Mert kihullik végül minden a kezeink közül, összetörik az éjszakák a napokat, elfogy az idő, hiába áll sokáig az élet, hiába hever az életünk a napon. Száradunk, száradunk, aztán el is hisszük, hogy amilyen biztatóan újraindul minden reggel, semminek sem fogunk a végére érni soha. Van még idő, lesz még nap, folytatjuk majd holnap. Nem így szerettem volna utoljára hozzád szólni, Pali bácsi.

Mindig féltem az öreg költőktől. A legtöbben csak saját magukról beszélnek, dühösek a fiatalokra, ha azok túl sokat beszélnek, szintén saját magukról.

Így féltem tőled is, Pali bácsi, mikor évekkel ezelőtt találkoztunk Temerinben, legelőször, a TAKT táborban. És nagyon meglepődtem aznap.

Meglepődtem, hogy van költő, akin nem érződik, hány éves, aki hiába öreg, kíváncsi a fiatalokra, egész szívével tud mások felé fordulni, kérdez, lehet kérdezni, nemcsak magáról beszél, hanem párbeszédet akar, nevet és megnevettet másokat, elevenebb mindenkinél, pedig a tábortűz körül nála mindenki fiatalabb. És úgy beszél, hogy nem lehet nem odafigyelni.

Ültél, kezedben a Finis című könyveddel, és az ember nem is értette, miért Finis a címe, hiszen annyi erő volt benned, annyi élet, mintha épp akkor kezdődött volna még csak el minden. Hát hogy jön akkor oda az a cím, hogy Finis? Emlékszem, mondtad a fiatal képzőművészeknek, ott, a táborban, hogy mindegy, ki mit mond rájuk, amatőrök vagy profik-e, mindegy, mennyit kell dolgozni, a lényeg, hogy alkossanak, és hogy élvezzék az alkotást. Elpárolgott az a félelem.

Később akárhol találkoztunk, mintha mindig ugyanazt a beszélgetést folytattuk volna. Egy költő lehet vicces, egy költő lehet elégedett, egy költő akkor is költő marad, ha a napon ül, izzad, ha fáradt, ha ügyet intéz, ha hallgat – ezt tőled tanultam. Egy költő akkor is eleven, ha nincs a Földön.

Állok az utcán, néz vissza rám a nap. Forog fejemben és felsért belülről minduntalan a kérdés, hogy mégis mennyi az út, mondd el, mennyi az út innen a földtől az égig?

Hány másodperc alatt jutottál el a testtől a fényig, és vajon fázol-e, melegít-e eléggé Isten kitárt karja, és hogy lehet így, szó nélkül elmenni?