Jelenlegi életünk a járványhelyzetben számok, statisztikák közepette folyik: számoljuk az új megbetegedéseket, a haláleseteket, a gyógyultakat, a teszteléseket; az otthon, karanténban töltött napokat, heteket (esetleg a plusz kilókat az otthon, karanténban töltött napok, hetek miatt). Nem tanulság nélküli, ha kalkulálunk a májusi Jelenkor esetében is: a lapszámban hat szerzőtől szerepel vers, négytől próza (regényrészlet vagy novella), van egy interjúnk, két esszénk, illetve hét kritikánk összesen nyolc kötetről. A májusi szám tehát farnehezebb a megszokottnál: a kritika rovatban ezúttal kifejezetten sok írás gyűlt össze, változatos műfajú és témájú szövegekről születtek bírálatok az elmúlt időszakban.

A lapszám hangvétele egészében véve (persze nem csak a kritikák nagy száma miatt) inkább komoly, sőt sok helyütt komor. A lapszám élén álló Takács Zsuzsa-vers szakítás utáni állapotot rajzol („Nem mintha meghaltál vagy meghaltam volna / – a többes szám nem él, a viszonyunknak vége.”), Jász Attila (avagy Csendes Toll) indián verseiben pedig hétköznapi helyzeteket ábrázolva fest képet arról, milyen elvált szülők gyerekének lenni. Szalay Zoltán novellájának főhőse felnőttként visszaköltözik gyerekkorának helyszínére, s egy misztikus képzetekkel felruházott mesterséges dombon minduntalan elhunyt apja szellemét keresi – amikor a dombról kisfia egy koponyát gyűjt be és visz haza, a helyzet határozottan hamletivé válik. „Egy csontváz koponyája önmagában, bármennyire allegorikusan próbálják is értelmezni, a halál illúziótlan jele” – ez már Földényi F. László esszéjében olvasható. Az eleven halál megrázó erejű szöveg, amely különböző művészeti alkotásokat elemezve rántja le a halál fogalmáról a racionalizáltság leplét. Szöllősi Mátyás regényrészletének középpontjában, közvetettebben ugyan, de szintén a halál áll: egy gyilkosság ügyében zajlik kihallgatás. Jenei László novellája egy balett-táncosnő (egyszerre szó szerinti és átvitt értelmű) félrelépéseiről szól, hátterében azonban az anya halála áll. Toroczkay András versei szintén a halott anya alakjára emlékeznek, Székely Márton versei közül egy gyerekkori emlékeket felidéző darab pedig érzékletes képpel jeleníti meg egy bizonyos szomszéd Ella néni halálát: „Két- / ezerben meghalt, a csontritkulástól / gerince szétfoszlott a hátában.” S aligha lehet nem összekapcsolni a halállal a Térey János posztumusz megjelent, ám még teljes egészében az író-költő által összeállított kötetéről szóló kritikát Szénási Zoltántól.

Az általános elégikusságot Csehy Zoltán versei, illetve a két vajdasági szerző, Fenyvesi Ottó és Tolnai Ottó szövegei ellenpontozzák. Csehy epigramma tömörségű verseiben az élő test dominál, Fenyvesi szabadkai kirándulást megörökítő verse pedig inkább groteszkba fordul, ahogyan a kultúraszerető látogatók a szabadkai könyvtárban kultikus áhítattal csodálják Csáth Géza érthető okokból kevéssé poétikus orvosi feljegyzéseit: „Kézbe foghattuk Brenner József / (Csáth Géza) földesi, 1916-os orvosi naplóját, / lapoztuk, néztük a kunkorodó betűket, / szavakat, a tündöklő rajzokat. / Meghatódva, félájultan olvastuk az orvosi pecséttel hitelesített diagnózisokat: / »Talpseb felvágása«, »Nemi baja nincs«”. Tolnai Ottó regényrészletei a Szeméremékszerek készülő második kötetéből származnak; ha az ábrázolt regényvilágról többet szeretnénk tudni, mindenképp olvassuk el a lapszám kiváló kritikáját az első kötetről, Angyalosi Gergely írását. Az új részletek közül szívmelengető például a Misi mester avagy a kerti pad fóliája című darab, amely egy elkorhadt százéves kerti pad történetét, majd egy új, kifejezetten személyre szabott pad elkészülésének körülményeit írja le: „Az én kérésem csupán az volt, ha már új padot csináltatunk, legyen egy kicsit hosszabb. Nagy a család. Sok az unoka. Meg hát a kutyák is szeretnek felülni közénk, a tacsik, a szamojéd, sőt újabban még a komondor is… Méricskéltük, 40 centi személyenként, 20 centi kutyánként, kivéve a komondort, akire szintén 40-et számolt, hozzáadtunk, levontunk, majd végül egy 4 méteres padban egyeztünk meg.” Különleges együttállás, hogy a palicsi „infaustusok” Tolnai által megörökített történetei mellett található a lapszámban egy „faustus” is: a kritika rovatban Melhardt Gergő ír Szalay Zoltán Faustus kisöccse című regényéről.

A múlt megismerhetőségének és elbeszélhetőségének lehetőségeire irányuló kérdések kötik össze egymással Tatár György Befejezetlen táj című esszéjét és Tóth Orsolya kritikáját Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetéről, A megvadult írógépről. Míg az előbbi a zsidó misztika kontextusában és inkább filozófiai szinten vizsgálódik, addig az utóbbi a történeti-filológiai munkálkodás szimpatikus apológiája. A jövő, mi több, emberen túli világok felé irányul ezzel szemben két másik kritika a lapszámból: Krupp József Archaikus kiborglíra címmel ír Kerber Balázs Conquest – Stratégiai verspróza című verseskötetéről, Fenyő Dániel pedig két poszthumanizmus témájú kötetet elemez, kritikai észrevételektől sem mentesen, a Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió által írt A poszthumanizmus változatai című munkát, illetve a Horváth Gideon, Süveges Rita és Zilahi Anna által összeállított extrodæsiát.

A lapszámból a világirodalmi kritika sem maradt ki: Gyürky Katalin Jevgenyij Vodolazkin Brisbane című kötetéről ír. Emellett kitekintünk a klasszikus zene világába is: a szépirodalmi blokk zárásaként interjú szerepel, amelyet Balogh Máté készített Hollós Mátéval, a Magyar Zeneszerzők Egyesülete elnökével.

A Jelenkor tehát továbbra is megjelenik nyomtatott formában, s a vidéki könyvesboltok megnyitásával újra beszerezhető a Libri üzleteiben is. Úgyhogy semmi akadálya, hogy Tolnai Ottó-féle kerti padokon ülve olvassuk a májusi tavaszban, csak arra ügyeljünk, hogy az általa kimért centiknél kicsit nagyobb távokkal kalkuláljunk. Kivéve a tacsikat és a komondorokat.