Esterházy Péter

Születésnapra

Mostanában nagyon sok cikket nem írok meg. Fogom magam, hipp-hopp, és nem írom meg. Van, hogy egyre-egyre föl is kérnek, de én nem mindegyiket fogadom ám el, csak azt, amelyik a kezemre áll, amihez kedvem van, amiről tényleg szeretnék írni, például Nemes Nagy Ágnesról, Bodor Ádám új, titokzatos novelláiról, Ungváry Rudolf végre valahára megjelent kötetéről, Thomas Bernhardról, vagy éppen a „pannon mesterről", Csorba Győzőről. Az ilyen, testre szabott fölkéréseket természetesen szíves-örömest elfogadom, és aztán! Aztán nem írom meg őket. Ígéreteim ellenére, megállapodások és fogadkozások dacára, fittyet hányva adott szóra, úriemberségnek még csak gyanújába sem keveredve.

Most épp a csorbagyőzőünnepikisszínest nem írom meg. Ezt helyette írom, és egyáltalán nem posztmodern (hümm-hümm) ravaszdiként, hogy tudniillik szép-észrevétlen ez lesz az, megszüntetve megőrizve és így tovább, írom, hogy nem írom, tehát írom, nem, tudom én, írom, tehát vagyok, mégis beszámolnék a meg nem születés körülményeiről, mert valljam csak be, e meg nem írásokat egyáltalán nem kudarcként fogom föl, ha nincs kedvem, hát nincs kedvem, sőt még jól is érzem magam, hisz így még többet gondolok ezekre a számomra kedves emberekre vagy könyvekre. Mostanában hol Nemes Nagy Ágnest olvasok, hol (szinte mindig mintegy véletlen) rábukkanok egy Bodor-novellára, néhány hete pedig egyik Csorba-könyvből járkálok a másikba. Múltkor Vasadival jártam így, lettem vele ilyen mászkálós, és ott olyan magától íródott, szerkesztődött abból egy új szöveg, Vasadi verssorokból – nekem. Na és persze: enyém.

Alamuszin itt is evvel próbálkoztam volna, de mennyivel más ezeknek a verseknek a természete. A Vasadié csupa dráma, fény-villanás, jobb becsukni a szemet, könnyű ott elcsípni egy szikladarabot, szerelem-töredéket. Ez itt tényleg a Dunántúl, lanka.

A lankához lágy fények tartoznak és séta. A lankát nem lehet rohammal bevenni, kell keríteni egy nőt vagy férfit, belé kell karolni, és... És ki tudja! A lanka a csöndes kaland. De a lanka nem is a határozatlanság, nem a se-se, inkább az is-is (bár tudjuk, ez azért „világításˮ kérdése). A lanka példaszerűen megfoghatatlan. Magabiztos, de nem derűs. Hisz elég csak átlesnie a Dunán, s máris ott a lapály, a halál. A lanka fenyegetettségben létezik. Keserű, de kiegyensúlyozott. Egész – nem választható le belőle jellemző részlet.

A lanka eléggé örök; csöndes és hű. Se nem csorba, se nem győző.