A Jelenkor júniusban, a POSZT idején hagyományosan színházi számmal szokott jelentkezni, ám mivel a járványhelyzet elsöpörte a Találkozót, a szerkesztőség úgy döntött, 2001 óta először nem a színháznak szenteli a teljes lapszámot. Ugyanakkor arról sem kívánt lemondani, hogy valamilyen formában teret biztosítson a csonka színházi évad és a friss drámatermés áttekintésének, valamint helyet adjon színháztörténeti közleményeknek. Ám ezek előtt kivételesen helyet kapott a szépirodalmi rovat is.

E rovatban a világirodalmat Ezra Pound verse képviseli, amelyet T. S. Eliot a legjobb angol nyelvű szesztinának nevezett. Szerepvers, beszélője a trubadúr, Bertran de Born, és amit elbeszél ‒ mit beszél, valósággal csattogtat ‒, az a háború dicsérete és a béke elátkozása. A fordító, Halasi Zoltán a szöveg keletkezését megvilágító kommentárjában elegánsan el is határolódik a szöveg ideológiájától, miközben elismeréssel szól annak virtuóz esztétikájáról. Aczél Géza új szótártorzóiban az elégikus, a múltban értelmet kereső attitűd és a sodró, meg nem torpanó versnyelv között alakul ki igen termékeny feszültség. Peer Krisztián két verse a szerző játékosan frivol és karcos hangján szól. „Ha élsz, az a minimum, hogy jól vagy”, mondja az egyik megfontolásra érdemes sor. Karácsonyi Zsolt szürrealisztikus versei a ráció határvidékét térképezik fel, az álmot és a jóslást, ahogy Nagy Márta Júlia ugyancsak meghökkentő képekben bővelkedő verseinek lányfigurái is mintha álombéli tájakon barangolnának. Fekete Richárd pedig hosszú szerelmes verset írt, amelyben a hangsúlyosan most történő szerelem mintegy összegyűjti a megszólaló egész eddigi életét. És hogy egy ilyen elragadtatott vers érzékeny határon mozog, egyesek számára bizonyára megrázkódtató, míg mások talán összevonják a szemöldöküket? Még szép.

A versek mellett Oravecz Imre kisprózái olvashatók, amelyek a szerző nagy témáit ‒ Szajlát, Amerikát, az öregséget, a családhoz és az eredethez fűződő viszonyt ‒ viszik tovább a maximális személyesség hangján. A saját élet mellett a saját művek is megjelennek e rövid feljegyzésekben, és éppen e kettő, mű és élet, költészet és igazság kapcsolata a fő kérdés Bereményi Géza új regényében, a Magyar Copperfieldben is, amelyről Weiss János közöl kritikát a számban. Weiss elismeréssel szól a könyvről, de arra is emlékeztet, hogy a ma virágkorát élő memoárirodalom önmagában nem feltétlenül biztosítja a kollektív emlékezést. Oravecz írásai ugyanakkor nemcsak a kritikarovat felé mutatnak tovább, hanem a színházi összeállítás felé is, mivel az egyik naplószerű feljegyzés főszereplője Mészöly Miklós (Oraveczcel való barátságuk megromlásáról esik szó), akinek színházi munkáival terjedelmes blokk foglalkozik a lapban.

Ha összegezni akarnánk e blokk tanulságait, annyit biztonsággal elmondhatunk, hogy Mészöly nem vált sikeres színházi szerzővé, drámáit és színpadi írásait keveset játszották, és nem nagy eredménnyel. De hogy ennek mik az okai, milyen szerepet játszanak ebben a szerző művészi döntései és milyet a politikai körülmények, melyek a drámai életmű kiemelkedő részei és fő vonatkoztatási pontjai, arról már izgalmas véleménykülönbségek bontakoznak ki az összeállítás öt szövege között. A legtanulságosabb ezért az lehet, ha valaki együtt olvassa el ezeket az írásokat, én most csak néhány gondolatot emelek ki belőlük. Radnóti Zsuzsa Mészöly drámaírói munkásságát átfogóan tárgyalva Az ablakmosót (1957) tartja kiemelkedő műnek, amelyet ma is érvényesen be lehetne mutatni, ezzel szemben a Bunkerral (1962) kapcsolatban szkeptikus, míg a későbbi, kevésbé ismert hangjátékot, a Finom kis tragédiát gondolja ma is izgalmasnak. P. Müller Péter szintén azt a végkövetkeztetést vonja le nagyívű tanulmánya végén, hogy „Mészöly Miklós színpadi életműve töredékes maradt”, és ugyanez lett a sorsa Mészöly elképzelt, lehetetlen, megvalósíthatatlan színházra vonatkozó gondolatainak. P. Müller az abszurd drámát, elsősorban Beckett műveit nevezi meg Mészöly színpadi írásainak egyik fő vonatkoztatási pontjaként, és, úgy tűnik, ezt a viszonyulást nem tartja túl sikeresnek, mivel az abszurd drámákból sok mindent átvevő Mészöly-drámák végén feltűnő remény idegen az abszurdtól. A Bunkert értelmező Szolláth Dávid viszont épp azt emeli ki tanulmányában, hogy Mészöly mintegy programszerűen szegezi szembe a reményt az élet értelmetlenségét, igazolhatatlanságát és statikusságát állító abszurd világlátással és létállapottal. Hogy a színházi Mészölyt mennyire foglalkoztatta Beckett, hogy mennyire választ akart adni az abszurdra, az Darida Veronika tanulmányából is kiderül. A Mészöly gazdag bábszínházi munkáit és a bábszínházra vonatkozó szép elgondolásait áttekintő írás ugyanis szót ejt az Emide és Amoda című 1955-ös bábjátékról, amely a becketti Godot-ra várva parafrázisának tűnik. Ám míg Beckett „hősei” a dráma végén nem mozdulnak, addig Mészöly bohócfigurái egymással végül összefogva útnak indulnak. Radnóti, P. Müller és Szolláth egyaránt kiemeli, hogy Közép-Európában a nyugati abszurd dráma erős politikai-történelmi töltettel egészült ki, és ez a politikai szempont válik központivá Ágoston Zoltán tanulmányában, amely Az ablakmosó szövegének megjelenését és annak következményeit tekinti át. Ez a Jelenkor történetének különösen fontos epizódja, mivel miután Mészöly drámája a hozzá tartozó szerzői jegyzettel napvilágot látott a lap 1963. szeptemberi és októberi számában, a következő hónapokban sajtóhadjárat indult a folyóirat és a szerző ellen, ami végül a főszerkesztő, Tüskés Tibor eltávolításához, a szerkesztőség szétzilálásához és Mészöly megbélyegzéséhez, publikálásának ellehetetlenítéséhez vezetetett. Ágoston Zoltán e keserves történet értelmezéséhez szolgál újabb adalékokkal.

’63 októberében Pécsett nemcsak a Jelenkor ünnepi száma jelent meg, hanem ekkor mutatták be a város színházában az egyetemista Pályi András Tigris című darabját. A második előadás után feljelentéssel felérő kritika jelent meg a Dunántúli Napló hasábjain, ami végül az ideológiailag ártalmasnak bélyegzett darab betiltásához vezetett. Így nem kerülhetett a Vígszínház színpadára Pályi másik darabja sem, hiába állt ki mellette a teátrum újonnan szerződtetett dramaturgja, Radnóti Zsuzsa… Az abszurd elemekben bővelkedő történetet Herczog Noémi tanulmánya mutatja be. A korábbi múlt felé halad Lengyel András írása, amely a 20. század eleji kuplék, azaz kabarédalok világát mutatja be: a műfaj szociológiailag igencsak érdekes, mivel hírt adott a modernitással járó aktuális társadalmi ügyekről, a szexuális szokásoktól a lakáshelyzetig ‒ és például a mozi szavunkat is egy kuplénak, Heltai Jenő művének köszönhetjük.

A szám színházi anyaga nemcsak a múltról, hanem a jelenről is számot kíván adni. Sándor L. István a végül elmaradó POSZT előválogatója volt (a versenyprogram ez lett volna), és ebbéli tapasztalatait is hasznosítva ad diagnózist a hazai színházi élet jelenlegi helyzetéről és az idei töredékes évadról. Különösen figyelemre méltó és megvitatásra érdemes az az állítása, hogy a rendezői színház helyett a színészek dominanciáját képviselő színház vált uralkodóvá, ami bizony nemritkán megújulni képtelen társulatokhoz, túlterhelt, ingázó rendezőkhöz és kockázatkerüléshez vezet. Sándor L. eszménye a jelenkorra reflektáló és korszerű színházi nyelvet alkalmazó színjátszás, és ez áll közel Csáki Judithoz is, aki az e felfogás jegyében fogant drámákat dicséri a Selinunte Kiadó kortárs színdarabokat megjelentető két kötetéről szóló kritikájában.

S kritika szól a lap két szerzőjének, Lengyel Andrásnak és Szolláth Dávidnak az új könyveiről is. A két kritikus, Radnai Dániel Szabolcs és Demény Péter nem csupán a recenzált könyvekben tárgyalt témákhoz (Tömörkény életműve; Joyce és 20. századi magyar irodalomtörténet) szól hozzá, hanem mindenekelőtt a szerzők irodalomtörténészi habitusát mutatja be igen alaposan (és igen kedvező színben). Ugyanezt teszi Radnóti Sándor is P. Szűcs Julianna művészettörténeti tanulmánykötetével kapcsolatban: a recenzió azok számára is érdekes lehet, akik a jó műkritika ismérveire kíváncsiak.

A lapszámtól fizikai értelemben elválik a drámamelléklet, a Madárhegy, amelyet szerzőként 2darvasi jegyez (nem nyomdahibáról van szó, hanem Darvasi László és Darvasi Áron együttműködéséről). Mégis úgy érzem, ez a dráma az egész lapszám fő kérdéseinek és témáinak fantasztikus művészeti szintézise. Egy szemétdombon játszódik, ahová megérkezik a Lány, aki körül rögtön groteszk alakok kezdenek sündörögni, a levelekkel önkényesen bánó postás, a magát csak Őrnagynak nevező madárijesztő, Mr. Külföld Elvtárs és felesége, és akkor a Lány bizarr szüleiről és a szemét körül repkedő madarakról nem is beszéltünk. A dráma megidézi Beckettet, Örkényt, de a múltbeli titkok fürkészésén keresztül Ibsent is, nincs híján politikai és hatalmi ügyeknek, kérdésessé teszi a remény lehetőségét az abszurd által uralt világban, és mindeközben ízíg-vérig a Darvasi Lászlótól megszokott nyelvi fantázia és észjárás hatja át. Súlyos, megterhelő mű, amelyet jó lenne színpadon látni. És ki tudja, hátha lesznek olyan színházi alkotók, akik a lapszám hatására Mészöly színpadi munkáin is újra elgondolkodnak.