„Nem tudom elkezdeni. Azazhogy elkezdem, eljutok valameddig, s akkor mintha belenézne valaki, aki jobban tudja, mint én, fölemelné, összetépné, s rám parancsolna, mint a vallatószobában, hogy kezdjem elölről. Pedig olyan egyszerűnek tűnik. S bizonyára az is. Bezzeg ha harmincéves volnék” – írta Curriculum vitae című esszéjében Bertók László. Ezekkel a rá jellemzően töprengő, örökösen tépelődő mondatokkal tudom elkezdeni csak azt, amit magam nem tudok és nem is akarok elkezdeni. Arról írni, hogy Bertók Laci meghalt. 

„Most ott kezdem, hogy vízválasztón születtem. Talán ha innen. Talán innen van bennem ez a se itt, se ott, ez az itt is, ott is, s hogy az egész együtt mégis, s egyre határozottabban, valahonnan valahová. A hely konkrét: Vése, Somogy megye, Magyarország, Európa. Hm. Az idő is: 1935. december 6. Az ősök is: mindkét ágon, mindenki földműves.” Most úgy látom, hogy Laci, az okos parasztgyerek olyan, mintha népmeséből lépne elő. Ahogy elindul a csurgói gimnáziumban a felemelkedés útján, a családi és a kor társadalmi viszonyai ellenére. Aztán 17 éves korában írt önképzőköri verseiben megjelenik az ötvenes évek padláslesöprése, s az Átok című vers egyik változata azt mondja valakiről, hogy „Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel”. A kézírásos versek az ÁVO kezébe kerülvén fiatalon börtönbe kerül, priusza lesz, s ez évtizedeken át megbélyegzi. Úgy érzem, soha nem heverte ki ezt a lelki traumát. 

Nem sorolom az életrajz tényeit, a korán megtört pálya miatti kései első kötettől az ugyancsak megkésett elismerésekig, a Kossuth-díjtól a pécsi díszpolgárságig („Pécs lett számomra is a város”). Költészete egyre inkább saját, eredeti utakon haladt a hetvenes évektől, a nyolcvanas-kilencvenes évek évtizedes szonettkorszakán át, hogy a zárt szonettformából – bár a zártságot kihagyásos-elhallgatásos grammatikával ellenpontozta – a lazább, folyamatosan kérdező „félhosszú” verseken át egyre rövidebb versformákhoz jusson el. A háromkákig, a háromsoros japán haiku sajátos, bertóki változatáig. És végül a „firkákig”, a kétsoros strófákig. Ez volt az utolsó szalmaszál az élethez. 

Néhány napja jártam nála új verseiből válogatni, melyeket az elmúlt pár hónapban szerzett. A Firkák a szalmaszálra két kis csokrát hoztam el a Jelenkor decemberi lapszáma számára, amikor 85. születésnapját akartuk ünnepelni. A Jelenkor volt az ő folyóirata: szinte rögtön az ʼ58 októberi indulás után, ʼ59 tavaszán már megjelent verseivel a lapban. Több mint hatvan éven át élt és dolgozott együtt a Jelenkor új és új szerkesztőivel, szerzőivel, az érkező fiatalabb generációkat támogatva. Tudta ugyanis, milyen nehéz a kezdés, az állandó bizonytalanság, az értő figyelem, közeg hiánya. Soha nem felejtette el Fodor Andrást, aki néhány évvel idősebb költőtársként az első tétova lépéseit egyengette, aki őt „fölfedezte”. Így patronálta ő aztán Parti Nagy Lajosék és az utánuk következő számos költői évjárat sokaságát. Atyai jóbarátja, Csorba Győző halála után örökébe lépve a kilencvenes évek végétől lapunk főmunkatársa lett.

Azt is tervezgettük, hogyan zajlik majd az a szülinap – tartott már a nyilvános szereplés testi és idegi fáradalmaitól. A Magvetőnél készen álló új kötet bemutatásán túl színészek és zenészek bevonásával méltó ünnepséget vizionáltam neki, amit ő visszafogott kétkedéssel, de megengedően fogadott: majd meglátjuk. Az ösztöneim azt súgták, hogy ez lesz az utolsó nagy nyilvános rendezvénye, mert tudtam azokról a sokasodó bajairól, amelyek egyre apasztották életerejét. Ám sokadszorra láttam őt újból és újból vert helyzetből felkelni, szívós életakarása eddig valahogy mindig felülkerekedett. Amikor más lehetősége nem volt tavasszal, akkor otthon, a lakás egyik végétől a másikig rótta a métereket konokul, botjára támaszkodva. A nyár végére aztán – egész életén át tartó mindennapos sétáihoz visszatérve – ismét el tudott jutni gyalog a pécsi Király utcai otthonától a Barbakánig és vissza. 

Így hát, ahogy visszagondolok, bár aggódtam, nem hittem el, hogy elveszítjük. „Olyannyira élő számomra még...”, ahogy ő maga írta Csorba Győzőre emlékezve. Sem elkezdeni nem tudtam, sem méltón befejezni ezt a zavarban és megrendültségben születő hevenyészett írást. Úgy köszönök el, ahogy szoktunk: ölellek. 

És téged idézve kérdezem, hogy „Ott mi van?”.

(Fotó: Méhes Károly)