi Ottó most előrukkolt a könyv régóta asztalfiókban heverő fordításával, így az végre magyarul is olvasható. A középpontban az 1910-es‒20-as évek híres-hírhedt táncművésze, Anita Berber és az őt körülvevő művészek és nevezetességek szövevényes hálója áll, Marlene Dietrichtől Otto Dixig. Az egyik versben Berber pályatársa hondurasi útlevéllel érkezik Zágrábba: Witold Gombrowicz pár évtizeddel később Lengyelországból utazik hajón Argentínába, és miután ott éri a második világháború kitörése, jó időre le is telepedik. Naplóját fáradhatatlanul fordítja Pályi András, a mostani, 1960-as, Buenos Aires-i részletben egy lánglelkű fiatal santiagói irodalmár és csoportjának gúnyrajza olvasható. Az európai szellemtől görcsösen elszakadni akaró, a saját nép, valóság és problematika felé fordulni igyekvő, kollektivitást hirdető jelszavakat Gombrowicz gyanakvással szemléli, a szabad én és a valódi alkotómunka mellett emelve szót ‒ egyúttal a lengyeleknek is címezve gondolatait (attól tartok, ez nem csak rájuk érvényes, és nem csak akkoriban). A napló emellett a Pornográfia című Gombrowicz-regény motivációiról is tudósít, amelynek részletét szintén újrafordította Pályi.

Anita Berber (1920, Alexander Binder)

Méhes Károly szomorúan szép novellájának tangórajongó szereplője ugyancsak Buenos Airesből hozza haza tánctudását. Patak Márta dokumentarista elbeszélésének főszereplője, az első világháború végén leszerelt katona-dédapa pedig Santiagóba indul a Valbanera gőzös fedélzetén. Nagy szerencséjére még Havannában kiszáll, így megússza a hajó rejtélyes katasztrófáját, amelyről Patak prózája részletesen beszámol. Balázs Imre József versében szintén egy hajótörés motívuma tűnik fel. A lapszám többi verséről is elmondható, hogy az alanyiságból, a személyességből indulnak ki, hogy aztán vagy dús, szürreális képekkel adagolt egzisztenciális számvetésig ‒ Simon Márton ‒, vagy a várossal való fokozatos azonosulásig ‒ Hangay Nikolett ‒, vagy a Hamlet-problematika neoavantgárd újrahangszereléséig ‒ Tatár Sándor ‒ jussanak el. A lírarovatban is szerepel világirodalom, a két éve elhunyt amerikai költő, Tony Hoagland személyében, aki a fordító, Tóth Bálint Péter szavaival „előszeretettel nevezi nevén az élet fonákságát”. Az egyik ilyen fonákságot egy cég üzleti osztálya jelenti az egyik versben, Sándor Iván készülő regényének bevezető fejezetében pedig a főszereplő, egy adatokkal foglalkozó kutatóintézet munkatársa fenyegető találkozón kénytelen részt venni munkahelyének egyik osztályán, miután az intézetbe bevásárolta magát az állam. Sándor Iván előző regényéhez hasonlóan, amelyről Zsembery Borbála közöl igen informatív recenziót, az új műben a napjainkban játszódó történet az emlékezés révén a múltba is gyökeret ereszt.

A lapszám értekező szövegei jórészt ugyanezt teszik, a múltba ereszkednek alá. Vilmos Eszter kritikájának tárgya Kisantal Tamás tanulmánykötete, amely azt vizsgálja, hogy miként jelenítik meg magyar irodalmi művek a vészkorszakot közvetlenül a második világháború után: merthogy számos ilyen, ma már többé-kevésbé elfelejtett mű létezik, amelyekben a később nyugaton uralkodóvá vált ábrázolásmódhoz képest egészen máshogy jelenik meg a holokauszt. Zoltán Gábor éles és keserű esszéje a korszaknál marad, azt vizsgálva, hogyan mondott csődöt Ottlik Géza 1945 eleji kísérlete a Nyugat újraélesztésére, és milyen megvető gúnnyal tekintett Ottlikra a Révai, később a Szépirodalmi Kiadó irodalmi vezetője, Illés Endre. N. Horváth Béla elemzése egy évtizeddel korábbra megy, Illyés Gyula harmincas évekbeli szerelmi költészetét tárgyalja. A témával fukarul bán a mostanában amúgy sem élénk Illyés-recepció, részben minden bizonnyal amiatt is, mert a szóban forgó versek jó része Kozmutza Flórát, Illyés későbbi feleségét szólítja meg, aki mégiscsak elsősorban József Attila szerelmeként vonult be az irodalomtörténetbe. Legmesszebb az időben Balogh Tamás merészkedik, aki kritikájában egy középkori németalföldi műnek, az ördöggel szerződést kötő Nimwégai Márika történetének új magyar kiadásával foglalkozik. Szlukovényi Katalin verseskötete nem az ördöggel, hanem a mindennapokkal köt paktumot: hogy a beérkezettséget, a hétköznapi élet „sikerültségét” fanyar iróniával tudomásul vevő álomkonyha mennyire jár sikerrel, arról jelen sorok szerzője mond véleményt kritikájában (szerinte eléggé).

Sándor Iván regényhőse a reggeli híreket hallgatja, amikor sok más mellett bemondják, hogy Kínában ismeretlen vírus bukkant fel. Ma már mindannyian tudjuk, mi lett ebből. És aki igazán sokat tud erről, az a pécsi virológus, Jakab Ferenc, akivel Sz. Koncz István közöl beszélgetést a tudósportrék-sorozatban. Kiderül, hogyan lett Jakab tíz év alatt egy húsz négyzetméteres kis labor egyszemélyes gazdájából egy fokozott biztonsági osztályba tartozó nagy laboratórium csapatvezetője. A virológus az interjú egy pontján megjegyzi, hogy a vírusok jelentik a legnagyobb veszélyt az ember uralmára. Hát, ha választani kell, akkor én inkább a gombáknak drukkolok.