Kéri Piroskát az Új Írás szerkesztőségében láttam először a nyolcvanas évek közepe tájt. Nem tudtam, ki ő, de az első kép, amely megmaradt bennem róla, a repkedő kedvességé. A kilencvenes években távolról, kortársaim és fiatalabb írók változatos csapataiban tűnt fel előttem, a közeli távolból, amelyben hosszú időn át dolgoztam velük párhuzamosan. Csaplár Vilmos azután behívta a Szépírók Társaságának két-három személyes üzemcsarnokába, ahol Piroska – én így láttam mindig – örömmel megragadt, és vitte a vállán a gazdasági és pénzügyek mellett a napi szervezés tételeit is. Kapcsolatai nemcsak hosszú évek tapasztalatai okán voltak jók és számosak, hanem azért is, mert kapcsolatteremtő készsége veleszületett, önzetlen és vonzó volt. Egyre több Szépírók-projektben találkoztunk, egyre több, az elnökség által befogadott tervemben működtünk együtt, lett légyen az a Szekszárdi Magasiskola beüzemelése, a Magyar Műhely folyóirat svéd avantgárd számának és a kapcsolódó rendezvénynek a szervezeti támogatása vagy bármi más.

Amikor elnökké tett a Társaság bizalma, már nem egy közös ügyet tudtunk magunk mögött, és jól bejáratott gépezetet láttam működni a fejében, és mindabban, amit közösen megvalósítottunk aztán. Nem titkolom, fokozatot váltottunk, felpörgettük a motorokat, rendszeresebbé és sokoldalúbbá, ezzel szükségképpen feszítettebbé tettük a Szépírók működését – s ebben is méltó és értő, lelkes partnerre leltem benne. Események, rendezvények, pályázatok és elszámolások, kapcsolatfelvételek és többoldalú projektek során dolgoztunk folyamatosan Piroskával (és új alelnökünkkel, Czinki Ferenccel) – és bírta a tempót, lelkesedésünk egymásra ragadt. Vitatkoztunk, összekaptunk, jókat nevettünk (lehetett vele), igyekeztünk üzemszerűen elmenni lehetőleg minden Szépíró-rendezvényre (bár igyekeztem én is, ebben messze ő volt a jobb). És láthatóvá tenni mindazt, amit a Szépírók Társasága csinál. Ő megállíthatatlan volt, minden részletet tudott. Többször mondtam neki: Piroska, ez a te fejedben van – tegyük másoknak is hozzáférhetővé. Ebből eredt láthatóságunk tudatos fokozása a honlapunkon, a Facebook-oldalunkon, a digitális röplapjainkon, programfüzeteinkben, kísérő kiadványainkban.

Ennek a szövetségesi láncrepülésnek lett vége – még nem tudtuk akkor –, amikor tartós fejfájása miatt kórházba került. Életereje átvitte egy kockázatos agyműtéten (amelyből már kezdett felépülni), utána az első kórházi fertőzésen. A másodikkal azonban már ő sem bírt el.

Így történt, hogy e különleges, pótolhatatlan személyiség mindennapi jelenlétét elveszítettük életünkből. De elveszítettük-e igazán, szükséges rögtön feltenni a kérdést. Elveszíthetjük-e azt, aki mindennapi életünkben pusztán jelenlétével, kedves szavaival, mindenre kiterjedő segítőkészségével, kitartó közösségteremtő és a közösséget gondozó munkájával magát már szinte nélkülözhetetlenné tette?

Piroska életvitele, már a kezdetektől fogva összetett családi háttere, ha tetszik, időnkénti hányattatása furcsa módon intelligenciáját, ismereteit, kapcsolatait szaporította, ahogy az elkötelezett népművelő munkája során is történt. Nem csak én, az irodalom is az Új Írás egykori szerkesztőségében ismerte meg őt, hogy azután gyors egymásutánban többek között a Múlt és Jövő, majd a legendás kiadó, az öreg Cserépfalvi Imre jelenlétében újraindított Cserépfalvi, azután a Seneca Kiadó stábjában lássa. Utóbbit ő maga vitte a hátán, az új irodalom, a legfiatalabb generációk pályakezdését, megkezdett pályájuk méltó folytatását tűzve ki céljául. Kevesen lehetnek, akik a kilencvenes években ne jártak volna Piroska legendás szalonjában a Városmajor utcában. Látható hát, hogy Kéri Piroskának az irodalom volt az élete, még pontosabban az irodalom élete volt a második otthona.

Irodalom ide, művészet oda, a veszteség, amelyet sokan érzünk, a legnagyobb súllyal a családot sújtja. Három remek fiát, Dávidot, Áront, Tamást, mindegyikük családját, köztük Piroska nagymama unokáit; és gyermekei apját, volt férjét, Vermes Györgyöt, aki soha nem szűnt meg hű támogatója lenni a nehéz és a vidám években is.

És a legközelibb barátok közül ki ne érezné magát vesztesnek Piroska távozásával? De nem kisebbíthetem azok veszteségérzetét sem, aki a legnagyobb családja volt és marad: a magyar írótársadalomét, hovatartozásra való tekintet nélkül.

Nem a kevesebb gyász miatt hagytam a végére azt az irodalmi közösséget, amely második otthona volt, s amelyet másfél évtizeden keresztül szolgált örömmel: a Szépírók Társaságát. Piroska volt az élő példája annak, hogy a szeretet energiái gerjesztik egymást: a szeretet és a barátság az a két élmény és tapasztalat, amelyből soha nem elég, amelyből nem értelmezhető a „túl sok” fogalma. Hosszabb ideje már alelnökként immár több mint 400 tagunk szinte mindegyikével napi kapcsolatot tartott, és akkor nem beszéltünk még azokról az irodalomszervezésben részes helyekről, intézményekről, személyekről, amelyekkel és akikkel szintén folyamatos kapcsolatban állt itthon és a határokon túl.  Otthon volt mindenütt, és otthonossá tett mindent, ahol csak megfordult. Legfőképp Társaságunkat, a Szépírókét.

Három hónap volt (van) közöttünk, így eleve nem lehettünk volna testvérek, én mégis nővérre leltem benne. Talán nálam kevéssel fiatalabb tagjaink is így lehetnek vele, a még fiatalabbak mögött pedig mintha pótanya lett volna.

A szíve volt a legfőbb mozgatója, a szíve energiáit fektette mindenbe és mindenkibe, amivel és akivel dolgozott. A Szépírók Társaságának szíve így lett maga Kéri Piroska.

Egy nemes spirituális hagyomány szerint a test porként a földbe kerül, a lélek a magasba száll. Bizonyára így is lesz. Ám a léleknek kettős természete van, s a másik része (vagy ugyanaz?) itt marad közöttünk, egymás között, nemcsak az emlékeinkben, hanem abban a kicsivel több figyelemben, abban a kicsivel több megértésben, abban a kicsivel több türelemben, amellyel egymás iránt leszünk. Piroska itt fog járni közöttünk láthatatlanul. Segíteni fog.

Fotó: Szilágyi Lenke